Felkészülés és a prioritások helyes sorrendje szükséges ahhoz, hogy a naponta, hetente, évente ismétlődő vallási tevékenységekre friss szemmel tudjunk tekinteni.

A peszáchi Hágádá, a mindennapi imák és a zsidó életvitel mélységeiről
Közeledik a szédereste, amikor évről évre újra felolvassuk a Hágádát, a zsidó nép Egyiptomból való kivonulásának és néppé alakulásának történetét. Hogyan készüljünk erre az alkalomra, hogyan tegyük érdekessé az ismétlődő élményt? Hasonlóan, hogyan tudjuk a zsidó életmóddal járó állandó ismétlődéseket, a napi rutint, a rögzített imaszövegeket megújuló lelkesedéssel végigcsinálni? Ezekről a témákról kérdeztük közösségünk vezetőjét, Keleti Dávid rabbit.

Nincs megállás
„Az élet útja felfelé [vezeti] az értelmes embert, azért, hogy eltávolodjon a pokoltól odalent.” (Példabeszédek 15:24.) Ez a tanítás tartalmazza a zsidóság egyik legalapvetőbb és legfontosabb üzenetét: az életben sosincs stagnálás. Sosem állunk meg, mindig haladunk – a kérdés csak az, hogy felfelé vagy lefelé. Salamon király tanításában ez a megdöbbentő, hogy az értelmes ember nem feltétlenül azért halad felfelé, mert komoly ambíciói, céljai vannak, hanem azért, hogy megmeneküljön attól, hogy nagyon mélyre csússzon le. Mert az értelmes ember tudja, hogy ezen a világon nincsen olyan, hogy valaki egyhelyben álljon.
Ennek fényében megérthetjük: nemcsak azért keressük az állandó megújulást a zsidó élet ismétlődő szertartásaiban, hogy ne unatkozzunk, hogy érdekesebbé, élvezhetőbbé tegyük a dolgunkat, hanem azért is, hogy ne csússzunk le. Másrészt viszont ezzel nemcsak az jár, hogy nem fogunk lecsúszni, hiszen egyhelyben nem maradhatunk – tehát ez a megújulás is egy lehetőséget jelent arra, hogy különlegesen magas szinteket érhessünk el.

Kiválasztani egy részletet
A széderesti elbeszélés egy viszonylag hosszabb, átfogó történet, melynek kezdete az ősapákig nyúlik vissza, és egészen a messiási időkig eltart. Lehetetlenség minden egyes apró részletét egyformán hangsúlyozni. Ezért sokkal inkább célszerű úgy felkészülnünk, hogy egyetlen apró kiemelt részletre koncentrálunk. Ne gondoljuk azt, hogy ez a gyengeség jele: ha egy témát jól megértettünk a Hágádából a felolvasása előtt, akkor annak a fénye képes arra, hogy kisugározzon az összes többi részre is.
A modern sporteszközök hasonlatával megérthető a különbség két ember között: az egyik, aki ilyen módon felkészülve vesz részt a széderestéjén, és a másik, aki figyelemmel, általánosan nyitott érdeklődéssel vesz részt, előzetes energiaráfordítás nélkül. (Noha már ez a második is sokkal jobb annál, aki egyáltalán nem figyel.) A mai konditermekben ugyanis vannak különféle gépek, melyek az ember izomzatának bizonyos célzott részeit képesek edzeni. Van azonban olyan gép is, amelyen elég egyhelyben állni, a gép pedig magától mozgatja és égeti az ember testén a felesleget. Ez utóbbi megfelel a passzív résztvevőnek, aki hagyja, hogy az este „hasson” rá.

Az előbbi megközelítés olyan ember számára ajánlott, aki már eljutott egy komolyabb szintre, aki részben már ismeri a saját tulajdonságait. Tudja, hogy mivel hol tart, és át tudja tekinteni ezeket, össze tudja hasonlítani az adott ünnepnapban rejlő szellemi lehetőségekkel, és tudatos döntést tud hozni arról, hogy idén melyik aspektust kívánja továbbfejleszteni. Mintha ő lenne saját magának az edzője, aki edzéstervet állít össze. Természetesen ugyan­ez a módszer a mindennapi imáink során is alkalmazható: ha egyetlen fejlesztendő elemet kiemel az ember az imák tengeréből, az az ima egészét képes fókuszáltabbá tenni és felemelni.

