Szerző: Deutsch Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. december

A bergen-belseni zarándokútról hazatértek elragadtatva mesélték, hogy a nem túl magas, Kanadában élő kántor, Mojse Kraus – a tábor egykori lakója – milyen szépen és megindítóan énekelte a szokásos gyászimát. Közölték, hogy nemsokára Pestre érkezik, mert már közel két évtizede az őszi ünnepeken a Kazinczy utcai zsinagógában ő tolmácsolja a fohászokat. A kántor személyében egy rendkívül ápolt, Ferenc József-szakállú, halk szavú úriembert ismerhettünk meg, aki jellegzetes mini biberkalapot, térdig érő, sötét zakót viselt. Találkozásunkkor „elmondottuk” neki a zarándokok elismerését. Szerényen válaszolt. A halmok hozták elő belőlem a hangot. Az egyik halom előtt ott állt egy tábla: itt nyugszik 5000 ember, a másikon 3000, a harmadikon megint 5000. Azután volt ott egy elkerített tisztás, ahogy annak idején kinézhetett, semmit nem vettek el belőle, semmit hozzá nem tettek. Tető és fedél nélkül, esőben-hóban, télen-nyáron 20 ezer orosz hadifoglyot zsúfoltak itt össze, nem is maradt belőlük jóformán senki életben. A bajtársaim közül, akiket jól ismertem, sokan előttem lettek elföldelve. Ez motiválta az éneket. Általában az érzéseket az ima vagy a dal lényege adja meg. Egy templomban egyszer valaki gratulált a teljesítményemhez, láttam, nincs nála imakönyv, megkérdeztem, tudja-e, miről szól az elhangzott ima. Azt válaszolta, nem. Hát akkor honnan tudja, hogy jól énekeltem, tudakoltam tőle.

Mojse Kraus Ungváron született. Az „igaz embernek”, reb Sájenak, a bodrogkeresztúri rebének kvázi az unokája. Ugyanis özvegy nagymamája, aki a huszti Róth rabbi családjából származott, hozzáment az ugyancsak megözvegyült reb Sájelehoz. Mojse Munkácson járt jesívába, méghozzá a híres Sapira rabbi korszakában. Igen fiatalon, 17 éves korában lett Máramarossziget első kántora. Majd Pestre került a Somér Sábosz Rákóczi út 64. szám alatti (a Corvinnal szemben) imaházába cházánnak. Hamarosan még előbbre lépett. Akkor, mikor a Kazinczy utcai templom kántorát munkaszolgálatra vitték, az ünnepek idejére a 19 éves fiatalembert állították a pulpitushoz. Nem sokáig állhatott ott, mert hamarosan rá is sor került. Előbb munkaszolgálat, majd deportálás következett. Négy „B” betű okozott neki keserűséget: Bor, Bregenz, Berlin és Bergen-Belsen. Az ottani szenvedésekre már utaltunk. Végül az angolok hozták el a szabadságot. A zsidó élet szervezésére egy öttagú rabbinátust alakítottak, amelynek titkárságát vezette. Nem sokkal később, 1948-tól 1952-ig az izraeli hadsereg első kántora lett. Ben Gurion miniszterelnök szerette volna, hogy németes hangzású nevét héberesítse állami tisztviselőhöz méltóan, ő azonban ragaszkodott a Kraus névhez, mert apja is mint Kraus pusztult el a krematóriumban.

A következő állomás Antwerpen volt 52-től 58-ig. Minden szépen alakult, megbecsült ember volt, a kereset is megjárta, de a felesége, aki izraeli bennszülött – szábrá –, az ottani hűvös éghajlaton sokat fázott. Ezért melegebb éghajlatú helyeken éltek, Dél-Afrikában, Dél-Amerikában, legtöbbször Brazíliában.

A hatvanas években Náchum Goldmann, a zsidó világkongresszus elnöke gyűléseit kántorénekkel kezdte, záróimával fejezte be. Az énekes feladatára többnyire Mojse Kraust kérte fel. 1964-ben nagy meglepetésre Brezsnyev kívánsággal fordult Goldmannhoz. Arra kérte, küldjön kántort, hadd lássa a nagyvilág, hogy nem is annyira zárt a szigorú vasfüggöny, van rajta kiskapu. Járt Bulgáriában, Romániában, Lettországban, Lengyelországban, NDK-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon. Budapesten az Operaházban rendeztek díszelőadást a tiszteletére a hatvanas évek derekán. A zsúfolásig megtelt nézőtéren a feszültség, az izgatott várakozás szinte kézzel tapintható volt. Egy kiváló muzsikus kísért zongorán. Egy diszkrét jelet beszéltek meg az előadás kezdésére. Ám amikor jelzett, a zongora nem szólalt meg. Az erőteljesebb jelzése után sem történt semmi. Hátranézett, látta, hogy a zongora mögött ülő hölgy könnyezik. Melléje lépett. Mi történt? – kérdezte. Hát nem látja? – felelt a zongorakísérő. – Nézzen le a nézőtérre! Mindenki sír.

…Az emberek megilletődtek. Talán mégis olvad a jég? Zsidó kántor áll az állami Operaház színpadán, hogy imákat, népdalokat énekeljen, és közben történeteket meséljen, ilyenre még nem volt példa ebben az országban. Carlebach is titkon, magánlakásban lépett fel. Megélték azt, hogy szabadon, nagy közönség előtt énekelhet egy kántor. Benoschofsky főrabbi lépett a színpadra, és pár perc türelmet kért a Cházántól, annyi kellett a hallgatóságnak, hogy legyőzzék megindultságukat, és figyelni tudjanak az előadásra.

Többször énekelt a Szovjetunióban nagy koncerttermekben. Mint állami vendéget óriási fekete autóban hordták jobbra-balra. A sofőr egy percre sem hagyta magára, még akkor sem, ha levegőt szívni, sétálni támadt kedve. Levakarhatatlan kísérőnek bizonyult. Más országokban rábízták a műsor összeállítását, ott nem. Előre kellett leadni a programot, amelyet egy jól felkészült, héberül, jiddisül kitűnően beszélő, Talmudban jártas (biztosan valami lengyel vagy litván jesívát végzett) férfi engedélyezett. Három dalt mindig kihúztak a műsorból. Némi gondolkodás után az írásban rögzített tiltás ellenére is mindig elénekelte ezeket a dalokat is. Az ellenőre tajtékzott. Jiddisül rikácsolta: – A szibériai bányák mélyére fogsz kerülni, elnyel az iszonyú mélység, soha nem talál meg senki! Higgadtan válaszolt: – Ha kibírtam Bergen-Belsent, ezt is túlélem. Nem mintha teljesen nyugodt lett volna, de bízott benne, hogy a koncertekre a világ minden tájékáról reklámként a szabadság bizonyítására odacsődített vagy száz zsurnaliszta figyeli.

Az idő elteltével kevesebbet utazott, azonban a Kazinczy utcai ünnepeken való részvételt fontosnak tartotta. Csaknem hetven nagyünnepi imán énekelt életében, ez kétségtelen egyedülálló eredmény. Pesti szerepléseit kb. 5-6 éve fejezte be. Még most is sokan emlegetik. 90 évesen visszavonultan él, de egy-egy jótékony előadásra még most is kapható. Kívánjuk, hogy még sok-sok évig állhasson erőben, egészségben szeretett közönsége elé.

Mojse Krausz, forrás: Daylife.com