Imádkozik-e Isten?

A hetiszakaszunk a törzsek számontartását folytatja, ám a hangsúly Lévi törzsén van. Ezután különböző törvényeket mutat be – például a Templomból történő sikkasztás következményeit, a szotá (hűtlenséggel vádolt feleség) törvényeit, és a nazírhoz (a bizonyos szigorításokat magára vevő férfihoz) kapcsolódó szabályokat.

De a Nászó legnagyobb részét a törzsek fejei által hozott áldozatok teszik ki, melyeket a Sátor felavatásakor hajtottak végre. Közvetlenül az áldozatok listája előtt ez az utasítás áll:

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: szólj Áron­­hoz és fiaihoz, mondván: így áldjátok meg Izraél fiait, mondván nekik: áldjon meg téged az Örökkévaló és őrizzen meg, világítsa az Örökkévaló az arcát feléd és kegyelmezzen neked. Fordítsa az Örökkévaló az arcát feléd és szerezzen neked békét. Tegyék nevemet Izraél fiaira és én megáldom őket” (4Mózes 6:22–27).

Ezt papi áldásnak hívjuk. Mivel ez az utolsó parancsolat a Sátor felavatása előtt, lényegi kapcsolatban kell állnia a következő résszel.

A papi áldás

Bizonyos értelemben egy ennél alapvetőbb kérdés merül fel: mi a lényege a papi áldásnak? Ha Isten meg akarja áldani a népet, miért nem teszi meg Ő maga? Nach­ma­nidész ekképp tárgyalja ezt a problémát a kommentárjában:

„Az igazi jelentés [általában ez egy eufemizmus kab­ba­lisztikus doktrínákra] az, hogy az áldás felülről jön” (Ramban a Bemidbár 6:24-re).

Nachmanidész megjegyzése elég nyilvánvalónak tűnik. Még szép, hogy az áldás felülről jön. Mi az értelme ak­kor ennek a kabbalisztikus elképzelésnek? Továbbá ha az áldás tényleg felülről jön, minek kell Áronnak és a fiainak megáldaniuk a zsidókat?

Nachmanidész így folytatja: „Nyerj tetszést a szemei­ben, ahogyan Bölcseink mondták, »Világom, világom, bár­csak mindig elnyerhetnéd a tetszésemet«”. (Midrás Rábbá, Beréisit 9:4/Ramban a Bemidbár 6:24-re.)

Itt Nachmanidész egy Isten által a teremtés végén elmondott imát bemutató Midrást idéz. Ez egy érdekes párhuzamos dolgot ajánl számunkra – ahogyan Isten is imádkozik a világ elkészülte után, úgy a kohéneknek is imádkozniuk kell akkor, amikor a Sátor elkészül, és a zsidók továbbindulnak útjukon.

Ez megerősíti azt a Semot hetiszakaszban lévő gondolatot, amely szerint a zsidók kivándorlása Egyiptomból a világ újrateremtése volt. A sátor elkészültétől fogva a ko­hének a zsidókat rendszeresen áldani fogják, ahogyan Is­ten áldotta a teremtést a történelem hajnalán.

De ha Isten „imádkozik”, az miért nem elég? Mi az értelme annak, hogy az ember adja át Isten áldását? Ezt a kérdést erősíti Rási megjegyzése is: „Fordítsa az Örök­ké­­való az arcát feléd – ez annyit tesz, hogy uralkodjon a haragja felett” (Rási a Bemidbár 6:26-ra.).

Rási szerint az áldás, amit a kohének mondanak ránk, az, hogy Isten fékezze haragját a vele való kapcsolatunkban. Az elképzelés, miszerint Isten haragjában elrejti az arcát előlünk, az ellenkezője annak, amikor Isten felénk fordul.

Isten haragja

Rási értelmezése is kapcsolódik ahhoz a gondolathoz, hogy Isten imádkozik. Ezt jelzi a Talmud is: „Rabbi Jo­chá­nán mondta Rabbi Joszi nevében: Honnan tudjuk, hogy az Örökkévaló imádkozik? Mert azt mondják »elviszem őket szent hegyemhez, és megörvendeztetem imaházamban« (Jesájá 56:6) Imaházukban – nem ezt mondja. Hanem azt: imaházamban”. Innen [tudjuk, hogy] az Örökkévaló imádkozik” (Berachot 7a.).

Ebből azt látjuk, hogy a Talmud hajlandó eljátszani azzal a gondolattal, hogy Isten imádkozik. Ezután a Tal­mud a nyilvánvaló kérdést teszi fel: „Mit imádkozik? Rav azt mondta Rav Zutra ben Túvia szerint, hogy »legyen az az akaratom, hogy a kegyelmem elnyomja a haragomat, és hogy a kegyelmem diadalmaskodjon minden más tulajdonságom felett, és hogy gyermekeimmel a kegyelem tulajdonságával bánjak, és hogy a törvény betűjén túlmenően bánjak gyermekeimmel«” (Berachot 7a).

A Talmud nem csak azt mondja ki, hogy Isten maga is imádkozik, hanem azt is, hogy imájának lényege a saját haragjának kordában tartása. Ha ez valóban igaz, akkor azt kell megkérdeznünk, hogy Isten miért akarná, hogy kimondjunk egy olyan áldást, amelyet ő már kimondott. És ha ezt az imát mondja, akkor hogyan lehet, hogy néha elrejti előlünk az arcát, és haraggal bánik velünk? Ezek

a kérdések felerősödnek, amikor az előbbi talmudi szakasz folytatását nézzük:

„Azt tanították: Rabbi Jismáél ben Elisá azt mondta: »Egyszer beléptem a [Szentek Szentjébe], és láttam a Seregek Urát, egy magas és fenséges trónon, és azt mond­­ta nekem: ’Fiam, Jismáél, áldj meg!’ És azt mondtam: ’Legyen az az akaratod, hogy a kegyelmed diadalmaskodjon minden más tulajdonságod felett, és hogy gyermekeiddel a kegyelem tulajdonságával bánj, és hogy a törvény betűjén túlmenően bánj gyermekeiddel’. És felém bólintott fejével«” (Talmud Berachot 7a).

A szakasz végén nemhogy Isten imádkozik, de kér is egy áldást Rabbi Jismáél ben Elisától! Ha Isten maga is imádkozik, akkor minek kellene neki egy ember, hogy megáldja?

A zsidóság egyik legalapvetőbb gondolata az, hogy Is­ten örök és változatlan. Istennek nincs szüksége imáinkra, és nem is változik meg tőlük. Ez a probléma tovább komolyodik, amikor a szakasz kontextusát vesszük figyelembe.

A törvény betűje

Rabbi Jismáél ben Elisá főpap volt – ezért mehetett be a Szentek Szentjébe jom kippurkor füstáldozatot hozni. Az általa felajánlott áldás az, hogy Isten a törvény betűjén túlmenve kezelje az embert, és Isten rábólint. Úgy látszik, a világnak megbocsátás és siker jut majd. De a Me­ch­iltában a következőt látjuk:

„Rabbi Jismáélt és Rabbi Simont vitték kivégezni. Rabbi Simon azt mondta Rabbi Jismáélnek: »Mesterem, a szívem összetört, mert nem tudom milyen bűnért végeznek ki«. Rabbi Jismáél azt mondta Rabbi Simonnak: »Megtörtént bármikor az, hogy valaki egy eldöntésre váró üggyel vagy kérdéssel jött hozzád, és megvárattad velük, amíg befejezted az italodat, vagy azt, amíg felvetted a cipődet vagy a kabátodat? Ahogyan a Tóra mondja: ha bármikor bántod [az özvegyet és az árvát], ha kiáltanak hozzám, biztosan hallani fogom kiáltásukat és karddal öllek meg. És a te feleségeid és gyerekeid lesznek özvegyek és árvák!« (2Mózes 22:21-23). Azt mondta neki: »Mester, megvigasztaltál«” (Mechilta Mispátim Nezikin, 18. rész).

Ebben az elképesztő szövegben az akkori generáció két óriását akarják kivégezni, mert rabbik. Rabbi Simon a teodicea legalapvetőbb kérdését teszi fel, és Rabbi Jismáélnek van egy lehetséges válasza – lehet, hogy valakivel akaratlanul rosszul bántál. Rabbi Simon elfogadja a választ, és méltósággal mennek a halálukba. Ha átgondoljuk Rabbi Jismáél magyarázatát, megértjük, hogy Isten a lehető legszigorúbb ítéletet szabta ki rájuk.

Ez meglehetősen messze van attól az áldástól, amelyet Rabbi Jismáél adott Istennek. Milyen ironikus, hogy pont Rabbi Jismáél lett ilyen szigorúan megítélve. Nyugalommal elfogadta az ítéletet, pedig pontosan tudta, hogy milyen áldást mondjon Istennek. Ha Isten elfogadta az áldást, akkor miért nem volt hatásos? Az eredeti kérdésünk nagyon is visszatér.

A spirituális világ szabályai

Hogy megérthessük ezt a gondolatot, meg kell ismernünk a spirituális világ szabályait. A volozsini Chájim rabbi azt tárja elénk Nefes hachájim című könyvében, hogy Isten szeretné az összes áldást megadni az embernek – az isteni bőség esőjét. De ehhez az embereknek egy olyan világot kell létrehozniuk, amely megérdemel egy ilyen áldást.

