A dal a szabadság eszköze, és peszách a szabadság ünnepe: elő az Énekek énekével!

Ahasvéros lakomáján az érzéki élvezetek nem ismertek határokat. A vendéglátó – maga a király – mindent megtett, hogy a vendégei kedvében járjon. Aki inni szeretett, nem győzött válogatni a birodalom legkiválóbb italai között. Annak, aki a kiváló minőségű ételekben lelte örömét, a legteljesebb mértékben ki volt szolgálva az ízlése, akármennyire is ínyenc volt. A kicsit kifinomultabb vendégeknek külön festmények voltak a falakra aggasztva, hogy kiéljék művészi hajlamaikat a testi gyönyörök előtt, alatt vagy után. Székek, ágyak és a megfelelő kiszolgáló személyzet sem hiányozhatott. Minden érzékszerv ki volt szolgálva, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. A zsidó vendégek számára sem okozott problémát az étkezés. Egy ilyen kiváló házigazda természetesen pontosan tudott a vendégei különleges igényeiről, ezért a glatt kóser ételek sem hiányozhattak az asztalról.

A lakoma azonban nem volt tökéletes. Bármennyire is remek vendéglátó volt Ahasvéros, a lakomájáról néhány dolog hiányzott. Nem volt zenekar. Nem voltak énekesek. Nem voltak hangszerek. Röviden: nem volt zene. Ez sokunkat meglephet. Hogyan lehetséges, hogy egy ennyire gazdag és figyelmes házigazda éppen egy nagyszabású összejövetel legelemibb kellékéről feledkezik meg?

A válasz természetesen az, hogy nem feledkezett meg róla: Ahasvéros szándékosan nem tervezett zenét a lakomára. Miért? Olyan nagy baj, ha van zene egy lakomán, főleg ott, ahol sokkal hajmeresztőbb dolgok is teljesen normálisnak számítottak? Ahhoz, hogy megértsük Ahasvéros gondolatmenetét, meg kell vizsgálnunk, hogy a zsidóság hogyan értelmezi a zenét.

Tegyünk egy kis kitérőt. Ha előreugrunk a naptárunkban purimtól egy hónapot, peszáchhoz érünk. Két alapvető gondolatot idézzünk fel az ünneppel kapcsolatban. Az egyik, hogy peszáchot zman cheiruszeinunak, a szabadság idejének nevezik a bölcseink, és mi is így utalunk rá az imáink során. Ez a szabadulásunk ünnepe, ekkor emlékezünk arra, hogy az Örökkévaló kihozott minket az egyiptomi szolgaságból a szabadságba, és arra, hogy elkezdődött a vándorlás, melynek során megkaptuk a Tórát. A másik, hogy peszáchkor olvassuk fel a zsinagógákban az Énekek énekét, mely bölcseink szerint az Örökkévaló és a zsidó nép „házastársi” kapcsolatát jeleníti meg. És mint tudjuk, mind az öt megilla, melyet az ünnepeken olvassuk fel, tartalmilag és értelmileg szorosan kapcsolódik az adott ünnephez.

Ha ez így van, akkor a kérdésünk: mi köze van a szabadságnak egy szerelmi dalhoz? Miért látták a bölcseink helyesnek pont az Énekek énekét hozzárendelni peszáchhoz? A válaszhoz át kell gondolnunk, hogy milyen szerepet játszik az ének a zsidó ember életében.

Mindannyian úgy érzékeljük a világot, hogy a dolgoknak határaik vannak. A tárgyaknak fizikai kiterjedésük van. A szavak leírva vagy kimondva értelemmel bírnak; hogy mit jelentenek, és mit nem – a szó határait – a szótár definiálja számunkra. Amikor kimondom, hogy „ez egy asztal”, általa azt is kimondtam, hogy ez a tárgy mi, és mi minden nem. Ezen határok keretei között tudjuk értelmezni a világot.

A dal azonban túlmegy a határokon. Egy szöveg elénekelve többet jelent, mint a papírra vetett szavak, egyfajta többletjelentést kap. Az énekkel érzelmeket indíthatunk el, ráadásul megkötések nélkül. A szó beszorít a jelentésbe. Az ének kiszabadít a határok közül.

A dal az az eszköz, amellyel a legkönnyebben tudunk kapcsolódni a kodeshez, az Örökkévalóhoz. A kodes szót szentnek fordítjuk leggyakrabban, pedig egészen pontosan elkülönültet jelent. Természetesen ez nem fizikai értelemben értendő. A kodes elkülönült állapotot jelent, a korlátoktól és a határoktól mentes létezést. Mi, emberek időben és térben korlátoltak vagyunk. A dolgokat a határaik keretei között érzékeljük. Mindannyian intellektuálisan és érzelmileg behatároltak vagyunk, és a világot úgy érzékeljük, ahogy a képességeink engedik. Az Örökkévalót nem kötik a tér és az idő határai. Intellektuális és képességbeli korlátokról sem beszélhetünk. Teljesen elkülönül attól a világtól, amelynek korlátai és határai vannak.

A kapcsolódásunk az Örökkévalóval nem lehet teljes ének nélkül. A dal az, ami által kiszabadulunk a határaink közül, és azt mondjuk, hogy a határtalanhoz szeretnénk kapcsolódni. Túl akarunk menni a korlátainkon. A tiszta zsidó lélek, amely erről a határtalan helyről származik, úgy tud ismét közelebb kerülni hozzá, hogy énekel. A dal a lélek kapcsolata az Örökkévalóval.

Gondoljuk arra, hogy milyen sok alkalommal játszik központi szerepet az ének és a dal. A zsinagógákban sok imarész énekelve hangzik el. A tóratanulást jellegzetes dallam kíséri. A szombati étkezések alatt örömteli dallamok csendülnek fel. A szombatfogadás mindenki által ismert nigunjai (dallamai). Az ünnepek jellegzetes énekei: ki ne tudná felismerni a Maoz Cur vagy a Ma Nistana emlékezetes dallamait, az esküvőkön mindig elhangzó pattogós dalokat? Szövegeink is gyakran utalnak énekre vagy zenére. A Tórában Mózes és Izrael fiai énekelnek a tenger kettéválasztása előtt és után. A zsidó nők dobokkal zenélnek a tengeren való átkelés után. Dávid király mestere a lantnak. A templomi szolgálat szerves része volt az ének és a hangszeres kíséret, melyet a leviták szolgáltattak. A zsidóság dallamok és énekek tárháza, melyek által mindig ki tudott lépni az élet nehézségeiből, és tudott a felsőbb valósághoz kapcsolódni.

Ahasvéros pontosan tudta ezt. Attól félt, hogy ha a zsidók zenét hallanak, annak komoly lelki hatása lesz. A tiszta zsidó lélek, akármilyen tisztátalan helyen is van, emlékszik arra, hogy honnan jött, és hogy oda a zene segítségével tud visszatérni. Ahasvéros ezt nem akarta. Az ő célja az volt, hogy a zsidókat bűnbe vigye, és a zene pontosan az ellenkező hatást érte volna el. A zsidók tesuvát csináltak volna.

Peszáchkor olvassuk az Énekek énekét, mert a szabadság és a dal rokon fogalmak. A szabadság a fizikai kötöttségektől való elszakadást jelenti. A lehetőséget, hogy átlépjünk a saját korlátainkon, és kapcsolódjunk az Örök­kévalóhoz a Tórán, a micvákon és az imán keresztül. A történelemben ez a kapcsolódás a Tóra segítségével történt: a zsidók a Szináj-hegy lábánál mindannyian megtapasztalták a határok nélküliséget, amikor megkapták a Tórát az Örökkévalótól. Mint akkor, napjainkban is a Tóra a szabadság alapja: a tanulástól, a jócselekedetektől, az imától mindannyian többek leszünk. Az időpazarlás, a túlzott mértékű testi élvezetek, az okostelefonok állandó nyomogatása és a Facebook előtt eltöltött idő elvesznek belőlünk. A Tóra jelenti a teljes szabadságot. A tóranélküliség a szolgaság.

Ezért nem véletlen, hogy az Örökkévaló utolsó parancsa Mózesnek, hogy írja le és tanítsa meg a dalt Izrael népének. A Tórát az Örökkévaló dalnak hívja. Nem törvénykönyvnek, nem történeti összefoglalónak, nem szinopszisnak a világ teremtéséről vagy útmutatónak a Miskán felállításához. A Tóra dal, és mindannyiunknak micvá részt venni az írásában. Az utolsó micvá jelzi nekünk, hogy a Tórán keresztül vagyunk képesek kapcsolódni a felsőbb, kötöttségek nélküli szellemi világhoz.

Ezért nagyon fontos minden reggel a reggeli áldásokban megköszönnünk, hogy nem vagyunk szolgák. A szabadság nekünk, zsidóknak azt jelenti, hogy adott számunkra a lehetőség az Örökkévalóhoz kapcsolódni. Az imáinkban, áldásainkban, micváinkban és jótetteinkben deklaráljuk, hogy a fizikai világ nem a végállomás: sokkal fontosabb a szellemi élet, a spiritualitás, a fizikai világ önzéséből való kiszakadás. A fizikai lét, annak minden örömével és bánatával, csupán eszköz a szellemi felemelkedéshez, ahhoz, hogy jobbá tegyük magunkat. Az igazi cél a szellemi világ szabadsága. A szabadság az Örökkévalóhoz való kapcsolódás képességét jelenti.

Az Énekek éneke még ennél is tovább megy. Két szerelmes románcát jeleníti meg, ahol is a férjet az Örökkévalóval, a feleséget pedig Izrael népével azonosítják. Miért e hasonlat? A bölcsesség a hasonlat mögött az, hogy a legnagyobb boldogságot az életünkben a kapcsolataink minősége és ereje adja. Igaz ez az ember-ember és az ember-Örökkévaló közötti kapcsolatra is. Minkét kapcsolatnak az elköteleződés az alapja. Az Örökkévalónak úgy fejezem ki az elköteleződésemet, ha teljesítem a micvákat, tanulom a Tórát, és megpróbálom megérteni, hogy mi a feladatom zsidóként ezen a világon. A létezésem alapja az Örökkévaló szolgálata lesz.

A házastársamnak a korlátok nélküli adással fejezem ki az elköteleződésemet. Ez azt jelenti, hogy képes vagyok adni a másiknak, anélkül hogy viszonzást várnék érte. A folyamatos adás – időben, energiában, szavakban, tettekben és ezernyi más dologban – azt jelenti, hogy a másikat helyezem az életem központjává a saját egóm helyett. Ha viszonzást várok, ezzel jelzem, hogy van határa az adásomnak, és kapni akarok valamit, hogy ismét adni tudjak. A Tóra azt mondja, hogy a sikeres kapcsolatok egyik mozgatórugója az állandó adás, anélkül hogy elvárnánk cserébe akármit is.

Az Énekek éneke az elköteleződésről, adásról, dalról és a szabadságról tanít minket. Mindezek szükségesek ahhoz, hogy átlépjünk a fizikai vágyainkon, az egónkon, az önzésünkön és az ezekből fakadó kudarcokon. Kapcsolataink akkor lesznek sikeresek, ha az alap a spiritualitás, a harmónia, a dal – határok nélkül.