Gyerekkoromban is emlékezetes élmény volt, amikor olyan magyar klasszisok, mint Egerszegi Krisztina vagy Darnyi Tamás úsztak világversenyen. Már a rajt előtt gyorsabban dobogott a szívünk, felment az adrenalin. Elkezdődött a verseny. Vitray egyre hangosabban ordított, majd euforikus boldogság következett. Utána büszkébben lépkedtünk az utcán. Az idei olimpián újra olyan sokan átelhették a feszült, izgatott pillanatokat, majd a hazai sikerek mámoros örömét. Nagy gratuláció a nyerteseknek!

Időnként elgondolkodtat, hogy vajon pontosan mi váltja ki a nézőkből, szurkolókból ezt a fokozott érzelmi és idegállapotot. Vajon miért vált ki belőlem egy vadidegen ember sikere ilyen erős reakciót? Csak az, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, és azonos közigazgatási területen szocializálódtunk? És nem is elsősorban ez a kérdés. Talán az még érthető, hogy jobban tudunk örülni egy hazafi sikerének, mint egy „idegen” ország szülöttje sikerének. De miért tölt el ez engem büszkeséggel? Én mire lehetek büszke? Mit jelent az, hogy „győztünk”? Hogy ennyi és ennyi aranyat szereztünk? Én kényelmesen ülök otthon a fotelben, ő kiússza a lelkét, majd hatalmas lelkesedéssel azt mondom, hogy győztünk! Ez teljesen abszurd!

Hogy mi ennek a pontos pszichológiája, azt nem tudom, de az biztos, hogy a kollektív érzés egy erőteljesebb szintje jelenik meg ilyenkor bennünk. A siker hívó szavára a nép kicsi egyénei eggyé válva átélhetik a tágabb közösség örömét. Ha egyként gondolunk magunkra, akkor nincs különbség az „én” néző és az „ő” sportoló között, hiszen mindannyian „mi” vagyunk. És már meg is van a „magyar” aranyérem.

A „mi”-érzet alapvetően lehet emelkedettebb nézőpont, mint az „én”, hiszen az ego szűk határai kiszélesednek. Akkor válik ez ténylegesen emelkedetté, amikor a szűkebb határok leomlása azt eredményezi, hogy az egyéni igényeim elhalványodnak, és  megerősödik bennem a mások iránt érzett felelősségérzet. Viszont a mi esetünkben nem igazán ez történik. Ehelyett az a probléma jelenhet meg, hogy ez a nézőpont képes elkényelmesíteni. Olyasmiket élek meg saját sikerként, amiket nem én értem el. A problémáimat sem én fogom megoldani, mert azok nem az én problémáim, hanem a közösség problémái: a politikai rendszer, a népmorál, a gazdasági rendszer stb. Azaz ez a nézőpont egy tág, magamtól elvonatkoztatott, teljesen hamis énképet alakíthat ki bennem.

Ennek a lehetséges problémának a megoldása: ros hásáná.

„Ros hánákor a világ minden lakója elvonul előtte mint a bárányok” (Ros hásáná 18a). Ugyanis a bárányok, amikor a tizedeléshez számolják őket, egy szűk ajtón mennek át, amelyen egyszerre csak egy bárány fér el. Ros hásánákor mindenki átmegy a Teremtő előtt, és amikor éppen „átmegy”, akkor nincs vele és mellette senki. Egyes egyedül van. Olyan ez, mintha valaki egy nagy szimfonikus zenekarban játszana és hirtelen elhalkulna a zenekar. Csak ő egyedül játsza tovább a saját szólamát. Innentől a zenekar nem fedi el a hibáit, vagy jobb esetben, kiderülnek azon előnyei, amelyeket eddig elfedett a zenekar. Az is kiderül, hogy az egész hangzásban mi az ő szerepe.

A kollektív érzés sok réteget ránk tehet, sokat eltakarhat abból, ami valóban én vagyok. Éljük a minket körülvevő életet, és azonosulunk vele, sokszor olyan mértékben, hogy teljesen ismeretlen világgá válunk önmagunk számára. Most eljött az idő, amikor ki kell magunkat hámozni ebből a sok rétegből, el kell csendesíteni a minket körbevevő szimfonikus zenekart. Teljesen egyedül maradni és nézni magunkat, függetlenül mindenkitől. Nem számítanak be nekem mások érdemei, ha azok nem inspirálnak engem, és nem fedik el mások a hiányosságaimat. Esetleg hangsúlyossá válnak azon előnyeim, amelyekről a társadalom nem tud, vagy nem értékel. Le kell hámoznom magamról azokat a nézeteket, amelyek valójában nem az én nézeteim, és azokat a viselkedésformákat, amelyek valójában nem én vagyok. A teljes zenekarból egyedül maradok, és így kell tovább játszanom.

Vissza kell szereznem a minél tisztább énképemet!

Hogy sikerüljön ros hásánákor, az imában, a sófárfújás alatt, vagy otthon a négy fal között megélni ezt a felemelő és egyben ijesztő élményt, egyedül látni magam a Teremtő előtt, elő kell készülni. Ros  hásánát megelőző hetekben el kell kezdni a „hámozást”, el kell kezdeni ismerkedni az igazi önmagammal. Talán érdemes a budapesti rabbiknak, közösségi vezetőknek felhívni közösségeik figyelmét arra, hogy ros hásánákor nem a „minjen”-be megyünk, és nem a rég nem látott ismerőseinkkel találkozunk. Ennél valami sokkal különlegesebb és megkapóbb élményben lehet részünk.

Röviden: örüljünk mások sikerének! Érezzük át a kollektív közösség élményeit, főleg, ha mi is bele akarunk és tudunk tenni! De időnként halkítsuk le a közösség mindent elfedő hangját, és találjuk meg a saját szólamunkat, amint teljesen egyedül, önmagunkban állunk Teremtőnk előtt!

Jó beírást és bepecsételést, édes és jó évet kívánunk minden kedves Olvasónknak!