Háláchá

“És róluk gondolkozzunk nappal és este…” (Mááriv)

Az emberi tevékenységek közül a legmagasabb szintű a a tanulás, a bölcsességgel való foglalkozás.

Szerző: Domán Sije
Megjelent: Forrás – 2011. június

Szerző: Domán Sije
Megjelent: Forrás – 2011. június

Talán nincs még egy olyan vallás, amiben olyan jelentősége lenne a tanulásnak, mint a zsidó vallásban. Ez az a micvá, amire először kezdik a szülők oktatni gyermekeiket, attól a pillanattól, hogy elkezdenek beszélni. A halála napjáig nem mentes alóla sem szegény, sem gazdag, sem bölcs, sem kevésbé bölcs. A zsidó anyukák a fogantatástól, vagy talán már az előtt is, azért imádkoznak, hogy a születendő gyermek talmudtudós legyen. Ismertek az anekdoták egyszerű boltosokról, cipészekről, akik minden szabadidejüket a tanulásnak szentelték. Éjszaka hideg vízbe tették a lábukat, hogy el ne aludjanak. Soha sehol nem létezhet és nem is létezett igazi, autentikus zsidóság tóratanulás nélkül.
Ismert a következő misnai történet. Rabbi Joszi ben Kiszmá mondta: Egyszer mentem az úton és összetalálkoztam egy emberrel, aki köszöntött, és én is köszöntöttem őt. Azt mondta nekem: Rabbi, hova valósi vagy? Azt mondtam neki: Egy nagy városba, ahol bölcsek és írástudók laknak. Azt mondta nekem: Rabbi, lakjál a mi városunkban és én adok neked ezernyi arany dinárt, drágaköveket és gyöngyöket. Azt mondtam neki: Fiam, ha oda adod nekem a világ összes ezüstjét, aranyát, drágaköveit és gyöngyeit sem fogok más helyen lakni, mint ahol Tórát tanulnak. Mert, amikor az ember elmegy ebből a világból, nem kísérik őt sem ezüst, sem arany, sem drágakövek, sem gyöngyök, csak a Tóra és a jó cselekedetek […] (Pirké Ávot 6. fej. 9. misna). A misna egy másik helyen konkrétan kijelenti: Tálmud Torá köneged kulám, vagyis a tóratanulás micvája szemben van az összes többi micvával (azaz, olyan súlyú és jelentőségű, mint az összes többi parancsolat együtt).

A micvá forrását a Veetchánán hetiszakaszban találjuk, a Smá szakaszában: “És tanítsd meg (itt a tanítás szó nem adja vissza elég pontosan az eredeti vesinántám szó értelmét, ami egy koncentráltabb tanítást, „élesítést” jelent) a fiadnak […]” (5Mózes 6,7). Ugyan a vers nem beszél explicit az egyén kötelességéről, de következik belőle, ha mindenkinek kötelessége, hogy tanítsa a Tórát, akkor világos, hogy tanulnia is köteles. A vers folytatásának az egyszerű értelmezése is csak ez lehet: “és beszélj bennük mikor ülsz a hazádban, mikor mész az úton, fektedben és keltedben”(uo.). A Tánách egyéb helyein is találhatunk konkrét, erre vonatkozó utasítást, mint például Józsué könyvének az első fejezetében: “Ne távozzon el a szádból a Tórának ez a könyve és mélyedj el benne nappal és éjszaka” […](Józsué 1,8)

Vajon miért is tulajdonít a zsidó vallás ilyen nagy szerepet a tóratanulásnak? Az egyszerű értelme egész biztos az, hogy aki nem tanul, az nem tud. Így mondták Bölcseink: “Nagy (fontosságú) a tóratanulás, mert cselekedetekhez vezet.” Ez a fajta szerep kétirányú. Részben részletesen megtanulni a micvákat és azoknak a gyakorlati vonatkozásait; másrészt megtanulni és megérteni a micvák mélységét, spiritualitását, hogy ténylegesen hogyan is néz ki egy adott micvá a teljességében. Például a vallásos zsidó életnek egy gyakori velejárója az imádkozás. Egyrészt meg kell tanulni az imádkozás gyakorlati vonatkozásait, mikor imádkozunk, mit mondunk, mit kell hangosan, mit kell halkan, mikor milyen betoldást kell hozzátenni, mi van, ha elfelejtettük stb. lehetne még sorolni, hogy milyen jellegű részletek tartoznak az imádkozás gyakorlati megvalósításához. De aki csak ezt tudja és még ha tökéletesen is tudja kivitelezni az egészet, még távol van attól, hogy azt mondhassuk, hogy az illető “jó színvonalon” teljesítette a micvát. Ehhez még meg kell érteni, hogy miért is imádkozunk, mi egyáltalán az imádkozás – beszélünk a Világ Teremtőjével.

