Filozófia

Inspiráció és csalódás

Az első bizonytalan önálló lépések – Csak amikor már képesek vagyunk önállóan járni, akkor leszünk képesek a körülvevő szeretetet érezni.

Szerző: Rabbi Dr. Akiva Tatz
Forrás: Innernet.org.il
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. május

Szerző: Rabbi Dr. Akiva Tatz
Forrás: Innernet.org.il
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. május

Minden életélmény természetes útja, hogy inspirációval kezdődik, majd csalódásba hanyatlik.

Elemezzük most ezt a jelenséget, és értsük meg.

Az emberi érzékelések és érzések érzelmi kitöréssel kezdődnek, majd gyorsan unalomba fordulnak. Képek, hangok, szagok, még a tapintások is, eleinte erősen érződnek, később alig – egy állandó hang nem érzékelhető; az ember akkor veszi észre, amikor vége van! Nem vagyunk képesek arra, hogy természetesen fenntartsuk a frissességét bármilyen élménynek – ez csak a csoda dimenziójában lehetséges: az áldozati kenyér a Bét Hámikdásban, a jeruzsálemi Templomban folyamatosan friss maradt, hogy mutassa Istennek a zsidó néppel való kapcsolata folyamatos frissességét. A természetes az, hogy a friss dolgok megromlanak.

Ennek a gondolatnak az egyik tórai gyökere az Egyiptomból való kivonulás eseményei körül található. Történelmünk egy kivételesen mély pontján − az egyiptomi rabszolgaság szenvedései közepette, szó szerint a spirituális megsemmisülés pontján − a zsidó nép csodás módon fel lett emelve. A tíz csapás megmutatta Isten jelenlétét és hatalmát, különösen a tizedik, ami egy soha nem látott megnyilvánulás estéje volt. Ez a spirituális szint felerősödött a tenger kettéválasztásánál — ott még a zsidó nép legkisebbje is többet tapasztalt, mint a legnagyobb próféta később. És hirtelen, miután átértek a tengeren, le lettek rakva a sivatagban sok napi munkával maguk előtt, hogy feljussanak arra a spirituális szintre, amin megérdemlik a Szináj-élményt, a Tóraadást. Misztikus értelemben a sivatag a halál erőinek, halálos megpróbáltatásoknak a helye. A víz hiánya az élet hiánya.

Mit jelent ez? Ahhoz, hogy a zsidó nép megmeneküljön Egyiptomból, külső segítségre volt szükség. Isten megjelent, és felemelt minket spirituálisan, noha ezt még nem érdemeltük ki. De miután meg lettünk mentve, fel lettünk emelve és ráébredtünk a magasabb valóságunkra, meg kell fizetnünk az árát, ki kell érdemelnünk ezt az élményt. Azt a szintet, amit eredetileg mesterségesen kaptunk meg, csak sok munkával lehet igazán magunkévá tenni. Ténylegesen birtokba vesszük azt a spirituális szintet, amibe azelőtt csak belepillanthattunk.

És ez az élet titka. Az ember az élet bármelyik szakaszának elején mesterséges ihletet kap, de ahhoz, hogy elérjük személyiségünk azon mélységét, ami elvárt tőlünk, Isten visszavonja ezt a segítséget. A veszély az apátia és a depresszió; a dolgunk az, hogy visszaküzdjük magunkat az ihlethez, és így folyamatosan beépítsük a személyiségünkbe. A tíz csapás Egyiptomban és a tenger kettéválasztása leírhatatlanul káprázatos volt, de rögtön utána Isten berak minket a sivatagba, és küzdenünk kell, hogy megkapjuk a Tórát a Szinájon. Egyiptomban bemutatja a pusztítás tíz szintjét, amíg mi passzívan nézzük; a sivatagban a rossz tíz szintjét hozza elénk, hogy küzdjünk velük, és elpusztítsuk.

Ez a gondolat mindenhol előjön. Pészách a zsidó naptár niszán hónapjában van − ennek a hónapnak a csillagjegye a kos, egy passzív állat, amit vezetnek. A következő az Ijár − bika, egy állat, ami teljes ereje birtokában van. Majd jön Sziván − ikrek, tökéletes harmónia. Ez olyan, mint amikor az apa járni tanítja a gyerekét: először az apa támogatja a fiát, amint az az első lépéseit teszi, de később el kell őt engednie; nincs más módja a tanulásnak, a gyereknek meg kell tennie egy ijedt, önálló lépést segítség nélkül. Csak ezután, amikor már képes önállóan járni, képes érezni az apja szeretetét a pillanatban, ami korábban elhagyatottságnak tűnt. Sajnos sok ember nem ismeri ezt a titkot. Tévesen azt gondoljuk, hogy a világnak folyamatos borzongásnak kell lennie, és csak félig élőnek gondoljuk magunkat, amiért nem az. Most elemezzük ennek az alapelvnek néhány alkalmazását.

A Talmudban az áll, hogy a születendő gyereknek megtanítják az egész Tórát az anyaméhben. Egy angyal megtanítja neki a teremtés összes misztériumát, és mindent, amire valamikor is szüksége lesz, hogy elérje a teljességét, a Tóra rá eső részét. A feje fölött egy lámpa világít, és annak fényénél ellát a világ egyik végéből a másikba. Amikor viszont a gyerek megszületik, az angyal ráüt a szájára, és ő elfelejt mindent, amit tanult, és egyszerű, tanulatlan csecsemőként születik meg. A kérdés adja magát: Minek kell megtanítani a gyereket annyi mindenre, ha aztán az egészet elfelejtetik vele?

A válasz az, hogy nem felejti el; mélyen bevésődik a tudatalattiba. Az ember talán kifejezett tudás nélkül születik, de a tudatos felszín alatt, érintetlenül, ott van minden, amit az ember tudni szeretne! Egy egész életnyi kemény tóratanulás és személyisé fejlesztés folyamatosan kiengedi, a tudat szintjére hozza a veleszületett bölcsességet. Gyakran, amikor az ember hall valami gyönyörűt és igazat, el van ámulva, de nem attól, hogy tanult valamit, hanem attól, hogy felismert valamit! Egy érzékeny személy gyakran érzi a saját ráérzőképességét. Az út egyértelmű − az ember úgy születik, hogy egy egész életnyi munka van előtte; a spirituális bölcsesség és a fejlődés nehezen elérhetőek. De az inspiráció benned van; egyszer már ott voltál! És ez az inspiráció belső érzése adja a motivációt, ez annak az optimizmusnak és a biztonságérzetnek a gyökere, hogy valódi teljesítmény lehetséges, sőt garantált, ha a szükséges erőfeszítéseket megtesszük.

„Ez az élet mintája: rövidéletű inspiráció, és hosszú harcok. A szükséges eszközök: elhatározás, kitartás, és a lemondás makacs elutasítása.”

A második alkalmazás egy gyermeki − és részben kamaszkori − jellegzetesség, az ihletett optimizmus, és a limitáltság-érzés hiánya. A gyerekek azt hiszik, bármivé válhatnak. Egy gyerek számára a világ hatalmas, egy gyerek nincs elnyomva azáltal az érzés által, hogy mi lehetséges, és mi nem. Egy gyereknek egyszerűen csak észre kell vennie valamiféle (vélt) nagyságot (sajnos, túl gyakran fizikai és értelmetlen) és máris elkezd arról fantáziálni, hogy ő is lehet olyan, elérheti azt a dolgot.

Később azonban az ember szerencsés, ha maradt egyáltalán egy kicsi inspirációja. Sok felnőtt nem érti, miért tűnt az élet annyira gazdagnak, amikor kamasz volt, miért tudott akkor olyan sokat és olyan teljesen nevetni, és sírni, és miért tűnik az élet olyan (legjobb esetben) laposnak most. A magyarázat az, amit már fent elmagyaráztunk. Először jön az irreális pozitív hatás szakasza, egy energiatöltés. Majd az élet rákényszeríti az embert arra, hogy magától érjen vissza a valódi teljesítményhez.

Talán ennek a gondolatnak a legélesebb gyakorlati példája a nyugati társadalmakban a házasság. Manapság a nem vallásos világban a házasság intézménye nagyrészt romokban hever. Sok közösségben a válás gyakoribb, mint a házasság fenntartása, és még a fenntartott házasságokban is gyakori az összhang hiánya.

Ennek a helyzetnek az egyik legfontosabb oka a mi témánk megértésének a hiánya. A házasságnak két különböző szakasza van: szerelem és szeretet. A szerelem az kezdeti, illogikus érzelmi örvény, ami egy új kapcsolatra jellemző, és nagyon durva tud lenni.

A szeretet, tórai fogalmak szerint, az adás eredménye. A szeretetet nem az növeli, amit az ember a másiktól kap, hanem az adás lehetőségének jó kihasználása, és maga az adás. A szerelem szakasza nagyon hamar elkezd halványulni: igazából, amint életre kel, megindul a halála. Egy spirituálisan érzékeny ember tudja, ennek így kell lennie, de ahelyett, hogy depresszióba esne, és aggódna, hogy nem a megfelelő emberrel házasodott, észre kell vennie, most jön a munka, az adás ideje. Az igazi szeretet építésének szakasza most virágozhat. Igazából a héberben nincs is szó a szerelemre − ez valójában csak egy illúzió. De a vallástalan értékek világában az első villanás, a gyors a minden. A szeretet egyenlő a szerelemmel, és amikor az meghal, mi marad?

Senki nem tanítja meg a fiatalokat arra, hogy a szeretet és az élet az adásról, építésről szól. Ezért az a tendencia, hogy az emberek [a szerelem elmúlta után] feladják, és máshol keresik a gyors szeretetet. Természetesen ez nem lesz sikeres, mivel semmilyen új élmény nem fog megmaradni.

Ennek a megértése lehet a különbség a rossz házasság és az életre szóló boldog házasélet között. A zsidó házasság figyelmesen átmegy a kezdeti inspirációból nem a csalódásba, hanem a még mélyebb inspirációba. A menstruációs ciklus alatti szeparáció csak egy példa − ahelyett, hogy az intenzitásból unalmas egyhangúság legyen, a szeparáció szakaszai új inspirációt generálnak, és a csoda sosem halványul el.

Az összes említett példában, és igazából az egész életben, a második szakaszban levő kihívás az, hogy emlékezzünk az elsőre, fenntartva az inspirációt, és felhasználva ezt az állandó növekedésre. Maimonidész hasonlatában az élet egy sötét éjszaka egy viharos területen − csapkodva az esőtől, elveszve a sötétben, az ember kétségbeesik. Egyszer csak hirtelen villámlik. Egy ezredmásodpercig a terület olyan világos, mint nappal, az útirány egyértelművé válik. De amint feltűnik, el is múlik; és az embernek annak a rövid villanásnak az emlékével kell továbbmennie. A villámlás nagyon rövid; a sötétség végtelennek tűnhet.

Ez az élet mintája: rövidéletű inspiráció, és hosszú harcok. A szükséges eszközök: elhatározás, kitartás, és a lemondás makacs elutasítása. A személyes megpróbáltatások − amik a lemondást olyan fenyegető valóságnak láttatják − valójában az apa (Isten) kezeinek elvétele, hogy meg tudjunk tanulni járni; és az emlékezés arra a pillanatnyi fényre, amikor lehetetlennek tűnik, ez az emuna (hit). A harmadik szakasz − boldog, akinek még életében sikerül elérni – a transzcendens. Ez az, amikor az ember újra eléri az elsőt, de most kiérdemelve, tehát jóval magasabb szinten.

Van a Bölcseinknek egy mondása, ami leírja ezt a végső transzcendenciát, a fizikai világból az örök spirituális létezésbe való átmenetet. Leírja az angyalokat, akik jönnek köszönteni az embert ebben az időben. Az egyik angyal ezt kérdezi: “Hol van ennek az embernek a Tórája, és az teljes-e a kezében?” A tizennyolcadik századi bölcs, a Vilnai Gáon rámutat, hogy ez a magasabb rendű lény, aki ezt kérdezi, nem egy idegen. Az ember hirtelen felismeri, hogy ez ugyanaz az angyal, akivel a Tórát tanulta az anyaméhben! És a kérdés, amit meg kell válaszolni: Hol van a Tóra, ami akkor inspirált téged?

Lehoztad-e a világra, és valódivá tetted-e?

Lehet-e most a tiédnek nevezni?

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás