Kérdezd a rabbit!

Természetesen „összeadhat” (bár a legtöbb rabbi ezt nem fogja megtenni), de a Tóra szerint ez nem számít házasságnak, csak együttélésnek. Azaz, ha különköltöznek, mindkét fél szabadon házasodhat. Ha gyerekeik születnek, a gyerekek a háláchá szerint zsidók, hiszen a zsidóság anyai ágon öröklődik, függetlenül attól, hogy az anya a háláchá szerint házasnak számít vagy sem. A tórai értelemben vett házasság egy új fajta „létezés”, egy nagyon erős jogi és spirituális kötelék, amit csak egy, a háláchá szerint érvényesen elkészített get (válólevél) tud felbontani, vagy – ne adj Isten – valamelyik fél halála.

A vallásos öltözködési, viselkedési szabályokat a cniut, a szemérmesség határozza meg. A cniut szó elrejtést jelent. Ebből következik, hogy minden olyan viselet, ami nem elrejt, hanem kiemel, felhívja magára a figyelmet, az nem szemérmes. Annak a meghatározása, hogy pontosan hol húzódik a határ a szemérmes és a nem szemérmes viselet között természetesen egyrészt szubjektív, másrészt függ az adott társadalmi normáktól, vagyis attól, hogy abban az adott társadalmi közegben mi számít kihívónak. Sokszor maga a háláchá sem húzza meg a konkrét határvonalat. Ezért olyan társadalomban, ahol általános, hogy a nők lakkozzák a körmüket, ez megengedett, amíg a körömlakk színe nem vonja magára mások figyelmét. Minél közelebb áll a bőr színéhez, annál jobb. A hosszú körmök egy nem házas nőnek nincsenek megtiltva, bár a tórai ideál a rövid köröm (így tanulják Bölcseink a Ki Técé hetiszakasz elején említett fogságba esett nő törvényéből, akinek többek között, meg kellett növesztenie a körmeit). Házasság után azonban, a mikve törvényei miatt ez már problémásabb.

Bencsolni, utóáldást mondani egy adott mennyiségű kenyér (kalács, stb.) elfogyasztása után kell. A bencsolással fejezzük ki hálánkat az Örökkévalónak, amiért jóllakatott minket. Ha valaki megeszik kenyérből egy ún. „kezájit”, olajbogyónyi mennyiséget, akkor köteles bencsolni. A kezájit mennyiség kb. egy nagyobb szelet kenyér egyharmada-fele. Ha a nap folyamán többször is eszünk kenyeret, és mindegyik alkalommal elfogyasztottuk ezt a mennyiséget, akkor mindegyik alkalom után bencsolnunk kell. Arra azonban vigyázni kell, hogy vagy kellő idő elteljen a két étkezés között, vagy meg kell változtatnia az étkezés helyét, mert különben egy étkezésnek számít, és csak a legvégén, kell bencsolni, egyszer. Ezek szerint, mikor a szendvics első felét megette bencsoljon. Mielőtt a másik felét kezdené enni, öntse le újra a kezét, egye meg a szendvics másik felét és bencsoljon újra. Bizonyos feltételekkel azonban az is lehetséges, hogy az egészet egy étkezésnek tekintsük és akkor elég leöntenie a kezét a legelején és csak a legvégén bencsoljon. Ehhez az szükséges, hogy amikor a szendvics második felét elkezdi, még valamennyire jól legyen lakva az első féltől, végig tudatában legyen, hogy folytatni akarja az étkezést és ne hagyja el a lakást.

Ha viszünk valamit, a 39 főmunka egyikét végezzük. Tórai értelemben ez kétféleképpen történhet: 1.) magánterületről közterületre viszünk valamit, illetve fordítva, 2.) közterületen 4 ámá (kb. 2-2,5 méter) távolságot teszünk meg az adott tárggyal (emberrel, állattal, stb.) a kezünkben, zsebünkben, stb. Bölcseink azonban megtiltották az úgynevezett kármelitből magánterületre (illetve visszafelé) való vivést is. A kármelit nem magánterület, de nem is háláchikus értelemben vett közterület, tehát olyan terület, ahol nem szokott sok ember járni nap, mint nap, (ilyen kármelit pl. a mező vagy a tenger), illetve szoktak ott járni, de a méretei miatt nem hívjuk közterületnek, (ilyen kármelit pl. egy kisebb utca). Az olyan területeken, amelyekhez több magánterület tartozik, pl. lépcsőház, vagy közös udvar, csak úgy engedték meg a vivést, ha a lakók közös éruvot csinálnak, amivel közös területté nyilvánítják az udvart, lépcsőházat. Ez csak akkor szükséges, ha több lakásban is laknak zsidók. Ha biztos, hogy ő az egyetlen zsidó lakosa a háznak, akkor szabad a lakásából a lépcsőházba kivinni, vagy a lépcsőházból a lakásba bevinni tárgyakat.

