Jelnyelvi tolmács a zsinagógában

A jelnyelv, a siket kultúra nagy szerelmeseként és őszinte híveként lettem jelnyelvi tolmács, aki a siketek és a hallók között a verbális kommunikációt létrehozza, a siketek nyelvét – a jelnyelvet – lefordítja hangzó (esetemben magyar) nyelvre, és természetesen viszont, a magyar nyelvet jelnyelvre.

Az életem ennek a szerelemnek a bűvöletében telik, és egyre mélyebb síkokat és dimenziókat tár fel előttem. A jelnyelv éppen olyan verbális kommunikációs eszköz, mint a hangzó nyelv. Egy önálló nyelvről van szó, melynek többféle változata létezik még hazánkban is, és országonként is eltérő. Magyarországon 2009 óta a magyar jelnyelv is hivatalos nyelvnek számít, mely a kb. 60 000 magyar hallássérült elsődleges nyelve, siket szülők esetében az anyanyelve.

A siket (ez a politikailag korrekt kifejezés – régebbi, már nem p. c. kifejezéssel süket) emberek leginkább nyelvi és kulturális kisebbségként szeretik definiálni magukat szerte a világon.

Már Mózesről feljegyezték, hogy törvénybe foglalta a siketek védelmét. A Tórában, Mózes harmadik könyvében így szerepel: „Kötelességeink embertársainkkal szem­ben. Ne átkozz süketet, és vak elé ne vess gáncsot, hanem félj Istenedtől; én vagyok az Örökkévaló.” (3Mó­zes 19:14.)

Ez egy több mint ötezer éves utalás, tehát már az igen régi korokban is ismerték ezt az állapotot (nem betegség!), és védelmezték ezeket az embereket.

A siket világon belül létezik egy kis közösség, a zsidó siketek közössége: a Magyar Hallássérült Zsidók Egyesülete (MHZSE). Ez az a közeg, ahol összefonódik a siket kultúra a zsidó hagyományokkal. És ez az a közeg, ahol összefonódott a saját életem e két meghatározó és lényegi területe. Ahol napról napra megélem és felfedezem a siket kultúrát és a zsidó identitást a jelnyelvi tolmácsolás tükrében.

Magyar jelnyelv szótár

Személyes érintettségem okán erős kihívást éreztem, hogy megismerjem ezt a közösséget, kapcsolatba lépjek velük. Mára már aktívan dolgozom az Egyesületben, szervezési és tolmácsolási feladatokat is ellátok – többek között istentiszteleteket is tolmácsolok.

A zsidó felekezeti tolmácsolás témája nagyon különleges, és mindmáig viszonylag érintetlen területet ölel fel. Extrán kacifántos feladat, mert három, időnként négy nyelvet foglal magában, úgymint a magyar hangzó nyelvet, a héber hangzó nyelvet, a magyar jelnyelvet, és igény szerint az ún. jelesített magyar nyelvet.

Az MHZSE a megalakulásuktól kezdve, 1992 óta folyamatosan működik – pedig ekkor még nem is létezett a jelnyelvi tolmácsolás mint szakma Magyarországon. Az évek során eljutottak odáig, hogy most már hitközséghez is tartoznak, és a különféle – akár hitéleti, akár egyéb társas programjaikon (pl. kirándulásokon) rendszeresen együttműködik velük akár több tolmács. Egyik ilyen szervezett út alkalmával a közösség járt Izraelben is – így teljesítve az egyik legnagyobb micvát.

A siket tagok ugyanúgy részt vesznek a zsinagógában az istentiszteleten, mint a halló társadalom. Értik, hogy mi történik, tudják követni az eseményeket, sőt aktívan részt vesznek bennük. A tagok egyenjogúsága a tolmácsolásnak köszönhetően javult, a vallásgyakorlás terén közel azonos lett a hallókéval. Hitük megélését sok tényező árnyalja. Az imakönyvben magyarul (is) vannak az imák, mégis annak használatát erősen befolyásolja a hallássérültek egyéni magyar nyelvi kompetenciája (szövegértése). Bár ez egyénenként változó – nagy általánosságban nehezebb dolguk van megélni a vallást. De van egy erős identitás, egy közös motiváló erő, amely az összes nehézség dacára mégis felülkerekedett – s így létrejött egy hallássérült zsidó közösség a nagy zsidó közösségen belül.

