Kultúra

Fotó: Megörökítés? Leképezés? Művészet.

Hírességek árnyékában – egy tragikus sorsú fotográfusról és a vészkorszakban hősiesen megmentett képeiről.

Szerző: Faragó Vera és Lőwy Judit
Megjelent: Forrás – 2012. február

Szerző: Faragó Vera és Lőwy Judit
Megjelent: Forrás – 2012. február

A magyar fotográfiát az 1900-as évek elejétől döntően zsidó származású fotográfusok határozták meg. A fotós olyan polgári foglalkozást űző művész, akinek kreativitása különleges látásmódjában mutatkozik meg. A hírnevet szerzettek listája igen hosszú: kevesen tudják, hogy Robert Capa, Munkácsi Márton, Moholy–Nagy László, Lucien Hervé, Brassaï vagy André Kertész Magyarországon született, innen indult fotográfusok. Sorsuk több ponton is találkozik. Valamennyien egyedit, újszerűt, maradandót alkottak, azonban a nyílt vagy burkolt kényszer, a növekvő antiszemitizmus, a zsidók tanulásának korlátozása menekülésre kényszerítette őket. Budapesttel szemben az akkori Berlin, Párizs és New York lehetőséget biztosított számukra, hogy tudásukat kamatoztathassák, fejlődhessenek, s végül alkotásaikkal valami különlegeset adhassanak a világnak.

A húszas évektől főleg Német­ország volt a vonzó célpont a magyarországi zsidó fotográfusoknak. A színvonalas újságok, a fotó­ügynökségek és a virágzó kulturális élet a karrier lehetőségével kecsegtetett. A legnagyobbak közül, mint Kertész, Capa vagy Moholy–Nagy többen errefelé indultak. Később a náci hatalomátvétel szétszórta az emigránsokat, így kerültek többen Párizsba, mint például Capa – akinek innen indult karrierje, Kertész – aki itt vált elismertté a szakmában, vagy aki később az építészeti fotó meghatározó alakjaként lett híres francia művész.

Az 1901-ben született Kinszki Imre egy olyan elfeledett magyar fotográfus, akinek munkássága talán kevéssé ismert. Az asszimilálódott zsidó értelmiségi családból származó művész nagybátyja Baumhorn Lipót, a magyarországi zsinagógaépítészet legnagyobb egyénisége. Kinszki 1926-ban a Dohány utcai zsinagógában vette feleségül Gárdonyi Ilonát, akitől élete első fényképezőgépét kapta. Orvosnak készült, azonban pályáját a numerus clausus kettétörte, sokoldalú tehetségét a két világháború közötti amatőr fényképezés szervezőjeként és aktív közreműködőjeként sikerrel kamatoztatta.

Kezdetben gyermekeit, családját, környezetét és szűkebb pátriáját, Zuglót fényképezte. Munkáinak külön egységét alkotják azon fotói, amelyek mint egy napló, precízen rögzítik a zuglói lakása és a belvárosi munkahelye között megtett utat. Kinszki újítása nem témaválasztásában rejlik, hanem abban az új szemléletű sajátos formanyelvben, ahogyan tárgyfotóit, utca- és életképeit megkomponálta, ahogyan a fény-árnyék viszonyokat kezelte, különös tekintettel a teljesen újszerű és formabontó felülnézeti optikára. Az öt nyelven beszélő Kinszki folyamatosan tájékozódott a külföldi szaksajtóból, ismerte a nemzetközi fotográfusok munkáit, szemléletmódjára hatással voltak a kurrens fotótechnikai, illetve formanyelvi újdonságok és trendek.


Kinkszki Imre fotográfiája, 1930, Vintage Galéria

Fotográfiáit, valamint fotótechnikai és természetfotózás­sal kapcsolatos cikkeit az 1930-as évek elejétől közölte a szaksajtó, rendszeres munkatársa volt a Vasárnapi Újságnak, a Búvárnak, de időnként a National Geographicban és az American Photographyban is publikált. Alapító tagja volt a Modern Magyar Fényképezők Csoportjának, és szervezője a Pesti Vigadóban 1937-ben megrendezett, a fotográfia 100 éves történetét bemutató sikeres Daguerre-kiállításnak.

Kinszki Imre sorsa sajátos magyar zsidó sors. Megtestesítője a szellemi munkában menedéket kereső és fokozatosan ellehetetlenülő értelmiségnek. A látszólag idilli város- és zsánerfotók mögött a mindennapok egyre fenyegetőbb társadalmi és politikai valósága is megjelent. Egy Sachsenhausen felé menetelő magyar munkaszolgálatos században látták utoljára 1945 januárjában.

Kinszki lányának, Juditnak köszönhetjük, hogy a fotográfiák fennmaradtak. Ő volt az, aki édesanyjával a gettóban bőröndbe rejtve óvta és mentette meg a negatívokat. 
A befogadó maradandó élménnyel gazdagodik munkái lát­tán. A letisztult egyszerűség ötvöződik egyediségével. Megfoghatatlan.

Capa a fotóművészetet teljesen máshogy értékeli: „A képek ott vannak, csak meg kell őket örökíteni. A legjobb kép az igazság…”


Kinkszki Imre fotográfiája, 1930, Vintage Galéria

vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás