Mi is történik pontosan a nagyünnepi időszakban, amitől olyan jelentősek és meghatározók számunkra ezek a napok? Ros hásáná az év kezdete, a világ teremtésének évfordulója, amikor minden újrarendeződik. Mint egy új teremtés, amikor eldől, hogy kinek mi lesz a feladata. Rajtunk is múlik, hogy milyen döntés születik ezzel kapcsolatban. Készen kell állnunk arra, hogy meggyőzően tudjuk bemutatni saját ügyünket az égi Bíróság előtt. Erre azért van szükség, mert az Örökkévaló úgy rendezte, hogy Ő adhasson nekünk akármit, de csak azzal a feltétellel, ha kérjük is azt. Hiszen ezzel ismerjük el, hogy Ő az, aki képes megadni nekünk mindent, amire szükségünk van.

Tehát az új év azt jelenti, hogy újra ki kell tűznünk saját úti célunkat. Először tisztázni kell, hogy mi is pontosan ez a cél. Utána meg kell állapítanunk, hogy hol tartunk most ahhoz képest. Ezután egy tervre van szükségünk, hogy miben és hogyan tudunk előrelépni. Ez az időszak arról szól, hogy ebben a folyamatban különleges, égi segítséget kapunk. Ezért azt is fontos megértenünk, hogy miben áll ez a segítség.

1. Megtalálni életünk célját

Világnézetünk szerint a Teremtőnek van egy terve a világgal, amelyben minden embernek szerepet szán. Tehát minden emberről van egy kép, hogy hogyan nézne ki teljességében, minden hibájától és vétkétől mentesen, hogyan viselkedne, ha a Tóra minden ideáljának megfelelne, és minden előírását megvalósítaná. Ez jelenti számára a teljességet, ami a tökéletes körülményeket biztosítaná ahhoz, hogy élete célját véghez tudja vinni. Van ugyanis az embernek egy olyan saját életfeladata, amelyet rajta kívül senki más nem tud elvégezni. Ha ő nem csinálja meg, a legnagyobb rabbi vagy világi vezető sem tudja, akármilyen bölcs vagy hatalmas is legyen. Olyannyira így van ez, hogy ha egész életében nem sikerül véghezvinnie, akkor az is lehet, hogy újra meg kell születnie erre a világra, hogy pótolja elmaradását. Ebben az esetben nem érvényes az az általános elv, hogy „az Örökkévalónak sok küldöttje van” – a gyakorlati feladatokat bárki megcsinálhatja, és ha valaki nem vállalja el, mást küldenek helyette. De a szellemi életfeladat teljesen személyes.

Nincsen nagyobb öröm annál, mint hogy az ember megismeri saját életének a feladatát. Ez ugyanis azzal jár, hogy megérti, hogy fontos, szükség van rá, és képes arra, hogy részt vegyen egy nagy dologban, amely része valami olyasminek, ami nála nagyobb: a világot vezető isteni tervnek. Bölcseink az emberi testbe oltott finom, isteni lelket egy királylányhoz hasonlítják, aki az egyszeri városlakó felesége lesz. Hiába hoz a városlakó bármilyen általa kedvelt csemegét a feleségének, a királylány megveti mindet, mert mindez számára értéktelen, nem is számít ételnek ahhoz képest, amit a régi otthonában, a palotában megismert. Ezzel magyarázzák ezt a mondatot: „És a lélek sem lakik jól” (Prédikátor 6:7). Nem elégszik meg semmivel, unja az egész életet és minden csillogó-villogó dolgot, amit ez a világ fel tud kínálni neki. Mindaddig, amíg meg nem találja azt az egyet, amit keres, ami éppen neki való és hozzá illik. Ez pedig nem más, mint életének a feladata, amelyet ha egyszer megtalál, attól kezdve az egész életében minden cselekedetéhez másként áll hozzá. Egyszerre minden értelmet nyer és megvilágosodik. A Vilna Gáon azt mondja, ha az ember megértette azt, hogy sikerült megtalálnia az életfeladatát, semmiképpen se hagyja, hogy eltérítsék attól, bárki bármilyen tanácsot is akar neki adni. Még ha a legnagyobb rabbik is próbálják meg lebeszélni, akkor se hallgasson rájuk. Egyetlen kivétel van ez alól: ha a vallási törvényeink, a háláchá ellenkezik a szándékaival, terveivel.

