Bálványimádás vagy példamutató kitartás?
Szerző: Domán Sije
Megjelent: Forrás – 2013. június
Szerző: Domán Sije
Megjelent: Forrás – 2013. június
Az elmúlt napokban, hetekben a témában laikus olvasók elé egy eddig még ismeretlen világ tárult fel. Hogyan érnek el emberek 8000-es csúcsokat? Hogyan jutnak hosszú akklimatizálódás után táborról táborra? Kik azok a serpák és mit csinálnak? Ki mászik oxigénpalackkal, és ki anélkül? Milyen a levegő 7-8000 méter magasan? Milyen mértékben viseli meg a szervezetet a „magaslati” levegő? Mennyi és milyen áldozatokat szed egy ilyen expedíció? Mindezt annak kapcsán, hogy két magyar csúcsmászó, Erőss Zsolt és Kiss Péter a Kencsendzönga megmászása utáni leereszkedés közben tragikusan eltűntek.
A téma mindenkit megmozgat. Mindenki gondol valamit. Természetesen vannak, akik nemzeti hősökké emelik a két csúcsmászót, hiszen eredményeikkel komoly hírnevet és dicsőséget szereztek hazájuknak. És talán komoly hírnevet szereztek az egész emberi fajnak – hiszen többszörösen bizonyították, hogy mire is lehet képes az ember.
„Az ember képes elérni önmagában a lelke leg- mélyebb és legteljesebb pontját.”
Ezzel szemben vannak, akikben kérdések merülnek fel. Tényleg érdemes ilyen célokért mindent feladni? Pénzt, energiát, családot, egészséget és talán az egész életet. Hány és hány fiatal hegymászó veszti életét, tűnik el. Hány és hány szerencsésebb van, aki megússza egy amputációval! És mindezt miért? Erre nehéz válaszolni, mert nincsenek konkrét célok és eredmények azonkívül, hogy felmenni és lejönni. Sem a hegymászó nem profitál abból, hogy feljutott a csúcsra, sem az emberiség. Ők nem kutatók, nem fedeznek fel újabb, az emberiség számára hasznosítható dolgokat. Vajon mi motiválja őket?
Ráadásul még azt sem lehet igazán mondani, hogy milyen nagy és pozitív élményben részesülnek ezek a hegymászók! Amint felérnek a csúcsra, rögtön ereszkedhetnek is le, hogy kitartson az a kevés megmaradt energiájuk, és jó esetben félholtan beérnek a táborba, ahonnan egy kis pihenés után még jó darabot kell leereszkedniük, amíg normális körülmények közé érnek. Ezekután, attól függően, hogy ki milyen állapotban van, jó ideig tart, amíg újra normális, egészséges emberekké válhatnak. Majd indulhat a következő expedíció!
Tórai szempontból (hangsúlyozom, hogy nem célunk senkit meg- vagy elítélni, csak elvekről beszélünk – hiszen attól még, mert valami elvi szinten helytelen, egyáltalán nem biztos, hogy az egyén szempontjából is rossz választásnak számít) egyértelmű, hogy tilos az életet veszélyeztetni, hiszen még akár micvák teljesítéséért vagy meg nem szegéséért sem szabad (kivétel a három fő bűn: bálványimádás, házasságtörés, gyilkosság). Egy családos embernél ez még erősebb, hiszen önmagán kívül a családjáért is felelős, azzal, hogy veszélyezteti saját magát, egyben veszélyezteti a családja egzisztenciáját is. És amennyiben nem tudunk meghatározni egy magasabb célt, amelyet a csúcsra való feljutás szolgálna, akkor ez a dolog, amely előtt az ember fejet hajt, és áldozatokat hoz érte, öncélú – ezért, ha halachikusan nem is, esszenciálisan bálványimádásnak számít.
Azonban ebben az egész furcsaságban van egy olyanpont, amelyre érdemes komolyan odafigyelnünk. Erőss Zsolt és társai valóban mindent feláldoznak a cél érdekében. A cél, fel kell jutni a csúcsra. Ezért vállalják, hogy hosszú ideig távol vannak a családjuktól. Vállalják, hogy nincs lehetőségük rendesen táplálkozni. Vállalják a szörnyű időjárási viszontagságokat. A kialvatlanságot, az elviselhetetlen kimerültséget. És vállalják azt is, hogy talán ez az életükbe fog kerülni. Mindezt egy cél érdekében: feljutni a csúcsra! Micsoda akaraterő!
És arra gondolok, hogy mennyire szégyenletesen messze vagyunk mi ettől. Hiszen nekünk is vannak 8000-es hegyeink! Olyan magaslatok, amelyekről csak álmodni tudunk. Olyan csúcsok, ahonnan nem kell leereszkedni, amelyek a részünkké, személyiségünkké válnak. És ahelyett, hogy boldogan felmásznánk, inkább a hegy lábánál pancsikálunk a langyos pocsolyában. Néha feltűnik nekünk, hogy van hegy is, néha fel sem tűnik, annyira belefeledkezünk a játékba.
Miért nincs meg bennünk Erőss Zsolt mérhetetlen akaratereje és kitartása? Miért nem kezdünk már el mászni? Hiszen egészen a csúcsig ki vannak előttünk taposva az ösvények. Az alaptáborok ki vannak építve, a serpák kifeszítették nekünk a köteleket, amelyek segítségével feljuthatunk a csúcsra. Vehetjük Luzzato rabbi Meszilát jesárim című könyvét, amelyben szépen lépésről lépésre le van írva, hogy hogyan lehet feljutni a legmagasabb csúcsokra, egész addig, amíg az ember olyan közel nem ér az Élet forrásához, hogy maga is tud belőle meríteni és osztani másoknak. Vagy vehetjük Ramban létráját, amelyet fiához írt levelében fejt ki. Az állandó csendes és nyugodt beszédtől a szerénységen és a saját részünkben való örömön keresztül lehet eljutni arra a csúcsra, amelyen: „áz tisre álechá ruách hásechiná veziv kevodá” (akkor fog rajtad nyugodni az Örökkévaló szelleme, a tiszteletének a sugara). Sokféle kitaposott út van előttünk, amely a csúcsra vezet.
De mi maga a csúcs? Az ember képes megvalósítani magában, hogy ő az Örökkévaló képmása legyen, akire ha valaki ránéz, rajta keresztül láthatja az Istent. Az ember képes elérni önmagában a lelke legmélyebb és legteljesebb pontját, amely szorosan hozzá van tapadva a Teremtőhöz. Az ember képes elérni az ötvenedik szintet, amely nem más, mint az Édenkert közepén levő Élet fája. Az ő lelke „be van kötve az Élet kötelékébe” még életében.
Előttünk van a csúcs. Ráadásul a felmászás nem jár veszélyekkel. Nem kell eltávolodnunk a családunktól. Nem kell hozzá megfagynunk. A cél valós cél, az elért eredmény örökre a részünk marad. Csak két dolog szükséges: akaraterő és kitartás. Ha csak szemünk elé képzeljük Erőss Zsoltot, amint fáradhatatlanul mászik, és tör előre a csúcs felé, akkor el tudjuk képzelni, hogy mi a feladatunk!
A Kencsendzönga