Mivel foglalkozik a Gabbiano Print?

− A Gabbiano Print nyomda és kiadó kft., aminek az ügyvezetője vagyok, körülbelül 12 évvel ezelőtt alakult meg, akkor még csak nyomdaként működött. A nyomda szép lassan nőtte ki magát, majd körülbelül hat évvel ezelőtt egy teljesen véletlen folyamán belecsöppentem a könyvkiadásba, és azóta gyakorlatilag folyamatosan adunk ki könyveket. Most tartunk kb. huszonöt-harminc, saját megjelentetésű könyvnél. Amikor a könyvkiadással elkezdtünk foglalkozni, akkor több kérdés is felmerült. Az első kérdés, hogy ha csináljuk, akkor miért csináljuk. A másik kérdés, hogy ha már belefogunk, akkor mit adjunk ki, végül, de nem utolsó sorban, hogy ki legyen a célcsoport. Hiszen a könyvkiadás minimum kétsíkú dolog, ugye az egyik aspektusa a dolognak az anyagi profit. A másik, hogy ha nem anyagi okokból csináljuk, akkor mi a motiváció. És itt jött be a képbe az én múltam. Rólam annyit kell tudni, hogy 41 éves vagyok, eredeti végzettségem nem nyomdász, ,nyolc évig az egyik magyar múzeumnak voltam a munkatársa, restaurátorként, gyűjteménykezelőként, segéd muzeológusként is dolgoztam, de tekintettel arra, hogy ebből nem lehetett jól megélni, idővel elhagytam a pályát. Viszont a régi tárgyak és a régi értékek iránti vonzalmam megmaradt, és ezt gyűjtőként a mai napig fenntartom. Egyik gyűjtési területemet a régi judaika témájú tárgyak képezik, azon belül az írásos anyagok: könyvek, dokumentumok, fotók, és nem utolsó sorban a képeslapok, ezek a kedvenceim. Magyarországon, azt hiszem, én vagyok ez utóbbinak az egyik legnagyobb gyűjtője, elég szép anyag van nálam, amelyből több művet is összeraktunk már; reprodukciókat, képeslapokat, könyv­illusztrációkat stb.

Számomra nagyon fontos, hogy a gyűjteményemben szereplő darabokat – legyen az Hajós Alfrédnak valamelyik levele, vagy éppen egy kétszáz éves kézirat egy rabbitól – ne a fiókomnak gyűjtsem, hogy ne üljek rajtuk, hanem tegyem azokat közkinccsé. Én azt szoktam mondani, hogy ezek úgy működnek, mint a reprint kiadású könyveink: alusszák csipkerózsika jellegű álmukat, egészen addig, amíg rájuk nem lehelünk egy csókot, és utána újra életre kelnek, újra használatban lesznek. És ez a köznek is jó, aki ez után érdeklődik. Ahogy említettem, múzeumi pályáról tévedtem át ide, közben voltak megállók, pl. kint töltöttem közel egy évet Kanadában, ahová próbáltam magam integrálni, de az európai kultúra nagyon hiányzott nekem. Rokonoknál laktam és egy nyomdában dolgoztam. Végül a kanadai élmények és tapasztalatok talaján kezdtem el itthon is a nyomdával foglalkozni, és később a könyvkiadással.

Visszatérve a könyvkiadásra, próbálunk olyan információkat kigyűjteni a múltból, amelyek ma is megállják a helyüket, vagy amelyek elindíthatnak egy gondolkodási folyamatot. Ké­szí­tettünk egy könyvsorozatot, ez a Magyar Zsidó Tudományok, aminek Dr. Oláh János lett a főszerkesztője. Kapcsolatba kerültünk Deutsch Gáborral, akinek a lényét, személyét sokan ismerik és szeretik. Nagyon jó baráti viszony alakult ki közöttünk, ami egy picit régebbre vezethető vissza, mint a könyvkiadás. Tehát a saját képeslapgyűjteményem kapcsán pár éve felkértem arra, hogy nézegessen meg régi zsinagóga képeslapokat a Nagy-Magyarország területéről, és ha valamelyik városról eszébe jut egy sztori, írja meg, és illusztrációként hozzátűzzük a képeslapot. Így született meg a Képeslapok a múltból című kötet, ami az egyik legkeresettebb, legsikeresebb kiadványunk lett. Aztán elkezdtünk nyitni más irányba is, megjelentettük például Szilágyi György humoristának − aki szegény most halt meg múlt év októberében − két könyvét, most készülünk egy poszthumusz kötet kiadására. Ezenfelül megjelentettünk pl. egy reprint, ortodoxnak is beillő zsidó szakácskönyvet, ami százhárom évvel ezelőtt jelent meg Prágában, ez egy gót betűs német könyv, amit szakfordító fordított le.

Említetted, hogy a könyvkiadásnál az egyik fontos kérdés, mi a motivációja egy könyv megjelentetésének. Létezik számodra egy általános motiváció?

− A fő motiváció az értékteremtés. A hagyományoknak a tisztelete és megőrzése. Valószínűleg mindenki másképpen éli meg az öntudatát (itt most a zsidó öntudatra gondolok). Mindenkinek másról szól az, hogy mit kell csinálnia az életben, és hogy azt hogyan kell csinálnia. Valószínűleg, ahogyan a művészeknél, úgy a kiadóknál is van egy fajta exhibicionizmus, tehát, hogy szeretnénk magunkból egy darabot kihasítani, és odadobni a köznek, hogy nesztek, nézzétek meg, ilyenek vagyunk. Lévén, hogy egy kiadó nem feltétlenül szerző − és ezzel én is így vagyok −, maximum csak mások tollával ékeskedhetek, de fontosnak tartom, hogy a rövid életünkben, ami hamar elszáll, hagyjunk magunk után valami jelet. Mindenki más módon hagy maga után jelet, de ezek olyan mérföldkövek egy ember életében, amelyek igen fontosak. Magam is bibliofil ember vagyok, imádom a könyveket, nem csak gyűjteni, hanem olvasni is. Az első, amit megnézek egy könyvön – részint szakmai ártalomból –, az az impresszum, ami ugye elárulja, hogy kikhez fűződik a könyv, hol és mikor készült. Azok az emberek, akiknek még mond valamit az a név, hogy Schlesinger Jos, talán jobban megértik, hogy én mit szeretnék elérni. Ő volt az a könyvkiadó, aki a két világháború között − rossz szóval élve − maga alá söpörte a zsidó irodalmat, a zsidó imakönyveket. Szinte minden akkori, zsidó témájú könyv impresszumában ott szerepel az ő neve. Szerénytelenség lenne azt gondolni, hogy én az ő nyomdokaiba fogok valaha is lépni, de szeretnék olyan lenni, mint Schlesinger Jos. Ha már elértük azt, hogy Schlesinger Jos nem halt meg, mert van, aki emlékszik rá, akkor én is remélem, hogy száz év múlva majd valaki azt fogja mondani: Gabbiano Print, és akkor már nem éltünk hiába. Azt soha nem szabad elfelejteni, hogy az a kiadó, amit én képviselek, az nem én vagyok. Hanem egy csapat, egy nyomda, ahol kollégák vannak, ahol szerkesztők dolgoznak, ahol előkészítik, ellenőrzik, lektorálják, kinyomják, és végül összerakják a művet. Nagyon fontos tehát a csapat, amely mögöttem áll.

Mit jelent a „Gabbiano” szó?

− A cég neve olaszul azt jelenti, hogy sirály. A szívemet-lelkemet melengeti az a szó, hogy Itália. Ezért lett a cégnek olasz neve. A sirály egyrészt szerintem egy nagyon szép madár, másrészt pár éve divatos volt a menő dolgokra használni azt a szót, hogy király, sirály. Innen lett a név.

Hogyan születik meg egy új kiadvány? Kié az ötlet és ki gyűjti össze hozzá az anyagokat?

− Mivel nagy gyűjtő vagyok, rengeteg könyv ott van a polcomon. Ha szerencsém van, hozzájutok olyan könyvekhez aukciókon vagy bolhapiacon, amelyek ritkák a közforgalomban. Ha látok egy könyvben fantáziát, és valamiért izgalmassá válik, akkor érdemes elkezdeni dolgozni azon, hogy mit is lehetne kihozni belőle.

De vannak véletlenek is. Most együtt dolgozunk Kézdy György színművésszel egy pályamű köteten; vele a véletlen hozott össze, tehát folyamatosan kerülnek elő a jobbnál jobb témák.

Amit a kiadóról tudni kell még az, hogy maximálisan törekszünk arra, sose menjen a mennyiség a minőség rovására. Vannak olyan témakörök, amelyeket semmiképpen nem érintünk. Ilyen a politika, a bulvár, és a bulvárnak a különböző leágazásai. Ami viszont óhatatlanul kell, az az érték. Ha judaikáról beszélünk, akkor a zsidó tradíció, a valláshoz való pozitív hozzáállás és a tisztelet. A vallásnak a tisztelete, és hát az emberszeretet. Amennyiben ezek valahol találkoznak – akár egy reprint kötetben, akár egy új kiadású kötetben –, akkor ennek mi biztosan a kiadója leszünk. Ami még nagyon fontos, hogy ezeket a könyveket az esetek nagy részében saját magunk szponzoráljuk. Mivel a gazdasági helyzet sajnos most nem a legjobb, valamilyen szinten mi magunk is támogatásra szorulunk. Ezzel együtt az olyan kezdeményezéseket, mint például a Forrás, fontosnak érezzük, hogy segítsük, és így, segítséggel megjelenhessen. Azt gondolom, ez az újság egy olyan fórum, ami lehetőséget biztosít a magyarországi zsidóság − és azon belül a fiatalok − egy részének ahhoz, hogy ne kelljen választaniuk az agresszíven terjeszkedő irányzatok és a teljesen új irányzatok között, hanem megtalálják azt a középutat, ahol meglelhetik a vallás számukra fontos részét, és magát a zsidóságot.

Mi a véleménye egy könyvkiadónak arról, hogy mostanában szokás a Gutenberg-galaxis végéről beszélni?

−Én média PR szakon végeztem, tehát a kérdést napi szinten tettük fel annak idején a főiskolán egymásnak. Azt gondolom, hogy hasonló a szituáció, mint amikor bejött a videó, és mindenki eltemette a mozit, majd kiderült, arra is van alternatíva, mert a multiplex hálózatok még mindig messze átlagokat döngetnek. Tény, hogy a művész mozik haldokolnak, de szerintem temetni a könyvet még korai. A mi generációnk – és megkockáztatom, hogy még az elkövetkezendő néhány generáció is – alapvetően papír alapú könyvet fog olvasni. Az ember csak szereti kézbe venni a könyvet. Egy digitális könyv nem nyújtja ugyanazt az élvezetet, mint amit az, ahogy megfogod a papírt, megérinted az ujjbegyeddel, vagy hogy a párnádra odateszed, amikor elaludni készülsz és az utolsó sorok után vagy. Nincs meg az a zamata, illata, ami szerintem még fontos az embernek, hogy érezze.

Mi a legérdekesebb darabja a gyűjteményednek?

