Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2011. február

Évek óta gyűjtesz adatokat a családfádhoz, több száz név szerepel már rajta, és a család történetét is megírtad. Mindez hatalmas anyagot képez. Honnan jön ez az érdeklődésed, és mi indított el téged egy ilyen nagy munkában?

− Minden Kaufmann Sára, a nagymamám felől indult. Rengeteget mesélt a családról, a tokaji rokonokról. Engem mindig érdekelt a család múltja, hogy kik voltak a rokonok, és mit csináltak. A felmenőim iránti érdeklődésem volt tulajdonképpen az induló dolog a zsidósághoz is. A kutatás konkrétan 1997-ben kezdődött. A „Jewishgen” nevű internetes családfakutató programon keresztül írt nekem egy e-mailt egy Amerikában élő Oblatt. Az iránt érdeklődött, hogy vajon rokonok vagyunk-e. Azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, és hozzátettem, zsidó vagyok, hátha ezen a nyomon el lehet indulni a rokoni szálak felgöngyölítésében. Kiderült, hogy ő is zsidó (és mint később megtudtam, minden Oblatt és Oblath az), és hogy rabbi Amerikában. Elkezdtünk levelezni. Ő mutatta meg nekem azt, hogy hogyan működik a Jewishgen, és akkor elkezdtem oda fölrakni információkat a nagyszüleimről, dédszüleimről. Ezen az oldalon talált meg például egy Jónap nevű rokon. A Jónap egy kohenita család, Jomtovból lettek magyarosítva.

Innentől kezdve folyamatosan csinálom a családfát. Először egyedül kutattam levéltárakban, most már vannak segítőim is.

Mi volt a legérdekesebb a keresésben, kutatásban?

A családfakutatást soha nem lehet abbahagyni. Ha az ember elkezd kutatni egy ágat, mindig kiderül valami új, ami nagyon jópofa. Nagyon érdekes volt például Szlovákiában kutatni a levéltárban, megnéztem azt a helyet, ahonnan elvileg az Oblattok származnak. Ez Nyitra alatt egy kis községben, Ürményben van. Onnan mentek el mindenfelé. Elkezdtem sírokat is kutatni, hátha találok sírt Oblatt névvel. Balaton környékét – Balatonfüredet, Csopakot – néztem át, és kiderült, hogy nincsenek már sírkövek a temetőkben. Ezért csináltam egy alapítványt a temetők rendbe hozására. Próbáltunk pályázni, de a vállalkozás nem volt sikeres, úgyhogy végül csatlakoztam Szabó Smilhez, aki szintén temetők rendbehozásával foglalkozik.

Tehát eleinte anyakönyvi kivonatokat keresgéltem levéltárakban, majd skype-on, e-mailen, facebookon kerültem kapcsolatba emberekkel. Ami érdekes volt, és amire büszke vagyok, az egy rég nem látott rokon felkutatása. Nagyapámnak volt egy unokatestvére, Sümegen lakott. Steiner Öcsinek hívták, apám úgy emlékszik vissza rá, hogy roppant rosszcsont gyerek volt. Felhívtam Sümegen az egy szem Steiner nevű embert, hátha megtudok valamit Öcsiről. Azt mondta ez az ember, hogy ők Kaposvárról származnak. Aztán így folytatta: „Az, akit ön keres, kedves uram, az már rég kiment Kanadába.” Így tudtam meg, hogy Steiner Öcsi ’57-ben lelépett Kanadába. Egy amerikai családfakutató listára írtam, hátha valaki tud segíteni megtalálni Öcsit, azaz Steiner Dezsőt. Egy kedves ember olvasta a beírásomat, és kikereste a bevándorlási listán, hogy kik érkeztek ’57-ben. Talált egy Steiner Dezső nevű embert, aki a keresett év áprilisában vándorolt ki. Elküldte nekem az adatait, és amikor válaszoltam, hogy bizonyára ez az én rokonom, akkor ez a kedves ember személyesen felkereste őt, és elmondta neki, az unokatestvére fia megtalálta őt. Ez körülbelül 10 éve volt, azóta is tartjuk vele a kapcsolatot, és személyesen is találkoztunk Öcsivel. 40 évig nem tudtunk róla semmit, és ő se rólunk, nagyon érdekes volt, hogy közbülső segítséggel meg tudtam találni egy tulajdonképpen nagyon közeli rokont, hiszen ő édesapám első unokatestvére.

Ami a rég elvesztett rokonok megtalálásán kívül még érdekes, az annak kiderítése, hogy milyen hírességek voltak a családban. Még az is jópofa, hogy a család egyik ága nemesi oklevelet kapott, tehát van nemesi címerünk is. Szerencsénk van abból a szempontból, hogy csupa olyan családnév van nálunk, ami egyedülálló, azaz minden ilyen vezetéknevű ember egy családra vezethető vissza. Ha találsz ilyen nevű embert, az biztos hogy rokon. Vicces volt az is, amikor te mondtad, hogy az egyik dédnagymamád Oblatt volt, és hogy együtt kiderítettük, az unokatestvéreim neked másodunokatestvéreid – a másik ágamon. Egyszer bejött a boltba egy lány, és mondta, hogy ő is Oblatt-unoka. Mindkettőtök családfája megvan az anyagban, amit összegyűjtöttem.

Az Oblath-ágról talált adatok majd 400 évre nyúlnak vissza. Érdekes, hogy az anyai ágam is Nógrád megyéből származik, csakúgy, mint az Oblattok egy jelentős része. Így az anyai oldal kutatása során nagyon sok Oblattba ütköztem. Amikor találok valamit, azt mindig bepasszintom a családfába a megfelelő helyre. Érdekes megfigyelni a neveket is. Ugyebár abban az időben az ember akár négy névvel is szerepelhetett az anyakönyvi kivonatban. Pl. egy Anna szerepelhetett még Nina, Nanett néven is, és emellett lehet, hogy a héber neve teljesen más volt, pl. Eszter. Vagy egy Eszter szerepelhetett Etelka, vagy Netka néven is.

Mit üzen számodra a családod története, és mindaz, amit megtudtál a kutatás során a felmenőidről?

Érdekes, hogy tulajdonképpen konzervatív gondolkodású, hagyománykövető ember lett belőlem. A valláshoz és a vallásos értékekhez részben a családfán keresztül jutottam el. Tehát onnan indult el a zsidósághoz való közeledésem, hogy a családommal ilyen módon kezdtem el foglalkozni. Én 6 éves voltam, amikor anyukám mondta, hogy zsidók vagyunk, és engem már nagyon korán elkezdett érdekelni, ez mit is jelent.

14 éves koromban totálisan kitört belőlem az, hogy én többet akarok tudni erről az egészről. Anyám ekkor felkereste Hoffberger Laci bácsit, a Hunyadi téri zsinagóga akkori rabbiját, és nála kezdtem el tanulni. Végül is eljutottam arra a szintre, hogy azt mondjam, irány az orvos. Megtörtént a körülmetélés, 18 évesen pedig sor került a bar-micvómra. 1990-ben vettem vissza a nevemet, ugyanis én Vámosnak születtem. Úgy éreztem, hogy ez kell az identitásomhoz. Ekkoriban halt meg az Ausztráliában élő nagybácsim, és örököltünk tőle pénzt. Anyám kiküldött apámmal együtt Angliába, hogy ott tanuljak. Én pedig mondtam, hogy ha már Anglia, akkor megnézem az ottani zsidó közösséget. Ott aztán meghívtak, hogy érettségi után folytassam kint a tanulást. Így Angliában tanultam egy jesivában fél évet. Ezt követően három évet Izraelben töltöttem, de ott már nem jesivába jártam, hanem marketinget tanultam.

’94-ben visszajöttem Magyarországra, megnősültem, született két gyerekem, Ádám és Júlia. Ünnepekkor ugyan elmentem a zsinagógába, de elég távol voltam a vallástól. Tartottunk vallásos esküvőt a Hősök Templomában, de nem voltunk aktívak. A válásom után újra elkezdett érdekelni a vallás. Amikor Katival, a mostani feleségemmel megismerkedtem, akkor már egyenes volt az út visszafelé ahhoz, ami engem érdekelt. Megtaláltam azt a szintet a vallásban, ami engem érdekel. Szombat, kóserság, reggeli tfilin, napi háromszori imádkozás, cicesz − mindez megvan, mindez teljesen evidens. De persze lehetne sokkal magasabb szintre is kerülni. Ezek szépen lassan maguktól jöttek. Kati semmit nem erőltettet, én így elértem azt a szintet, ahol azt érzem, hogy most jól vagyok. Ezután jött a kóser bolt. Felmerült a kérdés, hogy mit is együnk. Kati már hosszú évek óta tartotta a kóserságot, de nem volt kocsija és pénze, hogy Bécsbe kijárjon. Néha kapott Izraelből élelmiszert, és a kis boltban vásárolt. Mondtam neki, az biztosan nem normális, hogy csak ennyi mindent lehet itthon venni. Elkezdtük megfigyelni, hogy hány ember van, aki valamilyen módon tartja a kóserságot. Így vágtunk bele lassan a boltba.

Mesélj még egy kicsit a boltról!

A bolt elég nehéz ügy. Talán pár száz család van, akik valamilyen módon kósert tartanak. Ebben benne vannak az itt élő izraeliek, grúzok, ez összesen pár száz vásárlót jelent.

Ugye mindent külföldről kell behozni, ezért drágább, mint a nem kóser étel. Ebben nem lehet versenyezni. Ahogy látom, az elmúlt egy évben minden hónapban ugyanannyi a bevétel, mert mindig ugyanannyi a vásárló. Biztos minden évben van pár család, aki betér, vagy aki visszatér a vallásba, és van, aki kimegy Izraelbe vagy máshova. Nagyon sok vallásos ember kiment külföldre a rendszerváltás után. Ha ők itt maradtak volna, és a gyerekeikkel itt élnének, akkor lenne egy közösség most. De hát megházasodni és zsidó életet élni könnyebb külföldön. Remélem, a kóser bolt ad egy löketet az embereknek ahhoz, hogy úgy érezzék, itt is lehet élni, hogy aki itt akar maradni, az legalább tudjon mit vásárolni. Ha csak egy-két dolgot, akkor egy-két dolgot, de az alapvető termékek meglegyenek. Egy éve van a bolt ezen a helyen, előtte egy évig a Katona József utcai irodában volt, egy kis helyiségben, ahol lehetett vásárolni.

Említetted, hogy csupán néhány száz vásárló van, gondolom ők is nagyjából állandó vendégek. Úgy képzelem, egy viszonylag zárt vendégkörnél kialakulnak ismeretségek, a boltos megtanulja, ki mikor jön, mit szeret venni. Akár egy faluban. Valóban kialakult egy ilyen hangulat a boltban?

Már többen kérdezték, hogy miért nem csinálok egy kávézót a bolt mellé, ahová a vásárlók leülhetnének, beszélgethetnének vásárlás előtt vagy után. Talán ez azt jelenti, hogy a boltnak lehetne közösség formáló ereje. A Katona József utcában mindig jelen voltam, így én jobban megismertem a vevőket. Sajnos a Dob utcai boltban nem tudok mindig jelen lenni, hiszen árukat kel nézni, levelezni kell külföldiekkel, rohangálni kell a két iroda között. Tehát sok a külső teendő. De azért, azt hiszem, néha kialakul ilyen hangulat.

A feleségedet, Katit hol ismerted meg?

Van egy másik cégem, ami biztosítással foglalkozik, és kötöttem Katinak is lakás- és életbiztosítást. Egyébként anyukámon keresztül ismertem meg. A biztosítás kötése előtt már 7 évvel ismertem őt, ilyen-olyan zsidó rendezvényen találkoztunk, tudtam róla, hogy nagyon vallásos, és ha volt valami kérdésem, akkor fölhívtam. A válásom után ő hívott fel, hogy segítsek neki valami munkában. Akkor már két éve nem is beszéltünk egyáltalán. Aztán kaptam tőle egy „Kasrut” című könyvet, mondta, olvassam el a könyvet, mert ha ezt elolvasom, akkor biztos, hogy soha többé nem fogok tréfli (nem kóser) húst enni. Mondtam, hogy ez hülyeség. Azóta nem ettem tréfli húst.

Visszatérve a kezdetekhez, tehát a történetmesélés volt mindennek az alapja: a családfakutatásnak, a zsidóság iránti érdeklődésemnek és végső soron a boltnak. A három téma szorosan összekapcsolódik az életemben, ez az egész egy ívre fűzhető föl. A nagymamám mesélt a zsidóságáról, a gyerekkoráról, és én erre nagyon fogékony voltam, meg volt bennem a nyitottság. A nagyapám nem tudott mesélni, mert ő meghalt, amikor 8 éves voltam.

Régóta azt érzem magamban, hogy a zsidóságért akarok valamit tenni. Olyan munkát akartam, ami segít abban, hogy a zsidóság fennmaradjon. Nem is akarok innen elmenni, én itt szeretnék tenni valamit. Itt vannak a gyerekeim és a barátaim. Érdekes, hogy a barátaim – akiknek nagy része nem is zsidó − sokkal jobban elfogadták pl. az én szombattartásomat, mint mondjuk a családom, amelynek problémát jelent, hogy szombaton nem tudnak elérni.

Az elkészített családfa persze megmarad az utókornak, de azon túl is. A nagymamádhoz hasonlóan te is szoktál mesélni a gyerekeidnek?

Őket még ezek a dolgok nem nagyon érdeklik. Még kicsik, 10 és 13 évesek. De ha nagyobbak lesznek, és nyitottak, akkor biztos én is mesélek majd nekik.