Valóban isteni inspirációra, magasabb szintű bölcsességre van szükségünk ahhoz, hogy egy ilyen nagy titokba beleláthassunk. Ez a gondolat is tükröződik a nagyünnepeken mondott imánk szövegében: „ne vess minket el magad elől, és szent lelkedet [ruách hákodes] ne vedd el tőlünk.” A ruách hákodes az, amit isteni inspirációnak, a szokásosnál mélyebb megértésnek szokás fordítani. Első pillantásra meglepő lehet ez az imaszöveg, hiszen bűneink bocsánatáért könyörgünk benne. Az még érthető, hogy azt kérjük az Örökkévalótól, ne vessen el minket maga elől, vagyis bűneink ne okozzák azt, hogy távol kerülünk tőle, mert már megbántuk őket, és szeretnénk, ha a negatív következményeit nem kellene elszenvednünk. Azonban az, hogy még a ruách hákodes, a magasabb megértés is járjon nekünk a bűnbocsánaton túl, az szemtelenségnek tűnhet. Viszont ez a nagyünnepi időszak különleges: a kevés megtett erőfeszítésünkért cserébe aránytalan jutalmat kapunk. Ez csúcsosodik ki jom kipur napjában, amikor nem eszünk, nem iszunk, egész nap a zsinagógában imádkozunk, Bölcseink megfogalmazása szerint azért, hogy az angyalokhoz váljunk hasonlóvá. Vagyis ideális esetben ez a folyamat odáig vezethet, hogy egyetlen napra az angyali szintet is elérhetjük, hogy teljesen szellemi lényként működjünk, tökéletesen tiszta és világos megértésben. Igaz, hogy ez az ajándék a nap végeztével elhalványulhat, de az egyszer megszerzett élmény alkalmas arra, hogy később beépítsük a mindennapjainkba, és felemelkedjünk általa.

2. Haladni az új cél felé

Mindebből következik, hogy az első dolog, amivel felkészülhetünk erre az időszakra, az, hogy megértjük saját életfeladatunkat. Talán éppen idén lesz az az év, amikor megtaláljuk saját életünk célját. De ehhez az kell, hogy tisztán lássunk. Gyakran hajlamos ugyanis az ember becsapni magát azzal, hogy ő már jó úton jár, nincsenek hibái. Ha ilyen téves önképpel jelenik meg a bíróság előtt, akkor aligha számíthat sikerre. Ezért az a jó tanács a nagyünnepi felkészülés időszakára, hogy töltsünk a szokásosnál több időt a muszár irodalmának tanulmányozására. Ez olyan etikai, erkölcsi könyveket, írásokat jelent, amelyek emlékeztetik az embert arra, hányféle terület lehet, amelyen elbotlunk, hány tulajdonságunkat kell kijavítanunk. Legalább annyit tudnunk kell, hogy mi az, amiben még fejlődhetünk.

Ilyen módon megérthetjük, hogy milyen irányba kell haladnunk életünk célja felé. Ezután elhatározást kell tennünk, hogy hogyan fordítjuk át az elméletet gyakorlatba. Ezen a területen azt a jó tanácsot kapjuk, hogy ne vágjuk túl nagy fába a fejszénket. Nálunk is szokás újévkor fogadalmakat tenni. Viszont azt el akarjuk kerülni, hogy túl sok mindent fogadjunk meg, amiket aztán nem sikerül betartanunk, így aztán az ebből fakadó kudarc élménye akár vissza is vethet minket a szellemi fejlődésben. Egyszerűen csak ismerjük meg a végső célunkat, és tegyünk egyszerű, betartható, reális lépéseket az irányába. És persze mivel csak keveset választunk ki, ezért gondunk kell legyen arra, hogy a legfontosabbakat ragadjuk meg: azokat, amelyek a továbbiakhoz hozzásegíthetnek, vagy azokat, amelyeket a Tóra a legszigorúbban ítél meg.

Ha már megvan az elhatározás, akkor véghez kell vinni. Sokszor ezen a ponton akadnak nehézségek. Ahhoz ugyanis, hogy megvalósítsuk az elképzeléseinket, nagy lelki erőre, energiára van szükség. Ez az egyik oka annak, hogy ebben az időszakban az átlagosnál lényegesen többet imádkozunk. Energiát kérünk a Teremtőtől, hogy sikerüljön azzá válnunk, akivé lehetünk. Kérjük, hogy segítsen legyőzni a lustaságot, rossz hajlamokat, amelyek sokszor akadályozzák terveink megvalósítását. Bölcseinktől tudjuk, hogy lehetetlenség lenne legyőznünk ezt a erőt az Örökkévaló segítsége nélkül (Kidusin 30b). Ezért fontos tudnunk, hogy ez az időszak különösen alkalmas az imára, mert ilyenkor a hatékonyságuk a sokszorosára nő. Ha most kérjük az Örökkévalót, hogy adjon nekünk erőt terveink véghezviteléhez, a válasz és a segítség sokkal intenzívebb lesz, mint más időszakokban.

