A Talmudban (Ros Hásána 10b) van egy vita arról, hogy mikor történt a teremtés. Rabbi Eliézer szerint tisriben (ros hásáná), rabbi Jehosua szerint pedig niszánban. Rábénu Tám azzal zárja le a vitát, hogy tisriben született a teremtés gondolata, niszánban pedig megtörtént maga a teremtés. Az éveket ugyan tisri hónap elsejétől számítjuk, de a zsidó naptár első hónapja mégis a niszán. Így ros hásáná vagyis az újév nem az első, hanem a hetedik hónap elseje.

Ha a niszán az első hónapunk, akkor az első ünnepünk a naptárban a peszách, amelyet niszán 15-étől 21-éig (a gálutban 22-éig) tartjuk. Az utolsó pedig a purim, amely az utolsó hónap (ádár) 14-ére, Józsua idejében fallal körülvett városokban (pl. Jeruzsálem) pedig 15-ére esik.

A zsidóság egyik alapvető gondolata a személyes fejlődés, a tulajdonságok kijavítása, az Istennel való kapcsolatunk erősítése (röviden: muszár). A héber naptár pedig spirálszerű: egyszerre körforgás és fejlődés. Két dimenzióban mindig visszaérünk ugyanoda, de a harmadik dimenzióban haladnunk kell felfelé. Idén a ros hásána, jom kippur, peszách stb. ugyanazon feladatok elé állít minket, mint tavaly, de azokat már egy magasabb szinten kell elvégeznünk.

A feladatok sorrendje szintén fontos: nem véletlenül következnek az ünnepek az általunk ismert sorrendben.

Na mármost ha az év első ünnepe a peszách és az utolsó a purim, akkor az év során a peszách lényegétől kell eljutnunk a purim lényegéig. De mi is a két ünnep lényege?

Peszáchkor hozott ki minket Isten az egyiptomi rabszolgaságból. A (még nem is igazán) zsidóság a tehetetlenség állapotában tengődött. Az egyiptomiak kemény és egyre értelmetlenebb munkával tudatosan törték meg a zsidókat nemcsak testileg, hanem lelkileg, a moráljukban is. Isten pedig látva a nép szenvedéseit az ősapáknak tett ígéretének megfelelően csodák és jelek sokaságával kihozta őket Egyiptomból. (Ehhez visszaküldi a korábban a Fáraó palotájában felnövő Mózest.) Tíz látványos csapással sújtja a rabszolgatartókat a saját földjükön, majd még többel a tengernél. Amikor a zsidók előtt a tenger, mögöttük az egyiptomi hadsereg, két oldalt pedig a kietlen sivatag, úgy tűnik, vége mindennek. Ekkor azonban kettéválik a tenger, a zsidók száraz lábbal átkelnek, az őket üldöző egyiptomiak pedig belevesznek.

Purim története, ha felszínesen nézzük, hasonló: a zsidók gálutban élnek egy hatalmas birodalom alattvalóiként. A birodalom egyik leghatalmasabb embere ki akarja őket irtani, és minden jel arra utal, hogy ez sikerül is neki. Ekkor azonban Isten közbeavatkozik. A már korábban a palotába juttatott Eszter segítségével csavar egyet a történeten, és az egész pont fordítva sül el: a zsidók megmenekülnek, az ellenük törő Hámán pedig azon a bitófán végzi, amelyet ő szánt Mordechájnak, a zsidók vezetőjének.

Mindkét történet egy kilátástalan helyzetből való megmenekülésről szól, amelyben egy korábban a palotába juttatott zsidó kap főszerepet, a gonoszok pedig elbuknak.

A különbségek közül pedig kettőt fontos itt kiemelni:

Az egyik, hogy míg az egyiptomi kivonulás látványos, nyílt csodákkal gazdagított megmenekülés, addig a purimi történet látszólag „normális”, ember által alakított események láncolata. Eszter Könyvében le sincs írva Isten neve (csak utalás van rá, amikor a „melech”, vagyis „király” szó szerepel Áchásvéros neve nélkül).

A másik pedig, hogy míg a peszáchi történetben a zsidók passzív szerepet játszanak, addig a purimiban aktív tesuvával, megtéréssel fordítják a negatív ítéletet pozitívra.

Peszách az emuná, vagyis az Istenbe vetett bizalom, az iránta tanúsított lojalitás megalapozásának az ünnepe. Az ünnep egyik legfontosabb micvája a Hágádá elmesélése, amelyben részletezzük a nyílt csodákat. A hásgáchá prátit, vagyis az isteni gondviselés mint vezérgondolat szerepel benne. Isten szinte reflektorokkal világít, minden egyértelmű. A nagy világosságban egy nép születik.

Purim története ezzel szemben a sötétségben játszódik. Nincsenek látványos csodák, az események mögötti valódi okok el vannak rejtve. Itt nem tudjuk az emunát újra megalapozni, a feladat más: itt már gyakorolni kell, amit tizenegy hónappal ezelőtt, peszáchkor a Hágádával megalapoztunk: most már a sötétségben kell észrevenni Istent. Peszách a tanulás, purim a vizsga.

A jesivában egy nagy tudású rabbim, Rabbi Reuven Kamenetzky (Rabbi Jákov Kamenetzky, az Emesz LeJákov unokája) azt mondta, hogy purim és Eszter Könyve nem csak a Hámántól való megmenekülés története, hanem benne van az egész történelem lényege. A látszólag egy irányba tartó események mögött meghúzódó valódi isteni terv, annak felismerése/elfogadása és az arra hatni képes tesuvá és a szabad akarat, ami majd elhozza a Messiást.

A zsidó nép története Egyiptomtól a Messiásig, pe­szách­tól purimig tart. Az alapozás a passzív, magatehetet­len sokaság látványos csodákkal kísért kiemelése a rabszol­ga­ságból, megmentése a rá törő hadseregtől. A sztorit pe­dig nekünk kell befejeznünk a sötétségben, aktívan emlékezve a világosságra, az emuna gyakorlásával.

Ezt tudjuk minden évben véghezvinni, és ezzel minden évben a már említett spirálon egy szinttel feljebb léphetünk.