Kedves Olvasó!
A Tóra elfogadása – amelyet a mai napig világszerte ünnepelnek sávuot alkalmával a zsidó közösségek – egyedülálló pillanat volt az emberiség életében. Soha azóta nem adatott számunkra hasonló lehetőség, amelyet megragadva akár csak megközelítő jelentőségű spirituális szintre emelkedhettünk volna ahhoz, amit akkor egy egész közösség megtapasztalhatott.
Másrészről viszont a tóraadás – legyen bár megismételhetetlen, és a maga teljességében felfoghatatlan számunkra – mégsem elszigetelt esemény a zsidó nép történelmében. A Szináj-hegyen történtek ugyanis szervesen kapcsolódnak az Egyiptomból való kivonuláshoz, ha úgy tetszik, kiteljesítik a tíz csapással megkezdődött folyamatot. A szolgaságból való megszabadulás valódi értelme ezek szerint abban az emberi létezés alapjait érintő változásban ragadható meg, amely a szabadság kivívásán keresztül egyáltalán lehetővé tette az isteni akarat teljesítéséhez szükséges szándék és képességek kibontakoztatását. A Kinyilatkoztatás eseménye ugyanakkor nem tekinthető elszigetelt, egyúttal a múlt ködébe vesző, pusztán kultúrtörténeti jelentőségű pillanatnak a következményeit illetően sem. Hiszen, amint a Tóra hangsúlyozza: „De nem egyedül veletek kötöm én ezt a szövetséget és ezt az esküt, hanem azzal, aki itt áll velünk ma az Örökkévaló, a mi Istenünk színe előtt, és azzal, aki nincs itt velünk ma.” (5Mózes 29:13–14.)
A Teremtő tehát azt kívánja tőlünk, hogy folyamatosan emlékezzünk a Vele kötött szövetségre, mintha mi magunk is ott lettünk volna azok között, akik a Kinyilatkoztatás rendkívüli, felemelő, ám nem kevésbé félelmetes élményének részesei lehettek. Ez azonban egyáltalán nem tűnik könnyedén teljesíthetőnek. Hogyan is lehetne számunkra magától értetődő a kiválasztottság tudata, az azzal együtt járó felelősség súlyos terheivel együtt? A választ, mint ilyen esetekben mindig, most is a Tórában találjuk meg.
A Tóra elfogadásának folyamatát a Jitró és a Mispátim hetiszakaszok tartalmazzák. A szövegeket figyelmesen olvasva feltűnhet, hogy a nép mindkét szakaszban egyöntetűen kifejezi rendíthetetlen szándékát az Örökkévaló parancsolatainak megtartására. Csakhogy a két fogadalom között egy aprónak tűnő, de annál fontosabb különbségre lehetünk figyelmesek. Amíg a zsidó nép a szináji szövetségre való felkészülés során így válaszolt a Teremtő akaratát közvetítő Mózes szavaira: „Mindent, amit az Örökkévaló szólt, megteszünk” (2Mózes 19:8), addig a Mispátim hetiszakaszban már ekképpen nyilvánítja ki eltökéltségét: „Mindent, amit az Örökkévaló szólt, megteszünk és meghallgatunk” (2Mózes 24:7). Mi okozhatja a két válasz közötti nyilvánvaló különbséget, és legfőképp: hogyan lehet valami mellett szilárdan elköteleződni, mi több, a megtartására ígéretet tenni anélkül, hogy egyáltalán ismernénk a tartalmát?
A kérdést számtalan aspektusból lehet vizsgálni, ehelyütt azonban mindössze három olyan tapasztalatra szeretnénk felhívni a figyelmet, amellyel a két válasz között eltelt időben lettek gazdagabbak a megszólított közösség tagjai. Az első magának a Kinyilatkoztatásnak az élménye. Az Isteni Jelenlét lenyűgöző, mégis félelemmel kísért pillanatai alapjaiban változtatták meg a jelenlevők világnézetét, teljességgel átformálták a zsidó nép önmagával és a Teremtés rendjében betöltött szerepével kapcsolatos tudását. Ennek az egzisztenciális forradalommal felérő változásnak az erejét több ezer év elteltével megbecsülni sem igazán tudjuk. Éppen ezért és hasonló élmények híján valószínűleg a másik két változást érdemes közelebbről megvizsgálnunk annak érdekében, hogy közelebb kerülhessünk a Kinyilatkoztatás tapasztalatához, és örömmel viselhessük mi is a Tóra elfogadásának a súlyát.
A második változás a törvények egyre részletesebb megismeréséhez kapcsolódik. A Mispátim hetiszakaszban megkezdődik az elmélyedés az Örökkévaló által elrendelt szabályok pontosabb megértésében. Ez az előrehaladás minden bizonnyal szintén a Kinyilatkoztatás sorsfordító élményéből meríti az erejét. Mindenesetre a parancsolatok részletesebb kifejtése egyúttal ki is jelöli a közösség tagjai számára a követendő utat, világossá téve az egyre mélyebbre hatoló tanulási folyamattal szembeni folyamat iránti elvárást is. Hiszen egyedül a Tóra tanulmányozása révén válhat mind teljesebb mértékben megismerhetővé az isteni akarat. Ezért alig valamivel a tóraadás után a közösség magától értetődő természetességgel fogadta el, hogy az újabb intelmek éppúgy a Teremtő szavai, tehát még egy ökör által okozott károkkal kapcsolatos ítélkezés pontosabb megértése is az istenszolgálat mélyebb szintjeire vezet el, azaz végső soron az Örökkévalóval való szorosabb kapcsolatot eredményez.
A harmadik elem legalább ennyire érdekes. A fentiek szellemében ugyanis a Tóra tanulása – legalábbis, amennyiben ehhez tiszta szándékkal és komoly szellemi erőfeszítéssel fogunk hozzá – az Örökkévalóhoz való közeledés legbiztosabb útja. A Mispátim hetiszakaszból azonban egy következő alapelv is világossá válik, ami szintén közelebb vezethet bennünket a céljainkhoz. Rögtön a szövegrész elején azt olvassuk, hogy „És ezek a rendeletek, melyeket eléjük tegyél”. Bár egyes értelmezések szerint ez a felszólítás a rabbinikus bíróságokra vonatkozik, a szöveget úgy is lehet olvasni, hogy az „eléjük” minden egyes zsidóra vonatkozik. Ilyenformán kijelenthető, hogy a törvények ismerete és alkalmazása nem csupán a közösség valamennyi tagjára érvényes, hanem egyenesen ez teremti meg a társadalom kívánt egységét, amely az emberek közötti kapcsolatok változatosságát szentséggel itatja át.
A három változás tehát a személyes élménytől a tanulásban való elmélyedés kötelezettségén át a közösségi létezés szintjéig vezet. A tóraadás ezért ugyan egyszeri esemény volt a történelemben, mégis hordoz számunkra tanulságokat. A Tóra elfogadása az út kezdete, amely egy életen keresztül tartogat újabb és újabb célokat: a személyes növekedés folytonossága mellett a szövetség elmélyítését és a zsidó nép iránt viselt felelősség vallási és szociális dimenzióinak mind teljesebb kiaknázását. Ehhez kívánunk elég erőt mindenkinek sávuot alkalmával!
Chág száméách!
