Szokott problémád adódni abból, hogy sábeszt tartasz, és orvos vagy? – kérdezte az új kollegám a kórházban. Medikuskorom óta válaszolgatok ennek a kérdésnek valamilyen variációjára, amióta a szobatársam megkérdezte: mégis hogyan fogsz átmenni a nagy anatómiavizsgán hétfőn, ha szombaton nem tanulsz rá?

Orvosi tanulmányaim kezdete óta sok érdekes élményem van azzal kapcsolatban, hogy magyarázom a sábesztartásomat. Harmadévben ott volt a sebész, aki hitetlenkedve nézett rám, amikor egy péntek délután azt mondtam neki, hogy ha még egy operáció utáni jegyzetet le akar diktálni nekem, akkor gyalog kell hazamennem. Vagy a kollegám, aki panaszkodott, hogy sohasem dolgozom szombaton, de csak addig, amíg hálaadáskor be nem vállaltam helyette az ügyeletet.

Amióta 2005-ben elkezdtem szombatot tartani, ennek összeegyeztetése az új orvosi munkámmal fele olyan nehéz sem volt, mint képzeltem. Először is kerestem egy olyan rezidensprogramot – és később kórházi állást –, ahol a vezető hajlandó volt elfogadni az időbeosztásomat. Az állásinterjún mindig elsütöttem néhány kipróbált viccet, például hogy 24/6 elérhető vagyok, vagy hogy a zsidó naptár következő 224 évére pontosan tudom, mikor szeretném kivenni a szabadságaimat. Néhány barátra is szert tettem azzal, hogy jelentkeztem a vasárnapokra, illetve december 25-re és január 1-jére. Így a kollegáim bevállalták helyettem a péntek estéket és a szombatokat, így a legtöbb ember úgy gondolta, egálban vagyunk.

A sábesz bejövetelével valójában soha nem tettem le a fehér köpenyt és a sztetoszkópot. Noha a csipogómat biztos, hogy kikapcsolom péntek délután, előfordultak olyan sürgős esetek, amelyek tovább tartottak a kórházban, mint számítottam rá, és sokszor kellett a sötétben hazagyalogolnom. Volt néhány olyan alkalom is, amikor az orvosi tanulmányaimnak köszönhetően a zsinagógában tudtam segíteni embereknek, ugyanúgy, ahogy bármelyik sima kedden tettem volna. Az életmentés felülírja a sábeszt, és az orvosok és ápolók számára a beteggondozás nem számít szombatszegésnek.

A sábesztartás megőrzi az egészségemet. Amikor a szobatársam megkérdezte az orvosi egyetemen, hogy hogyan fogom megtanulni az emberi has és mellkas 3481 részét az anatómiavizsgánkra, elmagyaráztam neki, hogy a heti egy pihenőnap erőt ad nekem, hogy a többi hat napon keményen tanuljak. Az a tudatosság, amelyet a sábesz adott nekem, eléggé felfrissített ahhoz, hogy kibírjam az orvosi egyetem vizsgáinak förgetegét, és annyira jól ellenálltam a viharnak, hogy a Harvard Medical School egyik legjobb rezidensprogramját sikerült megcsípnem.

A sábesztartás segített nekem, hogy ne legyek egyike a kollegáimat sújtó kiégési járvány áldozatainak. Enélkül nem bírtam volna megállni, hogy újabb és újabb cikkeket írjak, éjszakázzak, hogy kifizessem az adósságaimat, vagy utánanézzek a laboreredményeknek és régebbi feljegyzéseknek. Szerencsére nekem van sábeszem, hogy kiegyensúlyozott maradjak, és a szeretteimmel családtagként tudjak kommunikálni. Ha hétfőnként körbenézek a kórházban, nem kell pszichiáternek lennem ahhoz, hogy észrevegyem az elkeseredést azoknak a szemében, akik egész hétvégén dolgoztak és nem töltöttek egy percet sem a szeretteikkel. Ez a tekintet mentális kimerültségről árulkodik, arról, hogy 45 évesen otthagyják a munkájukat, és arról, hogy egy jó pszichoterapeutára van szükségük, aki az orvosok kiégésének tragédiájáról beszél vele. (Az egyetemen egy barátom rekordot döntött, 137 napot töltött egyhuzamban a könyvtárban.) Azt is érdemes megjegyezni, hogy kutatások kimutatták, hogy az orvosok kiégése összefüggésbe hozható a nem jó betegellátással és az orvosi hibákkal, ami azt jelenti, hogy a sábesztartásom a betegeimnek is jó.

A sábesz sokkal inkább megmentő, mint hátráltató. Évekkel ezelőtt Észak-Izraelben túráztam, és találkoztam egy fiatal chászid férfival. Nem igazán volt közös nyelvünk, de mégis könnyen tudtunk beszélgetni a hegyi patak mellett közös magányunkban. Ekkor kérdezte – hibás angolsággal – hogy „védem”-e a Sábeszt. A válaszom könnyű volt: nem én védem a sábeszt, a sábesz véd engem.

fordítás: D. Ch.