Ignotus zsidóságához fűződő viszonya

Farnadi-Jerusálmi Micha

„minden teremtett állatok s minden ismerőseim közül legkíváncsibb magamra vagyok, de legkevésbé magamat ismerem” (Ignotus)[1]

Ignotus (eredetileg Veigelsberg) Hugó (Pest, 1869. november 2. – Budapest, 1949. augusztus 3.): kritikus, költő, író. Az egyetlen magyar-zsidó író, akit magyar írók, méghozzá a legkiválób magyar írók a vezérüknek tekintettek.[2] Zsidósága nagyon is meghatározó eleme egyéniségének, és bár nem hagyományos, ún. „zsidó zsidó”,[3] hanem asszimiláns, akinek, saját szavaival élve, az agyában „Nyugatnak eszmelánga / fűződik”.[4]

Fentebb idézett mondata talán megmagyaráza azt az igyekezetet, amellyel saját magának szellemiségét, az azt felépítő egyrészt európai, másrészt zsidó alkotóelemeket próbálta elemezni, főként ahogy ezt a későbbiekben egészben közölt A 137. zsoltárhoz című versében láthatjuk. És ez az őszintén bevallott önmegnemismerés az, ami e két, egymásnak sokszor szögesen ellentmondó szellemiség közötti meglevő feszültségbe beletörődött, azt elfogadta, anélkül hogy e két világ közül választott volna.

Családi háttér

A családi levegő, amelyben felnő, arra neveli, hogy zsidó származásának nyomait joga van büszkén viselni, de ugyanakkor hódolattal kell szeretnie a magyarságot. Asszimiláns, de nem faji önérzettelenségből az, nem is mimikrire törekszik, zsidó származásából eredő tulajdonságait értékes hozománynak becsülve, emelt fővel áll a magyarság soraiba. Miért is ne? Egyetlen olyan parancsot ismer, amelyet politikában és művészetben egyaránt érvényesíteni kíván: az egyéniség jogát a lehetőleg minden vonatkozásban szabad kibontakozáshoz. Ezért híve a liberalizmusnak.[5] Esztétikájának és irodalompolitikájának is alapelve, hogy az írónak joga és kötelessége minél hűbben kifejezni magát; el kell hárítani, hirdeti, minden korlátot, amely ebben gátolhatná, bármilyen szent politikai jelszó nevében emelik is azt.[6]

Ignotus egy percre sem felejti, hogy zsidó. Nem rejtegeti származását, sőt büszke fajiságára, s tudja, hogy ez szervesen hozzátartozik egyéniségéhez, tehát művészetéhez is. Jellemző, hogy melegen méltatja a jiddis zsargont, tudja, hogy csak félművelt zsidók beszélnek erről tüntető elfogulatlansággal és elvont lenézéssel. (Kísérletek, 1909) Írásaiban állandóan állandó szerepet nyit zsidó érzése kiáramlásának. Szépirodalmi munkáiban is megszólalnak zsidó motívumok.[7] [A szürke idézeteket idézőjelbe kellene tenni ott, ahol pontos az idézet. És újra kéne olvasni, mert ez utóbbi mondatba mintha valami gépelési hiba is csúszott volna. ZÖLDDEL jelöltem,]

Jelen dolgozatomban egy ilyen szépirodalmi munkát, A 137. zsoltárhoz című című versét szeretném bemutatni és elemezni. Mielőtt ebbe belevágnék, szeretném előrebocsátani, hogy elemzésem a hagyományokhoz hű[8] zsidóság szempontjából fogalmazódik meg. Emellett létezhetnek természetesen más megközelítések is. Például tény, hogy maga a szerző sem azokat a következtetéseket[9] vonta le a zsidó és a felvilágosodott európai eszmeiség egymáshoz képesti ellentmondásából, melyeket én fogok.[10]

Ignotus versének megértéséhez szükséges magának a költő által reinterptetált bibliai fejezetnek, a 137. zsoltárnak, annak is főként a XX. századi művel párhuzamban álló első hat versének ismerete:

1. Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.
2. A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.
3. Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!
4. Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét idegen földön?
5. Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!
6. Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére! (…)[11]

Ignotus verse mintegy kétezer-ötszáz éves időutazás után folytatja a bibliai zsoltárt:

A kékegű keletnek,

A honnan elszakadtunk,

Regéből ismerem csak

Napját, legét, virágját.

Regéből ismerem csak

A haragos Je-óvát,[12]

Ki fölemelt, hogy azután

Annál mélyebbre vessen.

Szétzüllesztett a földön

És ránk rová az átkot:

Tengjünk, de ki ne vesszünk

Az idegen talajban.

Azok nyelvén beszéljünk,

Kiknek szavunk nevetség,

Azok szívét keressük,

Kik minket megköveznek.

Már meg sem értem a szót,

Az őseim danáját,

És meg nem ráz az érzés,

Melyért halálra mentek –

Nyugatnak eszmelánga

Fűződik az agyamban,

Nyugatnak jelszaváért

Hevül rajongva szívem.

De mégis, öntudatlan,

Titokban, álmaiban

Az elveszett hazába

Még visszasír a lelkem.

Bénuljon meg a jobbom,

Tikkadjon el a nyelvem,

Ha téged, Jeruzsálem,

Valaha elfeledlek!

Ignotus és az általa képviselt magyar zsidók személyiségében az egész mű során két réteg különíthető el. Egyrészt a felszínen minden erőfeszítésével igyekszik európaivá válni, ezzel párhuzamosan, a felszín alatt, ő tulajdonképpen egy száműzetésben élő jeruzsálemi zsidó, igazi „zsidó zsidó”.

A bibliai zsoltárban megszólaló zsidók még maguk emlékeznek Cionra, Izrael földjére. Kényszerből hagyták ott a hazájukat hat évszázaddal időszámításunk kezdete előtt. Ez volt az úgynevezett babiloni fogság kezdete, melyre a zsidóság máig böjtnappal emlékezik meg (tévét hó tizedikén). E nemzeti tragédia fejeménye, hogy a XX. század hajnalán Ignotus, a hagyományoktól eltávolodott zsidó Európa közepén személyesen nem ismeri Ciont. „Regékből” azonban ismeri, zsidó önudatú családban felnőve az „óhaza” nem merül feledésbe, része volt a zsidó oktatásnak, kollektív tudatnak. E haza mindenképpen „kékegű” számára, vagyis pozitív töltettel bír.

Az Örökkévalót sem ismeri közelről, csak „regékből”. És lehat bármennyire kék az ég a Kárpát-medence fölött, tudja, hogy Izrael Istene szempontjából ő és népe „mélyre vetett” állapotban van. Idegen talaj a zsidók számára Magyarország, bármekkora hódolattal is szeretik.

Az isteni átok részét képezi az, hogy a zsidók már nem héberül beszélnek, anyanyelvükké lett a magyar. Már nem is érti „ősei danáját”, a hébert.

Másként volt ez a babiloni fogság kezdetén. Nemcsak hogy még az ősi nyelvet beszélték anyanyelvükként, a hazájuk elvesztéséért érzett fájalom oly erős, hogy képtelenek énekelni, zenélni, hiába kérik zaklatóik: „Énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!” Két és félezer év után Ignotus már nem „aggatja fűzfára hárfáját”, azon tovább játszik, zenéjét immár magyar szavakkal kísérve. Szíve már „Nyugatnak jelszaváért hevűl rajongva”, legalábbis amikor öntudatánál van. Ebben az állapotban őt már nem rázza meg „az érzés, melyért halálra mentek” ősei. E kettősség szinte skizofréniának is tekinthető: ezen érzések nemcsak hogy nem rázzák meg őt, öntudatos állapotban régenvolt „foglyulejtőivel” és „zaklatóival” azonosul, ma azok szívét keresi, „[k]ik minket megköveznek”.

Úgy tűnik, bármennyire öntudatos zsidó is költőnk, „legzsidóbb” érzéseinek csak „titokban, álmaiban” enged teret. Ilyenkor „az elveszett hazába még visszasír” a lelke, miközben „ébren” arra törekszik, hogy – Komlós Aladár szavaival élve – felemelt fővel álljon a magyarság soraiba.

Bármennyire visszás is a helyzete, nem akar lemondani titkairól, álmairól. Tudja, hogy személyiségének e mélyebb rétege teszi lehetővé számára az életet, a szó teljes értelmében. Ezért zárja versét a zsoltár parafrásisával: „Bénuljon meg a jobbom, Tikkadjon el a nyelvem, Ha téged, Jeruzsálem, Valaha elfeledlek!” Ha „Jeruzsálemről”, zsidóságáról lemondana, énjéhez szervesen hozzátartozó részeiről mondana, le, olyannyira, hogy ez a szellemi lebénulást, kiszáradást jelentené a számára.

Ignotus Hugó

Alig van magyar-zsidó író, aki a zsidókérdés megoldásának olyan egészséges változatát képviselte volna, mint ő. Asszimiláns, de nem tűri, hogy követeljék rajta az asszimiláltságot; beolvad, de meg akarja őrizni egyéniségét. Hódolattal és szeretettel a magyarság iránt akar beolvadni a környezetébe, de hozomáyul víve abba a maga zsidóságát. És a zsidóság nála többet jelent, mint kortársainál: nem felekezetet, vallást, hanem zsidó fajiságot, a jiddis és minden zsidó érték megbecsülését, még Ción szeretetét is. Mégis: magyar akar lenni, s nem azt fájlalja, hogy nem lehet zsidó, hanem hogy nem lehet magyar – igaz, hogy zsidó volta megőrzésével akar magyar lenni.[13]

Epilógus

Hatvanöt évesen azonban azonban áttért a római katolikus vallásra.[14] „Nem ismerjük a körülményeket, emelyek erre a lépésre vezették. Úgy látszik, önmagára is alkalmazta hírhedt boutade-ját, hogy a múlttal szemben egyetlen kötelességünk van: elfeledni…”[15]

Mi késztette Ignotust e lépésre? Talán kénytelen volt ráeszmélni, hogy hőn szeretett hazája kitaszítja magából mint zsidót, nem lehet többé zsidó és magyar egyszerre. (Igaz magyarrá azonban így sem válhatott. Magyarország fizikailag is kitaszította magából: 1938-ban a zsidótörvények miatt Amerikába menekült.)

Földi pályájának zsidó szempontból e szomorú vége talán egész addigi élete során meglevő kettős identitásának kudarcát mutatja. Teljesen zsidó és teljesen magyar akart lenni, egyidejűleg. Talán ez csak azoknak sikerül, akik nem veszik egyformán komolyan mindkettőt, és nem érzik át az ellentmondást e két tudat között. Az ellentétet, mely a hárfáját a fűzfára akasztó zsidó és az őt zaklató babiloni között feszül.[16]

[1]           Ignotus: Olvasás közben, Franklin Társulat, Budapest, 1906, 13. o.

[2]           Komlós Aladár: Ignotus, in: Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig, Múlt és Jövő, Budapest, 1997, II. kötet, 234. o.

[3]           Ágoston Péter szóhasználata A zsidók útja című művében. A mű erősen vitatott, de ez nem tárgya jelen dolgozatnak.

[4]           Ignotus Hugó: A 137. zsoltárhoz, in: IMIT évkönyv, Budapest, 1895, 150. o.

[5]           Dóczy Jenő: Ignotus irodalomtörténeti szerepe és jelentősége, Nyugat, 1924/23.

[6]           Komlós: i. m. 235. o.

[7]           Uo. 238. o.

[8]           De ki dönti el, hogy ki hű a hagyományokhoz, és ki nem? Anélkül, hogy e kérdésben mélyebben elmélyednék, csak annyit említenék meg magamról, hogy személyes életemben a zsidóságot ortodox felfogással megközelítő bölcsek nyomdokán igyekszem járni, akik szerint egy zsidó személy a zsidó népnek és nem egy másiknak a tagja. Ez alapján az ember európaisága vagy magyarsága csak másodlagos lehet. Így talán érthető, mire gondolok itt.

[9]           Ignotus – saját szavaival élve és folytatva a későbbiekben leírt gondolatmenetet – azok szívét kereste, „kik minket megköveznek”.

[10]          Véleményem megformálásában nekem annyiból könnyebb dolgom van, hogy a vers megírásához képest százhúsz év távlatából, valamint a későbbiekben említett kikeresztelkedés után 82 évvel írom e sorokat. Ítélkezni azonban nem áll szándékomban, hiszen ahogy bölcseink mondják: ne ítéld el felebarátodat, míg helyzetében nem voltál (Ávot 2:4), inkább gondolkozásra szeretném bírni a bizonyos szempontból a XXI. században is hasonló problémákkal szembesülő, e kettőséget megélő zsidókat, magamat is beleértve. Természetes, hogy pontosan ugyanazokkal a dilemmákkal ma nem állunk szemben, mint a zsidótörvények idején élt zsidók.

[11]          Dr. Bernstein Béla főrabbi fordítása.

[12]          Az Örökkévaló nevében az Ignotus által írt „h” betűt önkényesen kötőjellel helyettesítettem, hogy e dolgozat nyomtatott változata ne legyen a papírlap kidobhatósága halachikus kérdésének fölösleges okozója.

[13]          Komlós: i. m. 242. o.

[14]          A Budapest Zugliget-Városmajori r. kath. plébánia [van ilyen? pontos a megnevezés? nem találtam a neten] által alatt kiadott keresztlevél szerint. Komlós Aladárnak erről nem volt biztos tudomása. Ő a következőt írja könyvében: „Külföldi emigrációja alatt állítólag kilépett a zsidó felekezetből.”

[15]          Komlós: i. m. 242. o.

[16]          A cíkk megírása során a lábjegyzetekben említett irodalmakon kívül felhasználtam még Angyalosi Gergely Ignotus c. tanulmányát: OSZK < magyar irodalom /> [2015.december.27.] http://villanyspenot.hu/villanyspenot/#!/fejezetek/3sD1D7btR3u0xKB1oEBTLw