A kérdés évről évre felmerül bennem. Szukot beköszöntével újból az öröm, a tánc, a lakomák lesznek istenszolgálatunk fókuszában. Mindenki számára különleges a Jeruzsálem utcáin éjjelente táncoló tömegek energiája, a vízmerítés ünnepének feledhetetlen hangulata, a zene, a napokon át tartó vidámság és a barátokkal eltöltött idő az ünnepi sátorban. A szöveg azonban, amelyet a zsinagógában olvasunk szukot ünnepén, nem tükrözi ezt a túláradó lelkiállapotot. Ha azt mondom, Kohelet (Prédikátor könyve), két szövegrészlet mindenkinek „beugrik”: én kol chadas tachat hasames (nincs semmi új a nap alatt – Kohelet 1:9) és hakol hevel (minden hiábavaló – Kohelet 1:2).

A kérdés egyértelmű. Szukot az öröm, a boldogság és a tánc ünnepe. Zemán szimcháténu: az igazi, mélyről jövő öröm ideje. A zsinagógában pedig ezt mondjuk: minden hiábavaló. És az is marad, mert új dolgok nem születnek már. Azt gondolhatjuk, hogy ilyen mondatokat leginkább egy depressziós embertől hallhatunk a pszichiátere előtt ülve, de nem szukot örömünnepén.

A probléma feloldását egy klasszikus, de annál erőteljesebb válasz adja meg. Hakol hevel, minden hiábavaló tachat hasemes, a nap alatt. Minden evilági, teremtett, fizikai dolog hiábavaló. De minden, ami a „nap felett” van, a nem evilági dolgok, a Tóra, a szellem világa, a spiritualitás, nem hiábavalók, és mindig van bennük újdonság.

Bármennyire is inspiráló ez a gondolat, még nem magyarázza meg a tényt, hogy szukot örömünnepén miért olvassuk a Koheletet. Sávuotkor olvassuk Rut könyvét. A kapcsolat számos: Rut és Boaz a cheszed (kegyesség) megtestesítői, Rut mint a dávidi dinasztia megalapítója, Rut a Tórát az Örökkévaló nevéért elfogadó igaz betért, Rut az aratás idején Erec Jiszráélbe alijázó zsidó. Még egyértelműbb a kapcsolat tisá beáv és a Siralmak könyve között, hiszen abban Jeremiás próféta a Templom lerombolását siratja. Purimkor Eszter könyvét olvassuk, amely azokat az eseményeket mondja el, melyekre ezen az ünnepen emlékezünk. Az Énekek énekét olvassuk peszáchkor, tudatosítva magunkban a kiválasztottságunkat.

De mi a kapcsolat szukot és a Kohelet között? Ha a Szukot fő témája a szimchá, az öröm (emlékezzünk: szukot zemán szimcháténu), akkor a Kohelet olyan dolgot kell, hogy tanítson az örömről, amilyent semelyik másik bibliai könyv sem tud. A kérdés tehát: mi a mondanivalója a Koheletnek, egy látszólag komor filozofikus műnek a szimcháról, az örömről?

A Kohelet négy helyen használja a szimchá szót:

– megtudtam, hogy nincs számára jó, csak az, hogy örüljön, és jót tegyen életében (3:12);

– és láttam, hogy nincs jobb, minthogy örüljön az ember a műveivel, mert ez az osztályrésze (3:22);

– tehát dicsértem én az örömöt, mivel nincs jó az ember számára, csak hogy egyék és igyék és örüljön (…) (8:15);

– akármilyen sok évet is él az ember, örüljön mindahányban (11:8).

Először olvasva a verseket az az érzésünk támad, hogy a Kohelet óva int minket, hogy amíg élünk és lehetőségünk van örömben eltölteni az időnket, a legbölcsebb ezt tenni, és nem adni teret a szomorúságnak vagy más negatív lelkiállapotnak. Hasonló dolgot fogalmaz meg Dávid király is a Zsoltárokban: „tanítsd meg számlálni napjainkat, mert ez vezet el a bölcsességhez” (Zsoltárok 90: 12). Az életet, mondja Dávid király és a Kohelet, akármilyen furcsa is első hallásra, a halál szemszögéből kell nézni, és ez vezet el minket ahhoz, hogy életünket bölcsességben és örömben éljük, értékelve minden napunkat.

Ássunk mélyebbre. Még többet megtudhatunk a Kohelet tanításáról, ha összevetjük a szimchá szót egy hasonló értelmű kifejezéssel. Az ásré szó igen fontos és gyakori része a liturgiánknak. Jelentése: boldog. Mindennap háromszor elmondjuk az ásré josvé bétechá (boldog, aki a házadban lakozik – Zsoltárok 84:4) kezdetű imát. Szombaton pedig ezt mondjuk: josév beszéter eljon (aki lakozik a Legfelsőbb rejtekében – Zsoltárok 91: 1), amit a Targum, az arámi fordítás kiegészít egy ásré szóval: dásré schinté brázá iláá (boldog, aki Legfelsőbb rejtekében lakozik). A legelső zsoltár is így kezdődik: ásré háis (boldog az ember – Zsoltárok 1:1).

Mi a különbség az ásré és a szimchá szavak között? Ha csupán a magyar fordítást nézzük, érzünk különbséget: az ásré boldogságot jelent, a szimchá pedig örömöt. Tudjuk, hogy a szavak használata nem önkényes, minden szó a Tánáchban és a szidurban is nagyon fontos jelentéssel bír, bölcsességet tanít nekünk. Figyeljünk az igékre. Az ásré után mindhárom fenti idézetben az ülni és elmélkedni szavak állnak, szemlélődést, elmélyülést sugallva (szó szerint a „boldog, aki a házadban ül”, „boldog, aki a Legfelsőbb árnyékában ül”, „boldog az ember, aki (…) a Tórádon elmélkedik éjjel és nappal”). A szimchá mellett aktív, tevőleges szavakat látuk a Koheletben: „jót tenni” (láászot), örülni a műveivel (máászáv), „enni és inni” (leechol velistot). Az ásré tehát kontemplatív, elmélyülő, elmélázó, belső boldogság. A szimcha aktív, dinamikus, energikus, kifelé áramló öröm. Az ásrét a magunkkal folytatott párbeszéd során érjük el, a szimchát másokkal együtt aktív cselekvés során.

Mindkettőre szükségünk van az Örökkévaló szolgálatához. Tudnunk kell egyedül, magukban, számba venni az áldásainkat, mind a fizikai, mind a szellemi javakat illetően. Elmondani egy zsoltárt vagy tanulni egy misnát. Megdicsérni magunkat azért, amiben úgy érezzük, jók vagyunk, és elmondani egy imát, hogy képesek legyünk befoltozni a lyukakat életünk azon részein, amelyek még nem teljesek. Ez az ásré. A szimchá mindig társaságban nyilvánul meg. Énekelni a családdal a szombati asztal körül, táncolni a vőlegénnyel és a menyasszonnyal az esküvőn, együtt építeni a szukát a barátainkkal vagy teljes koncentrációval imádkozni minjenben. Az ásré az önmagával harmóniában lévő ember boldogsága. A szimchá pedig az ember–ember és ember–Örökkévaló közötti harmonikus kapcsolat öröme.

Fontos az irány. A nem zsidó világ azt szeretné elhitetni velünk, hogy akkor lehetünk boldogok, ha valaki vagy valami kívülről örömet szerez nekünk. A belső ásré a külső szimchá függvénye. Mi azonban azt mondjuk, hogy az irány pont fordított. A boldogság nem külső állapot, esemény vagy személy függvénye, hanem a saját választásom eredménye. Azt választom, hogy az áldásaimra koncentrálok és nem a hiányzó dolgokra. A sikereimre és nem a hibáimra. Mindenkiben a jót látom meg és nem a rosszat. Minden eseményt pozitív módon interpretálok. Örülök annak, amit megtanultam a Tórából, akármilyen kicsi is az, és imádkozom, hogy még többet tanulhassak. A teljesített micváimért hálás vagyok, és boldog, hogy holnap talán még többet tudok tenni. Ez tudatos és folyamatos döntések eredménye. A boldogságot minden pillanatban választani kell, nem függhet semmilyen külső tényezőtől.

Ásré és szimchá, ha megfelelően működnek, tökéletes istenszolgálat lesz az eredményük. Ha rendszeresen leülök magamban, és tisztázom a fontos kérdéseket, tudom, mi a feladatom, számba veszem az áldásaimat: elértem az boldogság szintjét. Ha másokkal képes vagyok együtt örülni, miközben micvát teljesítünk együtt, vagy határtalan öröm fog el, miközben az Örökkévalóhoz imádkozom, elértem a szimchá szintjét. A kettő együtt az ávodá, az istenszolgálat.

Ha az egyensúly felborul, elvesztjük a fókuszt. Az elcsúszott ásré-szimchá miatt az ember máshol keresi a boldogság- és örömforrást, mint ahol valóban kellene: a pénzben, tárgyakban, a munkájában vagy akármi másban. Ilyenkor minden másnak a szolgálata lép az Örökkévaló szolgálatának helyébe.

Az egyik legjobb példát erre a koncepcióra Jeremiás könyvében találjuk. A 44. fejezetben Jeremiás konfrontálódik a júdabeliekkel, akik egy bálványnak áldoznak. Jeremiás dorgálására az a válaszuk, hogy amikor áldoznak, tapasztalatuk szerint jól megy soruk (mindig van étel, és nem szenvednek hiányt semmiben), de amikor nem áldoznak, akkor minden rosszra fordul. Következtetésük szerint, mondják Jeremiásnak, jobb ezt a tevékenységet folytatni, mint az Örökkévalót szolgálni.

Az Oholé Sém kommentár a Júdabeliek válasza mögött meghúzódó spirituális elvre mutat rá. Júda nemrég hatalmas veszteséget szenvedett. A Templom megszűnt funkcionálni, az ország romokban, a népesség vagy halott, vagy elhurcoltatott, egy idegen hatalom leigázta az országot. Vajon milyen lelkiállapotban lehettek az emberek ekkor? Elképzelhetjük, hogy a legsúlyosabb depresszióban, hiszen elképzelhetetlen fájdalmakon mentek keresztül. A júdabeliek lelki megtörtsége elvette a szimchára való képességüket. Ha nincs szimchá, mondja a kommentár, nincs Istenszolgálat. Ha nincs Istenszolgálat, akkor van valami másnak a szolgálata (vessük ezt össze a Chovot haLevavot tanításával, mely azt mondja, hogy kivétel nélkül minden ember bízik valamiben, a kérdés csak az, hogy az Örökkévalóban bízunk vagy másban: a munkánkban, az iskolánkban, a gazdaságban, a főnökünkben vagy bármi másban). A júdabeli emberek válasza mögött, mondja az Oholei Sém, az a spirituális szabály áll, hogy szimchá nélkül nem tudunk kapcsolódni az Örökkévalóhoz. Örömmentes állapotban örökkévalómentes lesz az életünk.

Talán ez az oka annak, hogy minden reggel mondjuk, ivdu et Hasem beszimchá báu lefánáv birnáná (szolgáljátok az Örökkévalót örömmel, járuljatok elébe ujjongással – Zsoltárok 100:2). Ez nem csak egy nagyszerű ötlet, jó tipp vagy pszichológiai tanács. Ez alapfeltétel ahhoz, hogy sikeresen tudjunk működni mint ember, mint zsidó, mint az Örökkévaló szolgája. A szimchá által tudjuk működtetni a kapcsolatunkat Istennel és más emberekkel is. Az Örökkévaló a szimchával végzett micvákat fogadja el, az emberek a szimchában lévő emberekhez vonzódnak. Az örömben végzett istenszolgálat a legnagyobb dolog. A szomorúság távolságot növel. A szimchá közelebb hoz, embereket és az Örökkévalót egyaránt.

Goldman Elior