Lehet, hogy Rási egyik homályos jegyzete megmagyarázza ezt a gondolatot. A Talmud szerint ha az ember áldás nélkül eszik, az olyan, mintha lopott volna Istentől és a zsidó közösségtől. Ebből az állításból az következik, hogy áldás nélkül nincs joga az embernek az ételhez. Rási szerint „Istentől lopott, tehát az Ő áldása volt lopott” (Rási Berachot 35b).

Miért hagyná el Rási a nyilvánvaló magyarázatot, mely szerint a lopott dolog az az étel, amelyet áldás nélkül ettek meg? Miért mondaná azt, hogy az áldás lopott?

Rási egy mély gondolatot ad át. Amikor valaki áldás nélkül eszik, Istennek nem hiányzik az az étel. Isten arra teremtette ezt a fizikai világot, hogy az ember kapcsolatot építhessen ki vele. Amikor az ember ezt teszi, nincs hiány az isteni bőségben. Amikor az ember elhagyja Istent, Isten eltávolodik tőle. Az isteni bőség apadni kezd. Ez Rási magyarázatának jelentése: az áldás nélkül fogyasztó személy ellopta az áldást, és ezzel a lehetőséget is arra, hogy Isten elárasszon minket az áldásával.

Ezért kijelenthetjük, hogy bár az áldás valójában felülről jön, ahogyan azt Nachmanidész is mondta, az áldás mértéke az ember földi viselkedésén múlik.

Ahogyan fent, úgy lent is

Láttuk, hogy a fenti áldás ellenére Rabbi Jismáél nagyon szigorú isteni igazságtétel tárgya volt. Ezt a következő talmudi idézettel érthetjük meg: „Mert Rabbi Jochanan azt tanította: »Jeruzsálem azért lett elpusztítva, mert az emberek a tórai törvénnyel ítélkeztek«” (Bava Meciá 30b).

A Talmud ezt a magyarázatot furának találja. Miért lenne a tórai törvény használata rossz? Milyen alternatíva van? A Talmud végül kijelenti: „Inkább mondd azt, hogy a Tóra törvénye szerint ítéltek, és soha nem mentek túl

a törvény betűjén” (Bava Meciá 30b).

A rémes tett, amely Jeruzsálem elestéhez vezetett az volt, hogy mindenki kiállt a jogaiért a törvény betűje szerint. Ezért Isten ugyanígy bánt velük – a törvény betűje szerint. Jeruzsálem elveszett. Rabbi Jismáél értette a szimbiotikus kapcsolatot az ember viselkedése és Isten ítélete között. Amikor Isten áldást kért, Rabbi Jismáél pontosan tudta, hogy mit kell mondania. Amikor elvitték kivégezni, nyilvánvaló volt számára, hogy ez azért történik, mert ő és generációja megbukott – túl szigorúak voltak egymással.

Ugyanakkor Isten tükrözi ezt a viselkedést, és ugyanolyan szigorú a vezetőikkel, akiknek az volt a felelősségük, hogy példát mutassanak azzal, hogy túlmennek

a tör­vény betűjén. Talán ezt takarhatja az a szakasz, mely­ben Isten bólint Rabbi Jismáél felé. A biccentés annyit jelentett: ez rajtad múlik.

A Talmud a papi áldást tárgyalva a következő kérdést teszi fel: „Az angyalok azt mondták az Örökkévalónak: »Világ Ura, az áll Tórádban [Te vagy az Isten aki] nem tekint személyre és nem fogad el megvesztegetést (5Mózes 10:17). De kedvezel Izraelnek, ahogyan írva van. Fordítsa az Örökkévaló az arcát feléd és szerezzen neked békét.« Ő ezt válaszolta: »Én ne kedveznék Izraelnek?

A Tórámban azt írtam, ’Enni fogsz és jól laksz, és áldani fogod az Örökkévalót, Istenedet’ (5Mózes 8:10). És ennek ellenére, ők még a legkisebb morzsára is áldást mondanak«” (Talmud Berachot 20b).

Ugyanezt az elképzelést látjuk a papi áldással kapcsolatban: az isteni áldás közvetlenül kapcsolódik az ember földi viselkedéséhez.

Rabbi Jismáél – a főpap – mindennap elmondta a papi áldást. Tudta, hogy minden áldás az égből jön, de azt is tudta, hogy az ember feladata egy jobb világ létrehozása.

Ezért a nép megáldása a kohen feladata lett a Sátor felállításának végső szakaszában.

A Sátor egy olyan helynek lett tervezve, amelyből árad az áldás – hiszen ott pihen meg a Sechiná, az isteni jelenlét. Csak akkor lehetett kész a Sátor, amikor Áron és fiai megkapták az áldást.

De a Sechiná csak olyan helyen lakozhat, ahol az ember megengedi, hogy lakozzon.

Hozzunk létre egy olyan világot, amelyben Isten kegyelme diadalmaskodhat a többi tulajdonsága fölött!

fordítás · Horváth Árje

forrás · aish.com