− Mindig változnak a kedvencek. Ami most éppen rettenetesen izgat, az egyrészt egy olyan terület, ami még a történészek által sem lett igazából feldolgozva. Ez a terület nem éppen a legvidámabb témával foglalkozik. A dachau-i haláltábortól nem messze, Mün­chentől néhány kilométerre léte­zett egy erdőszakasz, ahol működött egy speciális koncentrációs tábor. Mühldorfnak hívták, és a Weingut fedőnév, illette a német vezetés részéről, ebben a szektorban gyártották a V2-es repülőgépeket a németek a háború során, és több tízezer kárpátaljai zsidót deportáltak ide, és alkalmaztak rabszolgának. Édesapám nagybátyja szintén itt volt rab, ott is szabadult fel az amerikaiak által 1945-ben. Múlt év nyarán látogattam el oda, szívbemarkoló volt az, amit ott láttam. Egy kietlen erdőszakasz, a bejáratot nem jelöli emléktábla. Mintha szégyellnék, és próbálnák elrejteni a világ elől, hogy Münchentől pár kilométerre működött egy Dachauhoz hasonló halálgyár. Bent az erdőben meg lehet találni a mementókat és néhány emléktáblát, amelyek emlékeztetnek arra, hogy itt emberéleteket törtek ketté, vagy pusztítottak el. Ez az, amivel kutatásom során találkoztam, és mindenképpen szeretnék majd még foglalkozni vele, mert a szakirodalom rettenetesen keveset ír róla. Idetartozik az is, hogy nemrégiben találtam egy olyan képeslapot egy könyvbe behelyezve, amit egy deportált írt. Ez az illető éppen egy vonat belsejében robogott sokadmagával Auschwitz-ba, amikor Vesz­prém megyében a vonatot valami miatt megállították, és ezt kihasználva a vagon rései közül kicsúsztatott egy képeslapot, amire ceruzával írt a feleségének egy pár sort. Legnagyobb megdöbbenésére, amikor a háború végén haza ment − azon kevesek közé tartozott, akik túlélték a deportálást −, megtalálta ezt a képeslapot. Úgy tűnik, hogy volt olyan igaz ember, aki meglelte a lapot a sínek között, és postára adta. Később a lapot egy tollal írt kézjeggyel ellátta, azt írta rá, hogy „Ez volt az a képeslap, amit Veszprém megyéből a feleségemnek dobtam ki a vagonból.” Nem tudom, ki volt ez az ember, nem tudom, kié volt az a könyv, ami a lapot őrizte, de azt gondolom, ez egy szenzációs lelet. Van még néhány olyan fotóm, ami valószínűleg illegálisan készült a munkaszolgálatosok frontra hurcolásakor. Az egyik ilyen képen, szintén valami kis községben, egy munkaszolgálatos század menetel, oldalt a kápókkal és a magyar katonaság jeles képviselőivel, akik ott pózolnak a menetnek az élén. Ez így önmagában semmitmondó, de miután be­szkenneltem a képet, és rázummoltam a Pho­toshoppal, megdöbbentő látvány tárult elém: döbbenetes volt látni az arcokat, arckifejezéseket, ezek sokkal többet elárulnak, mint bármilyen leírás.

Ezek olyan értékek, olyan leletek, amiket a mai generáció – függetlenül attól, hogy az illető zsidó vagy nem zsidó – nem ért meg, ha nem lát. Hasonló élményem volt egy másik kép kapcsán is, ami valahol Lengyelországban készülhetett. Ezen a képen egy tiszt épp tarkón lő egy zsidó foglyot, és mindezt olyan arckifejezéssel teszi, minthogyha egy kiló kenyérért menne le. Szóval, ezek megdöbbentőek. Van egy csomó olyan képeslap, aminek az elején szerepel egy zsinagóga, és látszólag ennyi. De amikor az ember megfordítja és egy családi üzenetet talál, az nagyon izgalmas. Vagy például a bodrogkeresztúri rebbének hozzám került egy olyan képeslapja, ami egy áldást tartalmaz, és ezt egy hölgynek küldte el, saját aláírással. Nagyon ritka darab ez a rebbe által aláírt képeslap. Ketté van hajtva, valószínűleg kabalaként hordhatta valaki a zsebében vagy a pénztárcájában. Ez teljesen véletlenül, egy aukción jutott hozzám. Feltehetőleg akik eladták, nem is tudták, hogy ez kinek az írása, és milyen értéket képvisel.

A saját családodban is kutat­tál?

− A családfakutatás valóban az egyik régi vesszőparipám volt, a családom története elolvasható Deutsch Gábor Képeslapok a múltból című kötetben az „N” betűnél, Nagyszőlősnél. A családom apai ága egyrészről erdélyi, másrészről kárpátaljai, ők azok, akik némi nemű információt hagytak maguk után. Sajnos az édesanyám oldaláról a közeli rokonaim számomra ismeretlenek voltak, a háborúban sajnos elpusztultak, illetve velük együtt elpusztult számos családi relikvia. Ennek ellenére sikerült olyan információkat összegyűjteni, amelyek érdekes újdonságokkal szolgáltak nekem, meg ha a családban majd lesznek utódok, akkor nekik is érdekesek lesznek ezek. Sajnos azt nem tudom elmondani, hogy a családfámat vissza tudom vezetni a népvándorlás koráig.

Te mit szeretsz olvasni?

− Elolvasom a szépirodalmat, szakirodalmat, szeretem a klasszikus irodalmat, Victor Hugo-tól kezdve Jókai Mórig bármit elolvasok. Nagyon szeretem az útleírásokat, a szakmai írásokat, érdekel az etológia, a pszichológia, a történelem, és persze a vallástörténet is.

Nagyszerű dolog, amikor a munka, a hobbi és az életcél – jelen esetben az értékteremtés – egyszerre tud megjelenni, és így igazi hivatássá válni az ember életében.

− Az értékmentés fontossága egyértelmű. Ezért is próbálunk folyamatosan a Forrás szerkesztőbizottságának segítséget nyújtani az újság megjelentetésében, a külalak kismértékű változtatásában, illetőleg a tartalmi feltöltésében. Fontosnak tartom, hogy minél szélesebb körben ismertté váljon a Lativ tevékenysége, az a fajta gondoskodás, amit Rav Keletitől kaptok és mindazoktól, akik a hátterében vannak. Nagyon fontosnak találom, hogy amit csináltok, ne csak egy kvázi gittegylet legyen, hanem tele legyen tartalommal, értékkel, ami már most is tapasztalható, és amit folytatni kell. És igenis átadni generációról generációra azt az üzenetet, amit ti is megkaptatok, akár születésektől kezdve, akár később. Ismert az a mondás, hogy az az ember tudja, hová megy, aki tudja, honnan jön. Enélkül elveszünk és beolvadunk. Szoktam mindig példálózni, hogy a zsidóság, de bármi más népcsoport is, ugyanúgy működik, mint a legjobb óbor. Addig, ameddig tömény, addig az íze fantasztikus, ha elkezdik szép lassan, cseppről-cseppre vízzel felhígítani, akkor az még bor lesz, aztán fröccsé válik, és a végén már csak piszkos víz lesz belőle.

Meggyőződésem, hogy ott, ahol van családi legendárium, és ahol az utódok meg akarják azokat érteni, lesz számukra egy olyan erkölcsi bázis, amely segíteni fogja őket a világba való eligazodásban. Gondoljunk csak a nemesek­re vagy akár a kohenitákra. Ezek a rangok öröklődnek, ha ezeket valaki nem adja fel, hanem viszi tovább, akkor az illető sokkal jobban tudja pozicionálni magát az életben. Tudni fogja, hogy meddig mehet el, hogy mi a dolga. Szemben azokkal, akik nőnek, mint a dudva, ahol nincs családi háttér, ahol nincsen egy biztonságos pajzs a hátuk mögött. Sokszor azoknál a családoknál, ahol félbetörik a családi folytonosság – aminek az oka lehet akár egy háború, vagy egy válás –, azok az utódok, akik még kaptak valamit a családi legendáriumból, az ősöknek a múltjából, azok sokkal jobban túlélik, átvészelik a nehéz időszakokat, mint azok, akik semmit nem kaptak. Sokszor azoknak a családoknak, ahol nincsenek utódok, vagy vannak ugyan, de nincsen legendárium, a megoldást talán az olyan őrült kutatók jelenthetik, akik elvégzik a „piszkos munkát”, és leásnak a mélybe, és kiássák a nyomokat, és kutatják, hogy mi miért volt, és hogyan történt.