Megjelent: Forrás – 2014. szeptember
Az év utolsó szakaszába léptünk. Abba a hét hetes időszakba, ami összekapcsolja Tisá beávot Ros hásánával. Ezekben a hetekben olvassuk szombatonként a zsinagógákban a vígasztaló prófétai szakaszokat. Vajon milyen kapcsolat van a zsidó gyásznap, a két Szentély lerombolásának napja és az új év között? Vajon hogyan készít fel minket ez az időszak a „félelemetes napokra”?
Tisá beávkor elvesztettük a Szentélyt. Képesek vagyunk bármiféle hiányérzetet felébreszteni magunkban? A kérdés nem kizárólag az, hogy tudunk-e bármiféle kapcsolódási pontot felfedezni magunkban valamihez, ami nagyon régen volt. Hanem az is, hogy képes vagyok-e magamban olyan hiányérzetet felébreszteni, ami csak másodlagosan kapcsolódik a fizikai világhoz. Ami nem szól élvezetekről, kényelemről, pénzről, társadalmi pozicióról. Tisá beávkor azt gyászoljuk, hogy amióta nincs Szentély, azóta a lényeg hiányzik ebből a világból. Csücsülhet valaki a luxusjachtján valami gyönyörű Karib-tengeri kikötőben és szürcsölgethet málnaszörpöt, akkor is hiányzik a lényeg. Hiszen a fizikai világ csak egy picike homályos dobozka, az utolsó okozata a magasabbnál magasabb fénylő szellemi világoknak! (Természetesen szeretjük és értékeljük a fizikai világot is, de csak a maga helyén!) Ha nincs a világban legalább egy olyan pont, amin a szellemi teljes valóságában és érzékelhetőségében tud nyugodni a fizikain, akkor az emberiség nagyon könnyen eshet komoly tévedésbe, gondolván, hogy ez a kis dobozka az egész. Amióta nincs Szentély azt gyászoljuk, hogy a világ itt maradt a sötétségben.
A ros hásánái imák legnagyobb része arról szól, hogy vágyunk a tökéletes, isteni világra. Amikor a homályból világosság lesz. Amikor az emberiség teljes szövetségben teszi a jót, ismeri fel az igazságot. Ha nem ismerem fel Tisá beávkor a hiányt és nem tudok ezért gyászolni, akkor nehéz eljutni egy tartalmas Ros hásánához, hiszen az azt jelenti, hogy jó nekem a kis, homályos dobozkámban. Ha érzem, hogy ez nem minden, és fáj a hiány, akkor tudok imádkozni azért, hogy szűnjön meg a hiány.Ros hásáná az egyenes folytatása Tisá beávnak. Viszont, hogy kicsit konstruktívabbak legyünk annál, hogy csak simán sírjunk, hogy „nincs”, majd kérjük, hogy legyen már, összekötjük a kettőt a hét vígasztaló héttel. Ugyanis a zsidó megváltás mindig csak belülről, az egyén részéről indulhat. Már a pusztai Szemtély építésére való felszólítás is úgy hangzott: „Csináljanak nekem Szentélyt és lakozni fogok bennük”. Nem benne, hanem bennük, azaz minden egyes emberben. A külső, fizikai Szentély építésének feltétele a belső Szentély megléte. A külső csak a megnyílvánulása annak, hogy a nép egyéneiben meg van a belső. A hét vígasztaló prófétai rész nam csak arról szól, hogy ne félj, lesz majd még jó világ. Hanem, ugyan ebben a pillanatban nincs Szentély és ez egy nagyon komoly hiány, de amit én tudok tenni, hogy elkezdem építeni. Mindenki igyekezhet azon, hogy alkalmassá tegye magát arra, hogy ő önmaga Szentélyként funkcionáljon. Azáltal, hogy magáévá teszi az isteni tulajdonságokat, távol tartja magát negatív tulajdonságoktól, érzésektől, beszédtől, cselekvésektől. És amilyen mértékben ez sikerül, olyan mértékben válik a vígasztalás próféciája valós jelenné. Ha sikerült nekem magamnak valamit építeni és csökkenteni a hiányt, Ros hásáná napján őszintén fejezhetem ki, hogy szeretném, ha én és a világ elérnénk mihamarabb a valós teljességünket.
Kívánunk mindehhez sok sikert kedves Olvasóinknak!
Ketivá, vechátimá tová!
Lativ staff