Sok teológus által feltett kérdés: „Miért és hogyan működik az ima?” Ha egy beteg ember gyógyulásért imádkozik, feltételezi, hogy a Teremtő engedte meg, hogy beteg legyen. Vajon azt kell hinnie, hogy az imái majd megváltoztatják az Örökkévaló véleményét?

Az egyik válasz az, hogy az isteni jóakarat folyamatosan ömlik a világra. Ugyanúgy, ahogy a Nap fényt sugároz, és mégis vannak sötét területek, ahova nem jut be a napfény, az isteni jóakarat sem jut el oda, ahol akadályok gátolják. Ezek az akadályok az embernek az olyan tettei, amik a Teremtő akaratával ellentétesek.

A valódi, őszinte ima közelebbi kapcsolatot alakít ki az ember és az Isten között. Ezáltal az isteni jó szándékot gátló akadályok eltűnnek vagy meg lesznek kerülve, és az ember most már megkaphatja ezt a jóakaratot. Az áldás és a javulás az ember egészségében nem az Isten akaratának a megváltozása miatt következett be, hanem mert megváltozott a befogadó állapota.

Ez hasonlít a tsuvá (megtérés) hatékonyságának Maimonidész általi magyarázatához. A tsuvá nem pusztán annyi, hogy sajnáljuk a rosszat, amit megtettünk. A tsuvá pontosabban azt jelenti, hogy az illető rájön, hogyan és miért követte el a bűnt, és spirituálisan annyira előrehalad, hogy már lehetetlen lenne számára elkövetni a bűnt, ha ugyanazok a körülmények és kísértés felbukkanna. Ez jelentős változás az ember jellemében. Az az ember, aki tsuvát tett, úgy, ahogy kell, már egy új személy. Megváltozott a személyisége, és már nem ugyanaz az ember, mint aki elkövette a bűnt. Ezért úgy való, hogy ez az újonnan felbukkant egyén ne legyen felelősségre vonva az előző ember tetteiért.

Ugyanez érvényes az ima hatására is. A valódi ima változást idéz elő az emberben. Az új személy már befogadójává válik az isteni jóakaratnak, amely számára az előző ember áthatolhatatlan volt.

Másokért imádkozni

Ez megmagyarázza, hogy miért hatékony az ember saját magáért elmondott imája. De miért hatásos a másikért mondott ima? A Talmud azt mondja, hogy ha valaki a családban beteg, „menjen egy tóratudóshoz, és kérje meg, hogy imádkozzon érte”. Ebben az esetben a beteg nem megy át olyan személyiségváltozáson, ami új emberré tenné. Hogyan képes a tóratudós imája megváltoztatni az Isten akaratát?

Az alábbiakban megérthetjük, hogy miért lehet az ima akkor is hatékony, ha Isten nem változtatja meg a szándékát.

Csak a Teremtő által ismert okok miatt előfordul, hogy az isteni igazságszolgáltatás szenvedést ró ki egy bizonyos személyre. Ez az ember esetleg megosztja a fájdalmát egy barátjával, akit az annyira megindít, hogy vele együtt szenved és imádkozik érte. Az isteni igazságszolgáltatás viszont nem azt írta elő, hogy ez a másik ember (barát) szenvedjen, így hát azért, hogy őt megszabadítsa az indokolatlan szenvedéstől, az eredetileg szenvedő embert felmenti a fájdalom alól.

Őszintén kell, hogy fájjon nekünk a barátunk szenvedése. Ezért mondja a Talmud, hogy ha valaki ahelyett, hogy magáért imádkozna, egy másik személyért teszi ugyanezt, akkor a saját imái gyorsan meghallgatásra találnak.

Fejlődésre serkentés

Yechezkel Levenstein rabbi azt mondja, néha azért kapunk szenvedést, hogy imádkozásra serkentsen minket. Arra a Midrásra alapozza ezt, amelyikben arról van szó, hogy az ősanyák azért voltak meddők, mert Isten vágyott az imáikra.

A Teremtőnek nincsenek önző indokai. Azért akarta, hogy az ősapák és ősanyák imádkozzanak, mert az spirituálisan felemeli az embert.

Azt mondja a Talmud, hogy ha nem kaptuk volna meg a Tórát, akkor az Isten teremtményeitől kellett volna a helyes viselkedést eltanulnunk. Talán tanulhattunk volna valamit a fejlődésről a homárok megfigyeléséből.

A homár egy lágy állat, ami egy merev héjban lakik. Ahogy nő, a héj egyre szűkebbé válik. Amikor már elviselhetetlenné válik, a homár egy víz alatti sziklát keres, ahol biztonságban van a ragadozóhalaktól, leveti a héját és egy nagyobbat, tágasabbat növeszt. Egy idő után ez a héj is szűk lesz, és a homár megismétli ezt a folyamatot még néhányszor, amíg el nem éri a maximális méretét.

A kényelmetlenség az az inger, ami arra serkenti a homárt, hogy ledobja a szűk héját és növekedhessen. Ez igaz lehet az emberekre nézve is. Ha kényelmesen vagyunk, akkor nem valószínű, hogy bármit is teszünk azért, hogy előre haladjunk. Minél nagyobb a kényelmetlenség, annál nagyobb az ösztönzés a növekedésre. Az ősapák és ősanyák gyerek utáni vágya olyan erős volt, hogy mély imákra ösztönözte őket. Az imának ez a fajta intenzitása emelte őket a spirituális magasságokba.

Ezt megerősíti az a kijelentés a Midrásban, hogy az Ézsauval, Lábánnal és Dinával megélt nehézségek után Jákob nyugalomban kívánt élni. Az Isten azt mondta, hogy „a nyugalom az örök világba tartozik”, és Jákobnak szembe kellett nézni a szeretett fiának, Joszefnek az elvesztésével. Nem arról van szó, hogy az Isten megtagadja mindenkitől a nyugalmat, hanem arról, hogy a nyugalom nem vezet a spirituális növekedéshez. A gondok vezetnek oda.

Levenstein rabbi magyarázata: mivel a szenvedés célja az, hogy imára serkentse az embert, logikus, hogy amikor elérte ezt a célját, megszűnik.

Így tehát láthatjuk, hogy hogyan hat az ima akár magunkért, akár másért mondjuk.