Hála
Példaként három fontos részletet említünk a széder­esté­ből, de arra buzdítjuk az olvasót, hogy ő is igyekezzen keresni olyan dolgot, amely a számára személyesen fontos, amelyhez képes kapcsolódni. Az első példa a hála. A téma jelentőségét mutatja, hogy Rabbi Jeruchám Levovitz, a nevezetes Mir jesiva egyik fő pedagógusa heti háromszori rendszeres előadássorozatában a peszáchot megelőző időszakban több alkalmon keresztül is a hála témáját állította a középpontba. Jó tudni ehhez, hogy a Mir jesiva nemcsak a második világháborút intézményként túlélő egyetlen zsidó oktatási intézmény volt (vezetőinek Sanghajon keresztül sikerült átmenekíteniük a tanulókat az akkori Lengyelországból Amerikába), hanem a színvonalat tekintve is a legjelentősebbek közé tartozott.

Ha rájövünk arra, hogy mennyi mindent köszönhetünk a Teremtőnek, az a felismerés képes arra, hogy felébressze az érzelmeinket iránta. Amiben pedig benne van a lehetőség, hogy a cselekedeteink is megváltozzanak, hiszen egészen másként viselkedik egy olyan ember, aki szereti az Örökkévalót, és szeretné azt cselekedni, ami az Ő akarata, és másként az, aki kötelességtudatból vagy megszokásból. Hálára pedig bőven van okunk, csak legtöbbször nem vesszük észre. A klasszikus etikai mű, a Chovot Hálevávot (A szívek kötelességei) ír arról, hogy már a természet is tanúskodik róla, mennyi törődést és figyelmet fordít a Teremtő az emberekre. Hiszen pontosan azok az anyagok a legkönnyebben hozzáférhetők, amelyekre a legnagyobb szükségünk van: levegő nélkül nem tudnánk létezni, és az mindenhol megtalálható, teljesen ingyen. A víz szintén nagyon fontos, létezésünk feltétele, de egy fokkal kevésbé, és ennyivel ritkább is. És így tovább, minden anyag, egészen az aranyig, amelyre szinte egyáltalán nincs szükségünk ahhoz, hogy életben maradjunk, és ezért is ez az, amiből alig-alig találunk a természetben. (Ezért lehet éppen az arany az értékmérő, mert kevés van belőle.)

Mégis miért nem ébred fel minden emberben automatikusan a hála, amikor egy ilyen világgal találkozik? Azért, mert beleszülettünk és megszoktuk. A Chovot Hálevávot erre is mond egy példát, amikor két örökbefogadott gyerek beszélget a fogadóapjukról. Az egyikőjük nagyon hálás, úgy látja, mindent megtesz értük, alig képes szavakba önteni az iránta érzett érzelmeit. A másik ugyan elfogadja a felsorolt példákat, de nem látja, hogy mi különös van mindebben? A különbség kettejük között az, hogy az utóbbit újszülöttként fogadták örökbe, míg az előbbit gyermekként, amikor már megismerte, milyen érzés gondoskodó szülők nélkül élni.

A gyakorlatban alkalmazható ez a gondolat a zsidóként született emberre, aki természetesnek veszi, hogy az Örökkévaló törődik vele, odafigyel rá, vezeti őt az élete útján. A Hágádának már a szerkesztése is azt hangsúlyozza, hogy ez egyáltalán nem természetes. Bölcseink úgy tanítják, hogy az elbeszélést „a szégyenletessel kezdjük, és a dicsérettel fejezzük be” (Peszáchim 116a). Az elbeszélés azzal kezdődik, hogy „kezdetben bálványimádók voltak őseink”. Miért jó ez? Hogy a két szélsőséges pont közötti ellentét által érezzük, milyen különleges az Örökkévaló irántuk való jósága. Képzeljük el, a mai világban micsoda címlapsztori válna abból, ha valaki fogna a dzsungelből egy analfabétát, és addig képezné, míg hírneves egyetemi professzorrá nem válik! Az is meggondolható, hogy nemcsak annyiról van szó, hogy a rabszolgaságunk ért véget, hanem többféle típusú figyelmet kaptunk a Teremtőtől: a kivonulás során soha nem látott csodákat tett velünk, a pusztai vándorlás során minden igényünkről gondoskodott, a saját isteni bölcsességére tanított minket, és olyan különleges népet formált belőlünk, amelynek az egész világra hatása van.

A Teremtő felismerése
A második példa az, ahogyan a szédereste megalapozza a Teremtőbe vetett hitünket. Rámbám 13 hitelvben foglalja össze azokat a dolgokat, amelyekben egy zsidó embernek hinnie kell. Rámbán a Tórához írt magyarázatában egy ezekhez igen hasonló, ám lépcsőzetes, fokozatos rendszert említ a kivonulás kapcsán (a Bo hetiszakasz végén). Ez arról szól, ahogyan a kivonulás során megtörtént csodák megismertették a zsidó néppel a legalapvetőbb hitelvek igazságát: azt, hogy Isten létezik, foglalkozik a világgal, vezeti, kommunikál az emberekkel, az egyes emberek sorsával is törődik, és mindent megtesz azért, hogy az történjen, amit neki tervezett.

Ezen a ponton a magyarázat túllép a Rámbám által meghatározott alapvető elveken, és azt a meglepő kijelentést teszi, hogy ezen felismerések által az ember odáig juthat, hogy megértse: minden, ami csak történik, nem kevésbé számítható csodának, mint a nyilvánvaló csodák. Sőt, odáig megy, hogy kijelenti, hogy aki ezt nem hiszi, annak nincsen semmi része Mózes Tórájában. Hogyan tekinthetjük a mindennapi történéseket csodának? A csoda során azt érzékeljük, hogy a Teremtő beavatkozik a világ alakulásába: a természet rendjébe, a társadalmi, politikai folyamatok alakulásába. A csodákról szóló elbeszélések akkor válnak igazán nagy hasznunkra, ha megtanuljuk felismerni Isten állandó jelenlétét és irányítását a mindennapi eseményekben, ha semmiről sem gondoljuk azt, hogy természetes folyamatok eredményeként alakult így. Egy olyan élet, amelyben minden apró mozzanat az Ő akaratát tükrözi, valóban ugyanolyan csodálatos élmény, mint a kivonulás átélése.

A zsidó nép születése
A harmadik példa az a folyamat, melynek során a zsidóság új népként megszületett. Miért jó az, ha ezt személyesen is átéljük? Az alábbiakban három lehetséges tanulságot mutatunk be ezzel kapcsolatban.
Az első az, hogy megismerjük a mindnyájunkban rejlő képességet a radikális változásra. A Zohár úgy írja, hogy az egyiptomi rabszolgaság során elérte a nép a lehető legalacsonyabb fokozatot, a 49. szintjét a tisztátalanságnak, ahonnan hirtelen kijöttünk, az Örökkévaló gyorsan kivezetett minket, és a tóraadás pillanatáig fokozatosan a legmagasabb szintre hozott, a szentség 49. kapujába. Ezek vagyunk mi: a Teremtőnek köszönhetően a legmélyebb pontról a legmagasabb szintig közösen elérő nép. Az egész év során erőt adhat az a tudat, hogy bármelyikünk képes lehet ilyen szintű ugrás megtételére
Egy második lehetséges tanulságot Reb Cádok háKohén (1823–1900) kérdéséből tanulunk: mi az oka annak, hogy a Tórában úgy olvassuk, hogy a kivonuló nép által tartott széderestén olyan sietség volt, hogy felövezve, bottal a kezükben kellett fogyasztaniuk a lakomát, kapkodva kellett enniük, míg az összes többi évben kényelmes étkezés van előírva? Miért nem emlékezünk meg a kivonulás éjszakájáról pontosan úgy, ahogyan az történt?

Azért, mert minden változás két szakaszon keresztül történik: az első szakasz a dinamikus, aminek hirtelen kell megtörténnie. Ha ez a szakasz elakad, lelassul, akkor az ember képtelen kiszakadni a korábbi állapotából. Gyorsan el kell menekülnie onnan. Utána viszont le kell lassítania ahhoz, hogy a végeredményt megörökíthesse. A kivonulás után is volt egy ilyen lelassított szakasz: ez volt az a 49 nap, amíg a zsidó nép a Szináj-hegyéig elért, ahol a Tórát emelkedett állapotban kaphatták meg. Ezen időszak alatt értük el a szentség 49. szintjét. Ennek alapján vannak, akik ezekben a napokban tanulják azt a 48 tulajdonságot, amellyel a Tóra megszerezhető (lásd korábbi cikkünket, ill. Ávot 6:6-ot).

Az ünnepnap hatása
Ezeken a dolgokon persze bármikor gondolkodhatunk, és általában is hasznos, ha megpróbáljuk saját magunk számára is megemészteni az ilyen típusú információkat, hogy ne maradjanak kívülről kapott, száraz, történelmi tények. Ha azonban kifejezetten a közeledő ünnepnapra készülünk fel egy kiválasztott témából, annak különleges ereje van. Rámchál (Rabbi Mose Cháim Luzzato, 1707–1746) tanítja, hogy minden ünnepnap rendelkezik egy olyan speciális szellemi energiával, amely azon a napon sokkal könnyebben hozzáférhető, mint bármikor máskor az év során. Ez az energia természetesen megfeleltethető az adott ünnepnap témájának. Szent hangulat van a levegőben, ami segít minket szellemi fejlődésünk útján.
Sokszor csalódást okoz ez az elvárás, főleg olyankor, ha csak várjuk, hogy hasson ránk a nap, és elmarad a siker. Pedig ez legtöbbször nem a nap hibája, hanem a miénk, hogy nem készültünk fel belőle. Még a világ legfinomabb étele sem tápláló, ha nem vesszük a fáradságot, hogy elfogyasszuk. Az egész zsidóságra igaz, hogy ha izgatottan és nagy elvárásokkal érkezünk, hogy felfedezzük, viszont az évek során megszokjuk a szabályok rutinját, anélkül hogy saját energiáinkat is mozgósítanánk, akkor könnyen arra a téves következtetésre juthatunk, hogy mégsem léteznek valójában, vagy nem elérhetők azok a magas szintek, amelyeket a vallás tanításai ígérnek. Pedig sokszor elég lenne egy kismértékű, de hosszú távú önálló erőfeszítés ahhoz, hogy másként lássuk a világot.

A korábban említett Reb Jeruchám tanítja, hogy mivel az ember a fizikai világban él, ezért a száraz, elméleti tények nehezen vannak ránk hatással. Éppen ezért kaptuk a micvákat, amelyeket a fizikai világban kell véghez vinnünk. Minden ünnepnaphoz kapcsolódnak micvák, amelyek éppen úgy lettek kialakítva, hogy az adott ünnepnapban rejlő lehetőségeket számunkra elérhetővé tegyék. Egyetlen példát említünk erre: ha a pohár bor felemelésekor hálával gondolunk vissza arra a gondviselésre, amelyben részünk volt a kivonulás során, azzal az eddig meggondolt elméletnek gyakorlati kifejezést is adtunk. Ha a micvákat ilyen módon behelyezzük az este szellemi tartalmába, megsokszorozhatjuk a hatásukat.

Az imában rejlő mélységek
Tipikusan ilyen terület a mindennapi imáink szövege. Mi is az az erőfeszítés, amit tennünk kellene ahhoz, hogy az imádkozás valódi mindennapos élménnyé váljon? Ha csak ugyanazzal az odafigyeléssel tisztelnénk meg a Teremtőt, mint amire egy újság elolvasása során képesek vagyunk, már egészen másképpen néznének ki az imáink. Fordítva is igaz: ha egy újságot olvasnánk olyan felületesen, ahogyan néha az imákat mondjuk, akkor unottan dobnánk ki a kezünkből a lapot. Látható ezekből a példákból, hogy a hiba nem az ima szövegében van, hanem a felhasználásunk módjában.

A Vilna Gáon legkiválóbb tanítványa, a volozsini Reb Cháim ír az ima mélységeiről részletesen Nefes HáCháim című művében. Azt a híres, meglepő kijelentést teszi, hogy azóta, hogy az Ámidá (csendes imádság) szövegét a próféták korának végén megszerkesztették, egészen az emberiség történelmének utolsó napjáig nincsen két egyforma ima. Nemcsak két különböző ember nem imádkozza ugyanazt, de még ugyanaz az ember sem mondja el életében kétszer ugyanazt az imát – noha a szövegeik szinte szóról szóra megegyeznek (eltekintve a különböző szokásoktól és apróbb módosításoktól). Minden imának megvan a maga feladata, hogy a világnak pontosan melyik részét hogyan kell kijavítania. Hasonlóan, minden embernél is megvan az, hogy milyen részek kijavítását bízták rá, amit – többek között – az imái által tud megtenni.

A Nefes HáCháim egy mélyebb elemzése keretében további részleteket is elárul ennek a folyamatnak a működéséről. Minden emberben megtalálható háromféle lélekrész: nefes, ruách és nesámá. A nefes felelős a test életben tartásáért, a helyes biológiai működéséért. A ruách feladata a mozgás, ambíció, motiváció kontrollálása. A legmagasabb szint a nesámá, ami a gondolkodás szintje. Mindhárom lélekrészt táplálja a szellemi energia, amelyet úgy tölthetünk újra, ha használjuk. Ezért fontos az, hogy az imáinkban kimondjuk a szavakat, mert a beszéd által mindhárom szintet aktiváljuk: a száj mozgatása, a mássalhangzók formálása a nefes szintjén történik, a magánhangzók „megfújása” a ruách által történik (melynek egyszerű, szó szerinti héber jelentése: szél), és hogy a betűket szavakká állítjuk össze, az – talán meglepő módon – már a nesámá szintjét bírja munkára.