Az ima tehát különleges ajándéka ennek az időszaknak. Olyan segítség, amiért semmit sem kell tennünk, csak kérni. A másik dolog, amely segítséget jelenthet ilyenkor, az a Tóra tanulása (ehhez azonban már többre van szükség, mint pusztán kérni). Ugyan minden egyes micvában (tórai parancsolatban) olyan energia rejlik, amely segíti az embert szellemi felemelkedésében, de tudjuk, hogy ezek közül kiemelkedik a Tóra tanulása. Ha a Tórát tanuljuk, azzal azonnal hasznosítható energiát nyerhetünk, amelyet fel tudunk használni ebben a törekvésünkben.

3. A világ kijavítása

Van egy központi szakasza az imának, amelyet mind ros hásáná napjaiban, mind jom kipurkor elmondunk. Ez a rész a legkiemeltebb helyen szerepel: a csendes imánk harmadik áldásában, amely különlegesen hosszan ír egyetlen témáról. Mi lehet ez a téma? Az eddigiek alapján azt gondolhatnánk, hogy a saját személyes fejlődésünk és megújulásunk az, ami idekívánkozik. Ehelyett azonban azt találjuk, hogy kérjük a Teremtőt, minél előbb jöjjön el az az időszaka a történelemnek, amikor a világ eléri a teljességét. Ekkor az Örökkévaló uralma nyilvánvalóvá válik az egész emberiség számára. Miért kérjük ezt éppen itt? Első látásra azt gondolhatnánk, hogy hízelgésből mondjuk, és abban bizakodunk, hogy emiatt kapunk pozitívabb elbírálást.

Ehhez képest teljesen más színben tünteti fel ezt az imarészt a Szent Zohár, amikor kritizálja azokat, akik csak a saját kéréseiket fogalmazzák bele nagyünnepi imájukba. Azt írja, hogy az ilyen emberek a kutyákhoz hasonlók, akiknek az ugatása a héber „háv” (adj) szóhoz hasonlít (Tikuné Zohár, 6.). Eszerint tehát hiába jut el az ember olyan magas szintre ilyenkor, hogy megérti, a Teremtő az, aki a kéréseit teljesíteni tudja, és teljesen Őrá kell bíznia magát, és az Ő kegyelméért kell esedeznie, ezzel együtt az ilyen ember lehet egy „önző kutya”, aki csak saját magára gondol egy ilyen különlegesen szent napon. Másrészt viszont ki az, aki képes lenne nem gondolni saját magára egy ilyen napon, amikor az ő személyes sorsáról születik a döntés? Hogy lehetséges ilyen magas szintet elvárni az embertől?

Két lehetséges válasz is adódik erre a kérdésre. Az egyik az, hogy amint az ember egy pontosabb megértést nyert arról, hogy, mi is pontosan az ő személyes szerepe a világban, akkor van lehetősége arra, hogy túllépjen saját korlátain, és ettől kezdve magára ne mint egyénre gondoljon, hanem mint egy nálánál nagyobb rendszer részére. Vagyis amikor magának kér valamit, azt se önző szándékból tegye, hanem azért, hogy ezzel is a Nagy Cél megvalósulását segítse. Pontosan azért, mert a saját szerepét már tisztábban látja, képessé válik arra, hogy tágabb látótérből szemlélje a világot.

A másik válasz az, hogy a Teremtő végső terve a világgal akár menedékké is válhat azok számára, akik nem egészen biztosak abban, hogy saját érdemeik elegendők a kedvező ítéletre. Ők így érvelhetnek (ahogyan az imában is áll): ha miattunk nem teszed meg, tedd meg a Magad kedvéért. Emögött az a mélyebb értelem, hogy amikor a Teremtő a végső cél irányába vezeti a világot (hánhágát hájichud: az Egység felé való vezetés), az egy teljesen másik működési mód, mint amikor a természetes törvények szerint vezeti (hánhágát hámispát: a törvény szerint való vezetés), noha a kettő gyakran keveredik. Amikor siettetjük a világ mihamarabbi beteljesedését, akkor azzal egyúttal a törvényes bírálási folyamatok beszüntetését is kérjük. Mint egy alattvaló, aki a király előtt úgy esedezik kegyelemért, hogy cserébe azt ajánlja, élete végéig a királyt fogja szolgálni.

Keleti Dávid rabbi

Szerkesztette • Szántó-Várnagy Binjomin Zeév