Régebben az istentiszteletből csak a drose, a hetiszakasz volt akadálymentes, azaz amikor a rabbi magyarul (illetve adott ország nyelvén) beszél. (Akadálymentes: amikor ugyanúgy tudják követni az eseményeket, mint a hallók – ezt ugyanúgy akadálymentesnek hívjuk, mint amikor a mozgássérülteknek pl. rámpát építenek.) A hetiszakaszt követő ötven percből, amikor teljesen héberül folyik az istentisztelet, gyakorlatilag kimaradtak.

Izraelben a héber nyelv természetesen nem külön kihívás, sem a hallássérülteknek, sem a tolmácsoknak. Magyarországon viszont igen. És ez a tény jócskán befolyásolja a vallási életet. Mára azonban eljutott az Egyesület odáig, hogy két hivatásos tolmács is van, akik az istentisztelet egészét át tudják adni.

A munkám és a kutatásom során arra a következtetésre jutottam, hogy a héber nyelv magas fokú ismerete nem kizárólagos feltétele a zsidó istentiszteleti tolmácsolásnak. Megkerülhetőnek viszont csak abban az esetben látom, ha legalábbis a liturgiát, az imarendet jól ismeri a tolmács, és pontosan tudja, hogy melyik ima után mi jön, érti, hogy mikor mi történik, mi következik. Ehhez nagyon nagyfokú és mély vallási ismeretre van szükség. Ezt szerintem – ami csak az én feltételezésem – nem lehetséges megoldani egy „külsős” tolmács segítségével. A tolmácsnak vallási hovatartozása révén ezekkel az ismeretekkel rendelkeznie kell. Így ha héber nyelvi társalgási kompetenciája nincs is, az imákat jól ismeri, és ha változás lép fel az istentisztelet imarendjében, akkor is tudja követni az eseményeket.

Itt két zárt és egzotikus világ találkozik: a siketeké és a zsidóké. Hangsúlyt kapnak az esetleges kulturális különbségek. Ilyenkor léphet életbe a tolmács közvetítő szerepe, akinek a munkája nem áll meg az információ átadásánál. Sokszor érzem úgy, hogy a két kultúra közötti harmóniához szükséges egyensúlyi állapot fenntartói is ők.

Amit nagyon meg lehet a siketektől tanulni, az a büszkeség. Talán a fiataloknál más a helyzet, mint az öregebbeknél, de az idős siketekre általánosságban jellemző, hogy büszkék siketségükre. Büszkék a kultúrájukra, büszkék a nyelvükre. És emiatt a siket zsidók, szintén általánosságban, nagyon büszke zsidók is.

Ez a vallás abban is egyedülálló a világon, hogy az identitás, a fölvállalás kérdésében nem feltétlenül szükséges a vallást gyakorolni. Az ember ugyanúgy zsidó lehet akkor is, ha nem jár zsinagógába vagy tartja a szombatot. A kultúrában ugyan nagy része van a vallásnak, de anélkül is működik. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert maga az MHZSE nem a tolmácsra épül, hanem a tagokra. A tolmács „kényelmesebbé” teszi a vallásgyakorlást, közel egyenrangúságot vív ki a hallókkal, de a siket zsidók a hallók nélkül is működő közösség. Ha nincs zsinagóga, nincs rabbi, és nincs tolmács, ők akkor is hallássérültek, és akkor is zsidók. Ez a két dolog nem változik ettől, és ez nagyon fontos.

Előretekintve a jövőbe, az MHZSE tagjaival együtt reménykedünk, hogy sikerül a háború utáni harmadik-negyedik generációs ifjúságot megszólítani, az Egye­sület virágzó kulturális és vallási életét továbbra is fenntartani.

Maulis Ágnes – magyar jelnyelvi tolmács, MHZSE-tag