Hogyan lehet közelíteni ehhez a szinthez, hogyan segíti ezt a spirituális emelkedést az imarend, hogyan éri el az ember az imádkozás segítségével, hogy szerény legyen, erős hite és bizalma legyen a Teremtőben stb.. Ha valaki minderről nem tanul, “csak” imádkozni jár, még ha valaha tanulta is, csak azóta elfelejtett belőle sok mindent, nemcsak, hogy nem használja ki azt a sok lehetőséget, amit az Örökkévaló belerejtett ebbe a micvába, hanem lehet, hogy egyáltalán nem tesz eleget a kötelességének. Így lehetséges, hogy valaki azt gondolja, az imádkozás a “minjen”-nél kezdődik és ott is ér véget. Ha van minjen, elértük a teljességet, ha nincs, akkor nincs semmi. Sőt, még az is lehetséges, hogy valaki azt gondolja, az egész zsidóság a minjennél kezdődik és ér is véget.

Ugyanígy minden micváról szükséges, hogy tanuljunk és értsük őket.

Ennél egy kicsit mélyebben azt mondhatjuk, hogy az emberi tevékenységek közül a legmagasabb szintű, a legspirituálisabb a gondolati téren történő, a bölcsességgel való foglalkozás. Minél többet használja valaki ezt a területet, annál szellemibbé válik, és minél kevesebbet foglalkozik vele, minél jelentősebb nála az anyagival való foglalkozás, annál anyagibbá válik maga az ember is. Ezen belül is, ha a gondolati téren való tevékenységben a motiváció anyagi jellegű (megélhetés, társadalmi szerep stb.), kevésbé emeli az embert, míg ha tisztán spirituális jellegű, akkor jobban felemeli. Ezen a téren képes az ember, hogy az anyag és az ösztönök fölé emelkedjen, saját maga irányítójává váljon és ne legyen kiszolgáltatva külső ingereknek. Ebben a tóratanulás kiemelkedik a többi micvá közül, amik ugyan természetesen nem kizárólag gyakorlati jellegűek, de a céljuk mégis részben az anyagi világ, a test megszentelése, míg a tóratanulás nem kizárólag a zsidó élet forgatókönyve, hanem “öncélú” is − a Tórával való foglalkozás önmagáért is micvá. Különösen a szóbeli Tórában, a Talmudban való elmélyülés, ami lehetővé teszi, hogy a gondolati, szellemi terület váljon hangsúlyosabbá és az anyagi pedig mellékessé. Így mondja a Zohár is: az egyetlen dolog, ami megtöri a Jécer hárát (rossz ösztönt), az a tóratanulás.

„Az
Örökkévaló,
a Tóra
és Izrael,
egy.”

De talán van egy még emelkedettebb megközelítés ennél. A Zohárban van egy híres mondás, ami így hangzik: “Az Örökkévaló, a Tóra és Izrael, egy.” Ez a következőt jelenti: a Tóra az Örökkévaló akarata (vagy, ahogy a Maharal szokta hívni, a Tóra a “széchel eloki”, azaz isteni értelem). A személy és az akarata egy. Azáltal, hogy az Örökkévaló kinyilvánította az akaratát a Tórában, ha eggyé válunk a Tórával, elmélyedünk benne, eggyé válunk a Teremtővel is.

A Midrás egy példázatot is mond erre − egy királyról, aki férjhez adja a lányát és azt kéri tőlük (mivel nem tud megválni a lányától), hogy mindig készítsenek a számára egy helyet, hogy ott lehessen velük. Így az Örökkévaló is ugyan odaadta a lányát, a Tórát a zsidó népnek, de Ő maga nem tud megválni tőle. Ez a Tóra ereje: aki “elveszi” a Tórát, az vele együtt megkapja a királyt, az Örökkévalót is.
Így írja a Bách (Bájit Chádás): “És úgy tűnik, hogy az Örökkévaló szándéka az volt, hogy foglalkozzunk a Tórával azért, hogy eggyé váljon a lelkünk a Tóra forrásának a szellemiségével és szentségével, […] és ha evvel a szándékkal foglalkoztak volna a Tórával, ők lettek volna a Sechinának (az Örökkévaló jelenlétének) a csarnoka, a Sechiná igazán bennük lett volna. Ők lettek volna a Sechiná állandó lakhelye és az egész világ világított volna az Örökkévaló dicsőségétől. Ez által kapcsolódtak volna össze a fenti seregek a lentiekkel és eggyé vált volna a Szentély […]” (Tur, Orách Chájim, 47,2) Természetesen ez nem történik automatikusan, szükséges hozzá a megfelelő felkészülés. Bölcseink és a későbbi rabbik is több feltételt említettek, mint például a kellő Istenfélelem, tisztaság (szellemi) és szentség stb. Ugyancsak sokszor említik Bölcseink, a szerénység alapvető feltétele annak, hogy a Tórára érdemesülhessünk. Olyannyira, hogy Bölcseink azt mondták a tóratanulóra: Ha érdemesül, “élet-szer” (a Tóra), ha nem, “halál-szer” (méreg). Hogy érdemesüljünk? Ha megfelelő tiszta szándékkal, szentségben és Istenfélelemmel mélyedünk el a Tórában, akkor érdemesülünk az élet-szerre, az Élet forrására, és eggyé válhatunk a Tórával és a Teremtővel.

Mik a gyakorlati törvényei a tóratanulásnak? A téma két részre oszlik: az első a tanulás kötelessége, a második a tanításé. Minden zsidó férfi köteles tanulni, akár szegény, akár gazdag, akár egészséges, akár nem, akár fiatal, akár öreg. Mindenki, minden körülmények között köteles foglalkozni a Tórával, legalábbis valamennyi időt nappal és valamennyit este. Meddig tart ez a kötelesség? A halála napjáig. Így tanulták Bölcseink, hogy még a halál órájában se váljon meg a Tóra szavaitól. Mit tanuljon? A Rambam úgy írja, hogy az ideje egyharmadában foglalkozzon az írott Tórával (Tánách), egyharmadában a misnával és egyharmadában a Talmuddal. Ezzel szemben Rábénu Tám azt írja, hogy mi csak a Talmuddal foglalkozunk, amiben idézetek vannak az Írott Tórából és a Misnából egyaránt. Emellett természetesen mindenkinek kötelessége foglalkoznia a gyakorlati törvényekkel, Muszárral, vagyis etikával. A nők mentesek a tóratanulás micvája alól (kivéve azoknak a dolgoknak a tanulása, ami vonatkozik rájuk, akár a gyakorlati törvények, akár a Muszár, akár a zsidó világlátásról szóló írások), de ha mégis tanulnak, az micvának számít. Ezért a nők is mondják minden reggel a tóratanulásra mondott áldást.

A tóratanulás micvája olyan fontosságú, mint az összes többi micváé, ezért mindig előnyben részesül a többivel szemben. Azonban, ha tanulhatna, de adódik egy olyan micvá, amit más nem tud elvégezni helyette, akkor el kell végeznie a micvát, és csak utána térhet vissza a tanuláshoz. Ez ér­vé­nyes olyan micvára is, mint például a tfilin, smá mondás stb., amit más nem tud megtenni helyette, de vonatkozik olyan helyzetre is, amikor más is megtehetné azt a micvát, csak éppen az adott pillanatban nincs jelen senki más, aki elvégezhetné azt. Ilyen például a szülői tisztelet, vendégfogadás, cedáká stb. micvája.

Ahogy az ember köteles tanulni, köteles tanítani a fiát is Tórára. Nem csak a fiát köteles tanítani, hanem az unokáját is, illetve minden bölcs kötelessége tanítani, azokat is, akik nem a leszármazottai. Mikortól kezdi el az apa tanítani a fiát? Amikor elkezd beszélni, megtanítja neki azt a verset, hogy “Torá civá lánu Mose […]” (Tórát parancsolt nekünk Mózes), és a Smá első mondatát. Utána ahogy a gyermek nő, lassan-lassan még más pászukokat is, majd elviszi tanítóhoz (melámedhez). Minden helység köteles tanítókat foglalkoztatni. Ha a rabbi tanítja a tanítványait és nem értik, ne haragudjon rájuk, hanem akár többször is ismételje meg a tanítást, amíg meg nem értik azt teljes mélységében. A tanítvány ne mondja, hogy értettem, ha nem értette, hanem kérdezze meg akár többször is.

“Három koronát kapott a zsidó nép, a Tóra koronáját, papság koronáját és a királyság koronáját. A papság koronáját Áron érdemelte ki […], a királyság koronáját Dávid […], a Tóra koronája készen áll mindenki számára […], aki akarja, jöjjön és vegye…”

vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás