A különbözőségről, és hogy a jót vagy a rosszat látjuk meg a másik emberben.
Szerző: Rabbi Yissocher Frand
Forrás: Torah.org
Fordította: Sasvári Ildikó
Megjelent: Forrás – 2012. március
Szerző: Rabbi Yissocher Frand
Forrás: Torah.org
Fordította: Sasvári Ildikó
Megjelent: Forrás – 2012. március
A Talmud (Zevachim 88b) szerint a különböző papi ruhák más-más bűnök feloldozására szolgálnak. A köpeny (meil) például segít abban, hogy letörölhessük a láson hárá, azaz a negatív beszéd bűnét. A Maharal megmagyarázza, hogy általánosan mi a kapcsolat a láson hárá és a papi öltözékek között, valamint azt is, miféle speciális összefüggés van a láson hárá és a meil között.
A Maharal két dologra mutat rá. Először is a papi öltözékek a papi intézményt jelképezik, a papok pedig megerősítik bennünk annak a koncepcióját, hogy bizony a zsidóságon belül különböző szerepek léteznek. A judaizmus szerepközpontú vallás. Ez persze politikailag nem elfogadható a mi egalitáriánus társadalmunkban. Az amerikai [és a magyar – a ford.] ideológia szerint mindenki egyenlő, és mindenkinek azonos jogai, szerepei, illetve lehetőségei vannak. Az Amerikai Egyesült Államokban mindenkiből lehet miniszter.
A Klál Jiszráél (a zsidó közösség) másképp működik. Nem mindenki lehet főpap, kohén gádol. Az ember, amennyiben nem levita származású, nem lehet csak úgy kapuőr a Szentélynél. A Klál Jiszráél szerepközpontú vallás. Ez mind a férfiakra, mind a nőkre vonatkozik. Más meghatározott szerepe van a nőknek, és más a férfiaknak. Ez viszont olyan elképzelés, amely egyre kevésbé népszerű a nyugati társadalmakban.
A Maharal azt mondja, hogy a láson hárá, a negatív beszéd egy része abból a tényből ered, hogy az emberek nem akarják elfogadni, hogy a különböző szerepek különböző személyiségeket kívánnak meg. Rengeteg láson hárá származik abból, hogy nem vagyunk eléggé toleránsak más emberek szerepeivel. Nem tudjuk megváltoztatni azt a tényt, hogy csak azért, mert másképp csináljuk a dolgainkat, vagy különbözünk a szomszédainktól, esetleg másképp érezzük magunkat – az ő érzéseik, szerepeik is teljesen mások, ám ugyanannyira elfogadhatók, érvényesek lehetnek.
Egyes embereknek természetes hajlamuk van arra, hogy báál cheszeddé, azaz nagyon jólelkű és törődő személlyé váljanak. Tegyük fel, hogy egy ilyen ember találkozik valakivel, és szívességet kér tőle, ez a valaki pedig elutasítja a kérését, mire ő neheztelni kezd rá. „Milyen elvetemült egy alak! Ha a helyében lennék, én biztosan megtenném ezt érte.” Lehetséges, hogy az elutasítás annyira megviseli, hogy a csalódottságát megosztja másokkal, és láson hárát terjeszt arról a személyről, aki cserbenhagyta.
Az az igazság, hogy bár segítőkésznek és kedvesnek kellene lennünk akkor, amikor szívességet kérnek tőlünk, különböző emberek, mégis másképp, másféle érzések és másféle mérce alapján fogják gyakorolni a cheszedet („a jót tevést”), a jólelkűséget, önzetlenséget.
„Rá kell ébrednünk, hogy a földön különböző emberek élnek, nem mindenki olyan, mint mi, épp ezért nincs is jogunk másokat kritizálni.”
Rá kell ébrednünk, hogy a földön különböző emberek élnek, nem mindenki olyan, mint mi, épp ezért nincs is jogunk másokat kritizálni.
Vannak olyanok, akik képesek leülni és egész nap tanulni. Másoknak húszpercenként szünetet kell tartaniuk. Aki persze rendelkezik az előző képességgel, azt lehet dicsérni, viszont másokat, akik nem, nem ildomos kritizálni.
A papi ruházatok azok, amelyek tudatosítják bennünk, hogy a Klál Jiszráél igenis szerepközpontú vallás. El kell fogadnunk, hogy vannak különböző hivatások és személyiségek az egyének között. Különösen a köpeny (meil) volt olyan ruhadarab, amely jóvátette az elkövetett láson hárát.
A Maharal úgy magyarázza, hogy a meil volt a leginkább feltűnő darab. Kék (techélet) anyagból készítették. Amikor valaki a meilt látta, akkor a mintázatból is arra következtetett, hogy bizony egy „techéletből” készült anyagot lát. A techélet szín pedig képes arra, hogy egy asszociációsorozatot indítson be (ezt a sorozatot írja le a Talmud a cicit micvájával kapcsolatban). A techélet látványa emlékeztethet minket a tengerre. A tenger az égre, az ég pedig a szent trónusra, a Kiszé hákávodra. Tehát a techélet anyag látványa az Örökkévalót juttathatja az eszébe.
A Maharal azt mondja, hogy ez a kapcsolat a meil és a láson hárá között. Elég sok láson hárá esetében azzal kell valamit kezdenünk, amit az elménk automatikusan meglát. A meil az elme gyorsaságát demonstrálja. Az elme gyorsabb is lehet, mint egy számítógép. A láson hárát ott kell kezelni, ahol az ember tudata lakozik.
Képesek vagyunk egy másik embernek mind a jó, mind a rossz oldalát meglátni. Lehetséges, hogy a láson hárá nem is igazán azért számít bűnnek, mert a rosszat nyilvánítjuk ki, mint inkább azért, mert felfedezzük a másikban a rosszat. Csakúgy, mint ahogy törekszünk arra, hogy a kékről a mennyei trón jusson eszünkbe, úgy egy másik emberről is feltételezhetnénk a jó szándékot és fókuszálhatnánk a pozitív személyiségjegyeire. Viszont választhatjuk a másik utat is, gondolhatunk csak a negatívra is.
Mindenkinek vannak jó és rossz vonásai. A kérdés csupán az, hogy mire figyel fel az ember: arra, ami a társában jó vagy arra, ami rossz? Arra, hogy a pohár félig tele van vagy arra, hogy félig üres?
Láson hárát olyan emberek mondanak, akik saját magukban a negatív érzéseket mélyítik el. A meil azt tanítja a számunkra, hogy pozitív kapcsolatot alakítsunk ki azzal, amit vizuálisan befogadunk. Amikor találkozunk valakivel, meg kell próbálnunk meglátni benne a jót, a Celem Elokimot, az Örökkévaló képmását. Meg kell próbálkozzunk azzal, hogy a negatív vonások, a gonosz felett átsikoljon a tekintetünk.
Báál Sém Tov a hetiszakasz kapcsán azt mondta: „Szeresd barátodat, mint önmagadat!” (3Mózes 19:18). Ez olyasmit jelent, hogy a társunkra úgy kell tekintünk, mint ahogy egy tükörben saját magunkat látjuk. Az ember sokkal elnézőbb a saját hibáival szemben. Megadja magának a kételyéből származó előnyöket, és úgy találja, hogy a hiányosságai ellenére is ő alapvetően jó ember. Báál Sém Tov azt mondja, hogy így kell látnunk a többi embert is: „Igen, vannak hibái. De alapvetően jó ember.”