Ünnepek

Két kecskebak, egy sátor és négy növény

Szentély idejében, jom kipur napján egy különleges szertartást végzett a kohén gádol, a főpap.

„És Izrael fiaitól vegyen két bakkecskét bűnáldozatnak…  És vegye a két bakkecskét, és állítsa azokat az Örökkévaló elé a Találkozás sátrának bejáratához. És vessen Áron sorsot a két bakra, egyik sors az Örök­ké­valónak, a másik Ázázélnek. És áldozza fel Áron azt a bakot, aminek a sorsa az Örökkévalónak volt, és csinálja azt bűnáldozatnak. És azt a bakot, aminek a a sorsa Ázázélnek volt, állítsa élve az Örökkévaló elé, hogy engesztelést szerezzen rá, és küldje el azt a sivatagba.” (3Mózes 16:5-10.)

Ehhez hasonló szertartást nem végeztek az év egyik más napján sem. Különlegessége nem csak abban rejlik, hogy nem fedi fel, misztikus homályban hagyja annak a titkát, vajon ki vagy mi lehet az az Ázázél. És nem is csak ebben a különös sorshúzásban, amely által a két teljesen egyforma kecskebakról eldőlt, hogy melyiknek mi lesz a „sorsa”. Hanem az is figyelemre méltó és különleges ebben a szertartásban, hogy az engeszteléshez két külön „irányra” volt szükség. Az egyik bakot feláldozták a Szentélyben, „belül”, a másikat elküldték a pusztába. Vajon miért volt szükség mindkét „irányra”?

A következő rövid és tömör értelmezést hallottam erre egy pár évvel ezelőtt Rav Slomo Wolbétől zc”l: az a kecskebak, amelyiket beviszi a kohén gádol a Szentélybe, az olyan típusú bűnökért szerez engesztelést, amikor az ember egy külső dolgot helyez belülre, az elküldött pedig az olyan típusú bűnökért, amikor egy belső dolgot helyezünk kívülre.

Az emberben két világ találkozik: az olám pnimi, a belső világ, és az olám chiconi, a külső világ. A külső világ a testünk  és a rajtunk kívül eső fizikai világ. A belső világ pedig az ember nem látható, mélyebb része, a belső tulajdonságai, a lelkének a szintjei egyre beljebb, egészen addig a pontig, amelyet sores nesámának, azaz a lélek gyökerének szoktak nevezni. Ez a legmélyebb pont bennünk, ahol szorosan hozzá vagyunk tapadva az Örökkévalóhoz. Nevezhetjük ezt a pontot úgy is, hogy az ember „önmaga”, legmélyebb, legtökéletesebb és legigazibb „én”-je.

Az embernek kettős feladata van. Egyszerre kell mindkét színtéren helytállnia. Egyrészt nem tud és nem kell elmenekülnie a fizikai léttől, sőt köteles állandóan aktív fizikai tevékenységet folytatni. Emellett állandóan építenie kell a belső világát, és igyekeznie kell minél inkább megközelíteni azt a pontot, amely az igazi és teljes „én”-je.

A fizikai világ ugyan alapvetően nem más, mint az isteni bölcsesség és kegyesség megnyilvánulása, másrészről azonban komoly kihívás az ember számára. A fizikai világ nagyon sok és sokféle élvezetet kínál. Ezek alapvetően eszközök, melyek célja, hogy az ember és az emberi faj életben tudjon maradni, hogy kiegyensúlyozottak legyünk, és jó kedvvel végezhessük a valós feladatainkat, valamint többek között ezek által ismerhetjük fel  az isteni jóságot és gondviselést. Azonban mi képesek vagyunk arra, hogy ahelyett hogy eszközként használnánk ezeket, hálásak lennénk, hogy kapunk eszközöket a feladatunk eléréséhez, ehelyett inkább önálló célokká változtatjuk őket. Ebben nemcsak az a probléma, hogy nem úgy használjuk a világot, ahogy kellene, hanem az is, hogy aminek kívül kéne lennie, az belülre kerül. Az élvezetek hozzáláncolnak minket élvezeteink forrásához, és ahelyett hogy megfelelő tiszta gondolatokkal ezeket az eszközöket egy magasabb szintre emelnénk, a gondolataink, érzéseink arra irányulnak, hogy hogyan érhetnénk el a célt, az élvezetet. Így a fizikai világ élvezetei töltik meg gondolatainkat, beáramlanak az ember belsőbb, mélyebb régióiba. Az „én” érzetem tudatosan és tudat alatt abba az irányba kormányoz, ahol több fizikai élvezetet tudok elérni. Ez határozza meg, hogy mit eszünk. Ez határozza meg a párválasztásunkat. Sőt, ez határozza meg az általános világnézetünket is – ahogy Bölcseink mondják: a zsidók nem szolgáltak bálványokat, csak azért, hogy megengedetté váljanak számukra a szexuális tilalmak. És természetesen mi másból élünk, ha nem abból, hogy másoknak eladunk (nem feltétlenül pénzért) élvezeteket, hiszen arra mindenki vevő. Persze mindezt nem valljuk be magunknak, és általában nem tudunk erről, nem is akarunk tudni. Jom kipur engesztel azért, hogy az egyszerű fizikai világ élvezeteivel töltöttük meg önmagunkat. De azért ez nem automatikus, nekünk is kell valamit tennünk. A fizikai világban élünk, és szabad élvezni a fizikai világot. De nem ez „az ember”. Ezek csak eszközök, amelyeknek el kell érniük a céljukat, és nagyon vigyáznunk kell, hogy ne váljanak céllá, és ne kerüljenek be a belső világunkba.

Ami pedig a belső világunkat illeti – ha egyáltalán bármit is tudunk róla – az az alapszabály, hogy: „hácnéá lechet im elokechá”, azaz, szemérmesen járj az Is­te­ned­del. (Micha 6,8.) A szemérmesség nem más, mint elrejteni valamit. Aki szemérmesen öltözködik, az elrejti a testét. Aki szemérmesen viselkedik, az elrejti önmagát. Szemérmesen járni az Örökkévalóval annyit jelet, hogy rejtsd el az Örökkévalóval való kapcsolatodat. Az a belső világban zajlik, és ott is kell maradnia. Vajon miért szükséges ez? Mert a belső világot csak befele tudjuk építeni. Az építésre való motivációnak is tisztán belsőnek kell lennie, és a végeredménynek is szükségszerűen rejtettnek kell maradnia a külső világtól. Ha az motivál egy pozitív környezetben, hogy ez az, amit a környezetem értékel, vagy egy negatív környezetben, hogy másmilyen legyek, vagy lázadjak a meglévő rendszer ellen – mindkét esetben valójában a külső világban próbálok általam ideálisnak képzelt szerepben díszelegni. A belső világ építése belül kezdődik, és belül fejeződik be.

És ha valakiben felmerül a kérdés, hogy hát ez annyira mégsem konstruktív, hogy a társadalom azon kevesei, akik abba fektetik az energiájukat, hogy építsék a belső világukat, és esetleg sikerül is nekik valamit elérniük, majd végül szemérmességből  elrejtik ezt a külvilág elől! Hát ők csak saját magukért élnek? Nem éreznek semmi felelősséget embertársaikért? A válasz erre, hogy az, akinek épül a belső világa, annak érzékelhető kisugárzása van, és sokkal inkább irány- és példamutató embertársainak szavak nélkül is, mint az, aki misztikus és érzelmes előadásokat tart a saját belső világáról.

3102341139_f0de9c2bbf_o

Összegezve, jom kipur alkalom arra is, hogy újraren-dezzük és rendbe tegyük azt a két síkot, amelyen működ-nünk kell. A külső világot tartsuk meg „külsőnek”, ma-radjon eszköz, ami segít a valós célok elérésében. A belső világunk pedig maradjon tisztán belső, rejtett, amiről nem tud más csak az ember és a Teremtője.

Így érkezünk el négy nappal később szukot ünnepéhez, mely micváival segít minket abban, hogy ezt a megjavított helyzetet állandósítani tudjuk. A szukoti micvák a sátorban lakás és a négyfajta növény. A sátor körbevesz minket. A mi sátrunk a pusztai sátor emléke. Mi volt a pusztai sátor? Nem más, mint hogy körbevettek minket az állandó isteni jelenlétet szimbolizáló felhők. Amikor mi a sátorban ülünk, lakunk, akkor ugyanez az isteni jelenlét vesz minket körbe. Ezt a jelenséget nevezik úgy a kabalisták, hogy or hámákif, a körbevevő fény. Körbevesz minket az isteni védelem. Mitől véd meg minket? Nagyon vigyáz, hogy ne csússzunk bele a külső világba, és ne vesszünk el benne. Ne érezzük azt, hogy ott van az énüknek a helye. Ne érezzük, hogy ott, kint van a cél, és arrafelé kell törekednünk. Jom kipur után beülünk a szukába, a sátorba, hogy meg tudjuk tartani azt, amit elértünk jom kipurkor. Megvéd minket a külső világ mágneses terétől. A külső világ marad kint, én pedig maradok bent. „Ki jicpenéni beszuko…”, mert elrejt engem a sátrában. (Zsoltárok 27:5.)

A négyfajta növény többféle dolgot is szimbolizál. Szim­bolizálja az embert magát is. Illetve fajtái megfelel­nek az Örökkévaló négybetűs nevének betűivel – tehát szim­bolizálják az Örökkévalót is. Amikor lengetjük a lu­láv­csokrot, minden irány után visszahúzzuk befelé, a szívünk felé. A négyfajta növény micvája utal Isten és ember kapcsolatára, arra, aminek a helye belül van, a belső vi­lágban. Ezt nevezik a kabalisták úgy, hogy or pnimi, bel­ső fény.

Szukot két micvája segít megtartani, sőt megerősíteni azt, amit elértünk jom kipurkor. A szuká, sátor, a körbevevő fényével megvéd minket kívülről, hogy ne zuhanjunk bele a külső világba, a lulávcsokor pedig megerősíti és továbbépíti belső világunkat, és tiszta, belső fénnyel tölti meg azt.

Domán Sije

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás