H. Schmelczer Szent Gallen-i rabbi egy régebbi levelében írta: ha fel akarja mérni egy ország zsidóságának erejét, hatását, akkor megkeresi az ott élő ortodox közösséget, megvizsgálva annak intézményeit, iskoláit, óvodáit, a kásrut feltételeit. Úgy tekint rájuk, mint a hagyomány őrzőire. Ami Magyarországot illeti, bár vidéken is találunk vallásos közösségeket, pl. Debrecenben (és nyilván máshol is); a centrum mégis Budapest. Központja a Dob utca 35-ben található. Vannak kóser üzletek, éttermek, a Wesselényi utcában iskola, óvoda, máshol bölcsőde, a zsinagógákat a Kazinczy utcában, a Dessewffy, a Visegrádi utcában, az Alma utcai otthonban, a Teleki téren lelhetjük fel. Működik mikve, Talmud Tóra, főrabbijuk hechserje – aláírása – megkérdőjelezhetetlen.

Tisztelet illeti a közösség erőfeszítését, mellyel a parancsok teljesítésének feltételeit igyekszik biztosítani. Azonban egy komoly problémával is számolni kell, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Ha kézbe vesszük Slomo Spitzer német nyelven megjelent könyvét, a történelmi Magyarország 740 közösségének rabbiját vagy helyettesét nevezi meg. Ha levonjuk belőle az elcsatolt helységeket, 300-320 közösségnek kellene maradnia. Az ortodoxia színe-virágja vidéken volt. 30-40 zsidót számláló faluban nem lehetett irányzatoknak megfelelő infrastruktúrákat – imaházat, temetőt – létesíteni, mivel egy volt belőlük, így az ortodoxiához csatlakoztak. Ma Magyarországon egyetlen egy községben sincs zsidó közösség. Ezt még leírni is nehéz. Néhány sír, gazos temető, omladozó vagy szerencsés esetben kultúrházként renovált zsinagóga (emléktáblával jelezve a múltat). Hogyan történhetett mindez?

Az első trauma: Trianon.

Unterlandnak, alsó országnak nevezi a népnyelv Kelet-Magyarországot. Itt éltek a legvallásosabb emberek. A chászid mozgalom is ezen a területen bontakozott ki. Levált az országból Máramarossziget, Szatmár, Munkács, Dés, Huszt, Kurima, Felsővisó és még lehetne sorolni az ismert városok sokaságát. Kiváló rabbik, iskolák szakadtak el az országtól. Nagy veszteség. Budapest azonban annyit nyert, hogy az elcsatolt területekről sokan kényszerültek átjönni (Romániából, Galíciából a bizonytalan Lengyelországból, Ukrajnából, Szlovákiából). Ezek rendkívül vallásos emberek voltak, akik a hazai rítust kívánták megőrizni, annak imarendjét, szokásait, dallamvilágát. Ezért 30-40 személyes, általában lakásokból kialakított stíbülöket, imaszobákat létesítettek. Főleg a VI., VII., VIII. kerületben. Közel 40 kis közösség várta híveit. Ezen imahelyek magukat tartották fenn, hitközséghez nem csatlakoztak, de mivel a kultuszadót mindenkinek fizetnie kellett, nagy többségük az ortodoxiát erősítette. A temetésekről és szociális kérdésekről gondoskodó Chevra Kadisának, a Szent Egyletnek tagjai voltak. Csatlakoztak hozzájuk pestiek is, mert akiknek fontos volt, hogy legalább havonta egyszer felhívják a Tórához, azok nem jártak 500-600 személyes imacsarnokba, mert ott igen nehezen került sor az egyszerű emberekre.

Második trauma: A vészkorszak.

Az 1940-es években egyre szigorúbb zsidótörvények korlátozták a munkavállalást, a tulajdonviszonyokat, az iskolázást. A kitoloncolás először a külföldieket érintette, nem számítva, hogy magyar ajkúak is voltak. A Kamenyec Podolszk szörnyűségeiről már sokan írtak, de sokkal több könny folyt ott, mint amennyi tinta igyekszik megörökíteni az ott történteket. A magyarokat az elcsatolt területen nagyon várták, de sajnos azok a zsidótörvényeket is hozták magukkal.

Különösen a német megszállás után vált tragikussá a helyzet. A vidéki zsidóságot Pészach és Sövüosz, tehát Húsvét és Pünkösd között deportálták. Vidékieknél a szelektálás elsősorban az öregeket és a gyerekeket veszélyeztette, sőt el is nyelte. A körülmények, az ellátás, a higiénia hiánya a felnőtt foglyokat is a halál szélére sodorta. Így a vidéki zsidóság 75-80 %-a, sőt sok községben 90 %-a a földi pokolban maradt. A fővárosban – talán, mert szem előtt volt – másképpen alakult a helyzet. A gyerekek és öregek számára valamivel több volt az életben maradás esélye. A fiatalokat és a középkorúakat tekintve a férfiakat munkaszolgálatra vitték, a nőket Németországba munkára. A munkaszolgálatosok egy részét a szibériai fagy, a másik részét a németországi rabság pusztította el.

100-150 vidéki hitközség a felszabadulás után megkísérelt talpra állni. Csonka házaspárok új kapcsolatot kerestek. Ahol nem jött össze a 10 férfi, tehát a minjen, ott több falu fogott össze vagy a városból hoztak kiegészítő segítséget.
Sokan, akiknek nem tértek vissza családtagjaik, a szomorúság miatt nem akartak szülőföldjükön maradni, elhagyták az országot, Izraelbe vagy Amerikába mentek. Néhány községben a fogadtatás sem bizonyult szívélyesnek. Egyes helyeken pogromokról is tudunk. Ennek ellenére a felszabadulás mégis azt jelentette, lehet az életet folytatni.

A harmadik trauma: A fordulat éve.

A kommunista hatalomátvétel bizonytalanná tette a vallás szabadságát, a szombat megtartásának lehetőségét. Másrészt egzisztenciális problémák adódtak. Az államosítás réme, a kis boltok elvétele, műhelyek üzemeltetésének jövője okozott gondot. Ezért elsősorban a vallásos réteg távozott el, ahogy tudott. Kisebb hányaduk törvényesen, de bizony a nagyobb részük az életveszéllyel is szembenézett. A Joint igyekezett segíteni, szövetkezeteket hozott létre, ez jelentett valami megélhetési lehetőséget, különösen a vidékről feljötteknek. Ezeken a helyeken hihetetlenül nehéz higiéniai és munkásvédelmi állapot volt jellemző, főleg az első időkben. Mivel egy részük a szombattartást is lehetővé tette, sokan vállalták a nehézségeket. A stíbülök a távozottak miatt sorba zárták be kapuikat. Vidéken a lesepert padlások, a kemény beadások kötelessége az életet sokszor szinte elviselhetetlenné tette. Tervkölcsön, békekölcsön fokozta a keserű hangulatot. Sem a jövő nem látszott rózsásnak, sem a jelen, mert kitört valami, amit neveztek annak idején forradalomnak, szabadságharcnak vagy sajnálatos októberi eseményeknek, később ellenforradalomnak, majd a skála visszafelé araszolt, tehát újból forradalomról beszélünk.

Negyedik trauma: 1956.

Tisztelettel kell szólni a korabeli sajtóról, a rádió munkatársairól és a megszólaló politikusokról, akik elhatárolódtak minden szélsőségtől és óvtak a gyűlöletkeltéstől. Bár a Köztársaság téren történtek atrocitások, az emberek reménykedtek egy Ausztriához hasonló demokrácia kialakulásában. Vidéken több helyen magasra csaptak az indulatok, ezért elég sokan kerestek menedéket a városban. November 4. után lényegében nyitva álltak a határok, ezért szinte népvándorlás következett. A vidék, főleg a falvak, a zsidóság szempontjából szinte teljesen kiürült. A vallásosok mentek ki a legnagyobb számban. De például a Rabbiképző is hallgató nélkül maradt. Mojse Weisz Budapestre került rabbi azért nem ment el – bár lett volna hová –, mert a szatmári rabbi erre külön kérte. Az ő engedélyét senki nem vonta kétségbe. Akik itt maradtak, nagy felelősséggel vetették magukat a munkába, még jesívát is működtettek a hatvanas években, igyekeztek minden lehetőséget megragadni.

De tekintsünk külföldre.

Mit tettek az országot elhagyók? Kötődtek valamelyik városhoz, iskolához Amerikában vagy Izraelben, esetleg Kanadában, meghagyva a magyar neveket, az eredeti hagyományokat folytatva közösségeket alakítottak? „Szatmár” fogalom lett, amelyet a Szatmárnémetiből a legendás reb Jajlis hozott létre. Egy világra szóló mozgalommá fejlődött. Grünwald rabbi − aki a háború előtt a pápai jesíva élén állt, de mert családja elpusztult, nem tudott ott maradni − Szombathelyre költözött. A vándor elvállalta az iskola vezetését.

Először Antwerpenben, majd New York-ban állapodott meg az ortodox közösség. Nagy jesívákat és lányiskolát alapítottak, csak úgy sorakoztak előtte az iskolabuszok. De ha felszállunk a New York-i subway-ra, útlevél nélkül el lehet jutni Munkács nagy és impozáns templomába, majd Debrecenbe, Husztra, és még sorolni lehetne a magyar nyelvű városokat, melyek közösségét itt találjuk, és akik a dallamvilágot, a hazai rítust megőrizték.

Kanadában a nyírtasiak létesítettek nagy közösséget. A faluról annyit kell tudni, hogy ahogy ők mondták, Nyíregyháza van mellette. Annyira neves volt az ottani rabbi, s annyira ragaszkodtak utódaihoz a hívek, hogy mostanra nagy zarándokhely lett, több ezren jönnek évente onnan ide.

Izraelbe a pozsonyi bölcs utódai mentették át a híres iskolát. A belzi rabbi leszármazottjai is építettek hatalmas templompalotát. Magyarországhoz az köti a belzi rabbit, hogy többször menedéket lelt az országban, amelynek lelkipásztorait nagyra értékelte. Szerinte, amikor majd újra lesz Szánhedrin – nagybíróság –, annak igen sok magyar rabbi lesz a tagja.

A hívek között most is megtalálhatjuk a magyar kivándorlókat. Hogyha számba vesszük ezen országokban és máshol is tevékenykedő vallásos embereket, és eljátszunk a gondolattal, hogy ők Magyarországon élnek, akkor a magyarországi ortodoxia a legjelentősebb és legmeghatározóbb eleme lenne a hazai zsidóságnak.

Epilógus: A rendszerváltás.

Az ötvenes évek erőszakos egyesítése idején 100 rabbi aláírt egy nyilatkozatot, hogy lehetőség esetén az ortodoxia nyerje vissza autonómiáját. Bár meg kell mondani, nagy viták után, de az ortodoxia sokat meg tudott őrizni függetlenségéből. Megmaradt a székház a Dob utcában, önálló volt a rabbikar, komoly feladatot kaptak a kásrut, a mikve és általában a jiddiskeit megőrzésében. Az itt gyártott macesszal ellátták a környék országainak zsidóságát. Élve a szabadsággal, igen sokan vándoroltak külföldre, közöttük jelentős számú tehetséges fiatal. Ennek ellenére teszik, amit tenni kell, igyekeznek intézményeiket, iskoláikat működtetni. Autonóm, de tagja a Magyarországi Hitközségek Szövetségének, mert sorsdöntő kérdésekben egyhangúlag kell állást foglalni.