Természetesen létezik, nagyjából minden terméket elő lehet állítani kóser módon. De amennyiben a kérdés arra vonatkozik, hogy a boltokban kapható pezsgő megfelel-e a kóserság előírásainak, akkor azt kell válaszolnom, hogy nagy valószínűséggel nem. A pezsgő ugyanis borból készül és minden olyan termék előállításánál, amiben van bor is, szükséges a hásgáchá, a kósersági felügyelet. Tudomásom szerint több féle kóser pezsgő is kapható a Dob utcai Oblath Kóser Boltban.

3Mózes 19:27-ben olvashatjuk: "Ne vágjátok le kerekre hajatok szélét és ne vágd le szakállad szélét." Ebből a parancsból tanuljuk a pajesz és a szakáll meghagyásának a kötelességét. Mivel a szakállat csak vágni tilos, ezért más módon megengedett eltávolítani azt. Több ok miatt azonban a vallásos férfiak meghagyják szakállukat. A Talmudban ezt olvashatjuk: "Egy férfi arcának dísze/dicsősége a szakálla" (Sábát 152a). A hosszú szakáll az idős kor, a sok tanulással töltött idő és ezáltal a bölcsesség szimbóluma. A Zohár bizonyos fajta szentséget tulajdonít az ember szakállának. Mivel a szakáll összeköti a fejet a test többi részével, ezért kapocsként szolgál az elme és a szív, vagyis az értelem és az érzelmek között. Misztikus magyarázók a test különböző részeit spirituális energiák hordozóinak tartják. Eszerint a szakáll a "cheszed" - "kegyelem/szeretet" tulajdonságát hordozza, és azért nem szokták levágni, hogy ezzel is elősegítsük a bennünk lévő szeretet növekedését embertársunk felé. Minden parancsolatnál törekednünk kell, hogy a lehető legszebben/legkomolyabban teljesítsük azt, ezt hívják "hidur micvá"-nak. Mivel az Örökkévaló azt kérte tőlünk, hogy ne vágjuk le a hajunk és a szakállunk szélét ezért vannak, akik a "hidur micvá" miatt, semmit sem vágnak a pajeszukból és a szakállukból. A hosszú szakáll és pajesz egyúttal a chászid közösséghez való tartozás ismertetőjele is lehet.

Szombat kimenetelekor a hávdálá szertartás részeként gyertyára is áldást mondunk. Ennek az az oka - ahogy Bölcseink tanították -, hogy az első ember szombat este „fedezte fel” az Örökkévaló segítségével, hogy két követ összedörzsölve tüzet lehet csiholni. A hávdálá folyamán meggyújtott tűzzel emlékezünk erre. A szombat esti gyertyára a következő áldást rendelték el: „Boré meoré háés”, aminek körülbelüli fordítása: „aki teremti a tűz fényeit”. A Talmud azzal indokolja, hogy a meoré szó többes számban van, hogy a tűzben többféle árnyalat is látszik és erre utal az áldás szövege. Ezért van az, hogy fáklyát gyújtunk szombat este. A fáklya itt több (legalább kettő) lángot jelent, amelyek összeérnek. Ha már az áldás szövegében a láng többszínűségére utalunk, megpróbáljuk ezt láthatóbbá és érzékelhetőbbé tenni az által, hogy több lángot teszünk egybe. (Káf háchájim, Kolbo) Talán még egy gondolatot lehetne ehhez hozzáfűzni. Szombat az egység napja. Minden elérheti a szellemi gyökerét, ahol minden eggyé válik a Teremtő egységében. Amikor azt mondjuk, hogy „Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló egy”, az nem csak azt jelenti, hogy monoteisták vagyunk és csak egy Istenben hiszünk, hanem azt is, hogy bizonyos perspektívából nézve, az Örökkévalón kívül nincs semmi, az Örökkévaló egysége mindent egyesít, mindent magába foglal. A sábesz az a nap, amikor meg van annak a lehetősége, hogy ezt az abszolút egységet „megízleljük” (Zohár). Talán ezért van, hogy egész évben pont a péntek este az, ami a legalkalmasabb arra, hogy egy férj és egy feleség eggyé váljon, megtalálják a kettőjükben rejlő egységet. Ezt is szimbolizálja, hogy a még szombat előtt gyújtott két különálló gyertya szombat estére eggyé válik.

Az úti imát (Tefilát háderech) akkor mondjuk, ha bizonyos szempontból kicsit veszélyesebb területen kell áthaladnunk. A városokon kívül eső, nem lakott területek ebbe a kategóriába tartoznak. Ezért ha valakinek el kell utaznia a városból (akár ott lakik, akár csak ott szállt meg), amikor a városon kívülre ér (kb. 40 méterrel elhagyta az utolsó házakat is), akkor elmondja az úti imát. Ha még aznap visszatér, akkor is el kell mondani, hiszen átutazik háláchikusan veszélyesnek számító területen, azonban az ima szövegébe be kell toldani az erre vonatkozó zárójeles részt („vetácházirénu lesolajm” – hozzál minket vissza békességre). Mivel a minimális távolság (a nem lakott területen), aminek a megtételénél elmondjuk az úti imát, az kb. 3,8 - 4,6 kilométer, Budapesten belül biztosan nem kell mondani.