Ez megmagyarázza, hogy miért annyira hangsúlyos a beszéd szerepe a zsidóság többféle törvényeiben is: ha helyesen imádkozunk, Tórát tanulunk, azaz szent célokra használjuk a beszéd képességét, azzal saját szellemi gyökereinket erősítjük meg, így még jobban tudjuk újabb micvákra használni azokat, viszont sajnos az ellenkezője is igaz: ha láson hárát, azaz rossz beszédet, pletykát mondunk másokról, az szintén hasonlóan önmagát erősítő folyamatként működhet.

Mindebből megérthetjük a Nefes HáCháim kijelentését arról, hogy miért nincs két egyforma ima. Három ok miatt is: először mivel minden újabb imánk elmondásakor a világ is egy újabb helyzetbe került, és az ima szövegében az a képesség is benne van, hogy a világot ebben az új helyzetében meg tudja javítani. Másrészt ugyanez igaz az emberre is, aki az imát mondja, hiszen ő maga is megváltozott az előző ima elmondása óta. A harmadik okot az első kettő összekapcsolásával kaphatjuk meg: mivel az embernek is van hatása a világra, nemcsak az imának önmagában. Ezen a szinten az ima az imádkozó ember lelki gyökereit erősíti meg abban, hogy a világ kijavítását még magasabb szinten tudja véghez vinni.
Gondolataink továbbgyűrűző hatása

Azt látjuk tehát, hogy az ima hatásai sokkal jelentősebbek annál, mintsem első látásra gondolnánk: egyrészt hatással vannak a világ állapotára, másrészt saját magunkra, a szellemi gyökereinkre is visszahat az, ahogyan imádkozunk. Összehasonlításképpen, a Talmud leírja, hogy mielőtt Titusz, a római császár lerombolta a második Szentélyt, megpróbálta a saját fantáziája által elképzelhető legmegalázóbb dolgokat megtenni, amellyel valamilyen negatív hatást gyakorolhat a zsidó nép állapotára (Gitin 56b). A Nefes HáCháim elárulja, hogy kísérlete nem járt sikerrel: ha egy átlagos zsidó embernek csak egy olyan gondolata támad, hogy valamilyen komoly bűnt, erkölcstelenséget kövessen el, azzal a gondolattal önmagában is komolyabb károkat okoz a világ struktúrájában, mint Titusz minden próbálkozása. Fordítva is igaz: ha nemes gondolataink, jó szándékaink vannak, de valamilyen körülmény miatt mégsem sikerül véghez vinni őket, annak már önmagában is van a világot megjavító hatása. (Természetesen egyik esetben sem véletlenszerűen felötlő gondolati képekről van szó, hanem ennél egy fokkal tudatosabb tervezés eredményéről.)

„Adjatok erőt Istennek” – írja a Zsoltárok könyve (68:35). Hogyan lehetséges az, hogy az ember erőt adjon Teremtőjének? Ha a világ maga olyan módon van megalkotva, hogy a mi cselekedetünk, beszédünk, gondolataink képesek arra, hogy az egész világot pozitív vagy negatív irányba tolják, akkor azáltal, hogy felelősségteljesen bánunk ezzel a ránk bízott hivatással, az olyan, mintha Istennek adnánk az erőt. Hiszen azt tesszük lehetővé, hogy jó dolgok történjenek: olyanok, amilyeneket Ő akar, hogy történjenek. Ezzel teljesítjük az Ő akaratát.

R. Cháim Friedlander tanított arról, hogy éppen ez a jelentősége annak, hogy az első micvá, amit a zsidó nép kap, az új hónap megszentelése. „Ez a hónap a tiétek” (2Mózes 12:2) – a hónapot az emberek szentelik meg, a tanúk által, akik meglátják a Holdat, majd elmennek a Szanhedrinbe, a nagy vallási bíróságra, ahol szintén emberek azok, akik a tanúságot elbírálják, döntést hoznak, majd az új hónapot kihirdetik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az emberektől függ, mikor kezdődik az új hónap. Azzal, hogy a Tóra azt mondja, hogy a „tiétek”, ebből az is következik, hogy a bíróság döntésének a természet is „engedelmeskedni” fog. Ezért fontos ez az üzenet: még a fizikai világ irányítása is az emberek kezébe lett adva. Különösen fontos ez a perspektíva a mai világunkban, amikor az ember érzése az, hogy ő csupán egy apró porszem egy hatalmas embertömegben, teljesen súlytalan és jelentéktelen. Ha képes lenne megérteni, hogy még a gondolatai is milyen hatással vannak a világ alakulására, nemcsak saját magára tekintene más szemmel, hanem az egész életét komolyabb odafigyeléssel élné.

Szerkesztette · Szántó-Várnagy Binjomin