Filozófia

Kétség és bizonyosság

Ha elvesztél magadban – megtalálhatod önmagad…

Szerző: Rabbi Dr. Akiva Tatz
Forrás: Innernet.org.il
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. július

Szerző: Rabbi Dr. Akiva Tatz
Forrás: Innernet.org.il
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. július

Ha közelről megvizsgáljuk az emberi problémákat, meglátjuk, hogy azok gyökereiben gyakran a kétség rejtőzik. Ha az ember nem tudja pontosan, teljes biztonsággal, hogy mi az útja, ez képes minden energiáját, életerejét felemészteni. A dolog mélységében minden feszültség és idegesség a kétségből fakad. Elszigetelt megpróbáltatásokban és általában az életben a legmélyebb, legkomolyabb küzdelmünket azért vívjuk, hogy felismerjük a helyes utat ― és ez lehetetlennek tűnik.

Nagyon gyakran a probléma nem az, hogy erőt gyűjtsünk a balsorssal való szembenézésre ― az ember úgy érzi, akár a tűzön is keresztülmenne, ha tudná, merre menjen! Ha biztosak lehetnénk abban, ez vagy az az ösvény abszolút értelemben helyes, hogy nem fog előre nem láthatóan cserbenhagyni minket, meglenne a bátorságunk azon az úton elindulni.

De nem ez a tapasztalatunk: választunk egy irányt, talán érezve, hogy az lesz a helyes, és utána kénytelenek vagyunk rádöbbenni, tévesen mértük fel a körülményeket; csodálkozunk magunkon, hogyan voltunk képesek így látni a dolgokat ― a helyzet most pont az ellenkezőjeként látszik. És természetesen a következő alkalommal még jobban össze vagyunk zavarodva ― a végén teljesen elveszítjük a önbizalmunkat az irányérzékünkben. Az élet akadozó, bizonytalan…: ma három lépés előre, holnap kettő vissza; és gyakran nem több, mint körbe-körbejárkálás a saját utunk folyamatos keresztezése feletti döbbenet állandó érzésével.

Elemezzük ezt a témát!

A misztikusok ezt a világot “alma d’szféka”-nak, a kétség világának nevezik. Ez a világ eredendően jó és rossz, igaz és hamis megtévesztő keveréke. Úgy is hívják, hogy “alma d’skira”, a hamisság világa; mindemellett ennek a hamisságnak a legmélyebb lényege az, hogy bele van keverve olyan elem is, ami igaz: e nélkül nem létezne; és ebben rejlik a megtévesztés. Valójában a hamisság legveszélyesebb fajtája az, ami szinte csak igazságot tartalmaz ― ez a leginkább megtévesztő.

A világon semmi sem teljesen jó vagy rossz, minden választásnak ára van, és a legtöbb megpróbáltatásban a morális döntés mindkét oldalának olyan bonyolultak a tényezői, hogy lebénulunk tőle.

Mi az eredete ennek az aggálynak, ami a “kétség világa” mögött áll?

A válasz természetesen a Tórában kell, hogy legyen. Abban, ahogy leírja, hogy hogyan jött létre az emberi állapot. Ádámnak szembe kellett néznie az első választással ― megtartani az isteni parancsot, és nem enni a „a jó és a rossz tudásának fájának” gyümölcséből. A világ, amit tapasztalt tökéletes volt; de a fának volt egy különleges ereje is, ahogy a rosszat hozta a világra.

A szembeötlő kérdés a következő: Miért hívták a fát “a jó és a rossz tudásának a fájának”? Bizonyára úgy kellett volna hívni, hogy “a rossz tudásának a fája”; ez a rossz forrása a Teremtésben, miért jó és rossz? De pontosan ez a lényeg. Ha a fa csak rosszat tartalmazott volna, akkor azt a rosszat könnyű lett volna felismerni. Annyira undorító és förtelmes, hogy soha senki nem nyúlna hozzá! Ez lenne a legegyértelműbben elutasítandó dolog a világon ― soha nem jelentene vágyat, megpróbáltatást. De ez a rossz és jó kombinációja, keveredése, és pont ez a probléma!

A “tudás” mindig közeli, belső kapcsolatot jelent: a fa annyira kombinálja a jót a rosszal, hogy miután a gyümölcsét elfogyasztotta, az ember a két elem kusza csomójává válik. Semmilyen helyzet sem teljesen tiszta most már. Soha nem tudjuk teljesen szétválasztani az alsó részünket, a szerzett érdekeinket a tiszta lényegi dimenziónktól. És ez a probléma. Ez minden szomorúság gyökere.

Amikor Ádám szembenézett a fával, ő tiszta volt és a világ is. A rossz csak, mint egy objektív, hideg lehetőség létezett, ami rajta kívül létezett. De amikor megette azt a gyümölcsöt, a rossz a részévé vált, és a világ jóságának a részévé is, és most az emberi elme nem tud teljesen megszabadulni a kétségeitől, soha sem tudja a világot nyitott könyvként olvasni, ahogy korábban. Nem csoda, hogy a misztikusok a jó és rossz tudás fáját, úgy hívják: “a kétség fája”.

Mi történik, miután az ember eszik a fából? Elbújik a kertben. Elbújik Istentől, aki mindenhol ott van! Hogyan képzelhette Ádám, hogy el tud bújni? − Úgy ismerte Istent, mint egyetlen ember sem azóta, igazán tudta, hogy Isten mindent lát, mindent tud. Hogy gondolhatta, hogy megmenekülhet azzal, hogy elbújik? A válasz az, hogy ő már nem látja tisztán a valóságot ― egyrészről tudja, hogy Isten létezik és ezért bujkál! Másrészről viszont, valahogy hihetetlen módon azt képzeli, hogy el tud bújni! Micsoda nevetséges alakká vált, bujkál az elől, amiről pontosan tudja, hogy nem lehet előle elmenekülni, és mégis bolondot csinál magából. Nem ez az életünk meghatározása?

És még sokkal megdöbbentőbb Isten reakciója. Megjelenik a kertben, és hívja Ádámot: ‘Hol vagy?” A világ teremtője, aki mindent lát, mindent tud, azt kérdezi: “Hol vagy?” Mintha nem látná Ádámot! Amikor az ember megpróbál elbújni, a valóságot valami szétzilált változatává ködösíti. Isten engedi az embert, hogy így lássa a világot; azzal a tulajdonsággal reagál, amivel kapta. El akarsz menekülni a tekintetem elől, függetlennek akarod érezni magad? “Hol vagy?” Az ember hamisan úgy érezheti, hogy egyedül van ― ez a legnagyobb a fájdalmak közül.

A zsidó nép ősellensége ámálék nemzete. Számértékük szerint “ámálék” és a héber “kétség” szavak megegyeznek. Ámálék leszármazottja, aki megpróbálta kiirtani a zsidó népet, Hámán volt (a purimi történetből): a Talmud rámutat, hogy a neve szerepel az Édenkertben, Ádám bűne idejében; amikor Isten felteszi a második kérdést: “Ettél a fáról ― Hámin háéc”; a “belőle” (hámin) szó ugyanaz, mint Hámán. A valóság és az érzékelés közötti rés, a kétség rése megnyílik a bűnnel. És ez az ellenségünk.

Miután Ádám kiűzetett a kertből, nem mehet vissza. A bejáratot pedig hadonászó karddal ellátott lények őrzik. A kardok szokatlanok ― villognak az élei, ahogy folyamatosan forognak. Vannak kommentátorok, akik így magyarázzák ennek a jelentését: a forgó kard a kétség halálos fegyvere. Ma ilyennek látszik az ember valósága, holnap másmilyennek. Mindig másképp. És az ember nem tudja megtalálni az utat vissza a kertbe, az út folyamatosan változik. Nemcsak, hogy nincs tisztában azzal, hol van, de maga az út is bizonytalan.

A keveredés a világunk része. A misztikusok mondják, hogy ahogy Ádám fogyasztott egy keveréket, mi szintén arra vagyunk átkozva, hogy ugyanazt csináljuk a saját testünkkel ― az ételünk hasznos és felesleges dolgok keveréke. Együtt finomak; de a szervezetünk a szükséges elemeket kivonja, és magába szívja; a felesleges viszont kifejezetten bántó. A saját szervezetünkben! Amikor az emberek elérik a spirituális tisztaságot ― amikor az Éden kertjének néhány eleme megvalósul ―, ennek vége: a sivatagban a zsidó nép mannát evett és nem volt székelés. Tiszta létező csak tiszta étellel táplálható és nincsen salakanyag. Nincsen a valóságnak alantas oldala, és nincs szükség a szétválasztásra.

A mi helyzetünk megköveteli, hogy egész életünkön keresztül kiválasszuk a jót a rosszból, kiszedjük a tisztát, a spirituálist, a jót, és elutasítsuk a rosszat. Az életünk munkája, hogy ezért a tisztánlátásért küzdjünk! Mindent át kell kutatni, hogy megtaláljuk benne a szentséget, majd azt ki kell belőle nyerni.

Egy lenyűgöző dolgot tanulhatunk a kétséggel kapcsolatban, ha megnézzük a szó eredetét. A héber kifejezés a kétségre “száfék”, a biztos pedig úgy van, hogy “vádáj”. Hihetetlen, de ezek a gyakran használt szavak egyáltalán nem találhatók meg az egész biblikus irodalomban! A Tóra sehol sem említi a kétség és biztosság szavak héber formáit. Mindkét szó rabbinikus eredetű.

(Az az igazság, hogy annyira össze vagyunk zavarodva, hogy csak akkor mondjuk, hogy biztosak vagyunk valamibe, amikor nem vagyunk azok. “Biztos vagyok benne, hogy láttam őt tegnap”: ez valójában azt jelenti, egyáltalán nem vagyok biztos benne! Ha valaki biztos benne, egyszerűen így mondaná: „Láttam őt tegnap.”)

Isten teremtésének az eredeti világa tiszta és nyitott. Mi homályosítjuk el, és mi zavarjuk össze. A “kétség” kifejezés emberi eredetű; azért van, mert kárt okozunk a saját észlelésünknek.

A kétséget tényleg mi alkottuk meg. És küzdenünk kell a bizonyosság eléréséért. Ahogy fejlesztjük a spirituális tudatosságunkat, ezt el tudjuk érni. Ros Hásáná és Jom Kipur ünnepén, amikor teljes bizonyosságra törekszünk, azt mondjuk, „”sten neve »bizonyosság«, ugyanígy legyen a tisztelete is”; a név, amit Istenre ragasztunk hogy tisztábban lássuk őt, a “vádáj”, bizonyosság. Ez a szó is emberi eredetű; a dolgunk, hogy kikristályosítsuk az észlelésünket, hogy az igazság tisztán ragyoghasson.

Szóval a megpróbáltatásaink megtévesztőek. Ez a lényegük. A feladatunk az, hogy kifejlesszük a szívósságot, hogy a valóság mellett kitartsunk, akkor is, amikor szeretnénk másképp látni. A dolgunk, hogy áttörjünk a tisztánlátás felé ― ez a transzcendencia! És ez az értelme annak, hogy “Nincs még egy olyan boldogság, mint a kétségek feloldása.” A legnagyobb boldogság egyszerűen az, ha az ember tudja az útjának irányát. Még akkor is, ha az ember még nem kezdett el azon az úton menni; egyszerűen, ha az ember tudja, hogy melyik úton kell mennie az életében, már az hatalmas eufória. Ez az irány a Tóra, és az út az ember saját része a Tórában.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás