Ádár hónap és főként purim a felhőtlen ünneplés ideje. Van is mit: a zsidó nép megmenekült Hámántól, és azóta is, bár majd’ minden generációban támadt egy új Hámán, a zsidó nép él és virul. A zsidó nép egy csoda. A túlélése csoda. A saját zsidó létünk és identitásunk csoda: gondoljunk csak arra, hogy szüleinktől és az ő generációjuktól „felfele” hány felmenőnknek kellett megőriznie a zsidó identitását minden nehézség ellenére ahhoz, hogy mi most itt lehessünk, és azt mondhassuk: zsidók vagyunk. Ha összeadnánk, a szám hatalmas lenne. Ők mind abban bíztak, hogy a gyermekeik, leszármazottaik mind zsidók maradnak.
Mi az, ami a nehézségek ellenére megtartotta a zsidó népet? Természetesen számos válasz van erre. A legegyértelműbb és legkézenfekvőbb az, hogy az Örökkévaló és a vele való szövetségünk. Egy másik válasz lehet a Tórához való ragaszkodásunk. A micvák megemlítése is hasonlóan jó válasz lehet. Hadd emeljünk ki itt most egy talán kevésbé nyilvánvaló aspektust, amelyek viszonylagos rejtettsége ellenére szervesen tartozik purimhoz.
Ez pedig a cedáká eszméje. A cedáká nem más, mint adomány – mások megsegítése legtöbbször pénzbeli ajándékkal, esetleg kölcsönnel. Ha nekem van pénzem, felelős vagyok azért, hogy másoknak is jusson pénz. Nem ülhetek karba tett kézzel, amíg másoknak esetleg nem jut étel vagy ruha. A bibliai időkben a Miskán felállítására adakoztak a zsidók, később, a királyság idején a Templomban bemutatott közösségi áldozatokat is adományokból fizették (ez volt a skálim micvája). Purimkor a cedáká gondolata hangsúlyosan megjelenik: egyrészt ajándékot adunk a barátainknak, másrészt ajándékot adunk a szegényeknek. A cedáká a legerősebb kapocs, amely a közösséghez köt minket. Minél hangsúlyosabban jelenik meg a cedáká eszméje egy közösségben, annál erősebb a kapcsolat a közösség tagjai között – és annál erősebb a közösség is. Ez fordítva is igaz – hanyagold el
a cedákát, és megszűnsz a közösség tagja lenni. Ha sokan hanyagolják el, megszűnik vele a közösség is.
A cedáká fogalma azonban nem érthető és nem is alkalmazható, ha nem értjük meg a mögötte meghúzódó fontos értékünket, a hálát (a bölcseink ezt a hakarat hatov szókapcsolattal nevezték el, sokan hallhattátok ezen a néven a Lativ-előadások során is). A hála annak a kifejezése, hogy mindenem, amim van, ajándék. Azért kaptuk
a dolgainkat (valamint nem tárgyi dolgainkat, például egészségünket, tudásunkat), hogy minél több fényt hozzunk a világba, örömöt más ember életébe, gyógyulást mások testi vagy lelki sebeire. Mindenünk, amink van ajándék, de csak akkor tudunk ajándékként gondolni rájuk, ha hálásak vagyunk értük. Reggelente, felkeléskor ez az első szavunk: hálás vagyok az új napért, és az új lehetőségekért, hogy ma is jót tegyek. A hála az alapja az értékes emberi életnek. Hála nélkül az életünk haraggal és frusztrációval teli. Csak az az ember képes értékes kapcsolatokat építeni, örülni, gyógyítani, segíteni másokon, akinek az elsődleges mozgatórugója az a gondolat, hogy mindenem ajándék, és ezért hálás vagyok.
Az egyik micvánk kapcsán egy ténylegesen meg is jelenik. A Templom fennállásának idején be kellett (és kell majd) mutatni az év első termését. Ezt az első termést be kellett tenni egy kosárba, és el kellett vinni a Templomba, majd ott a kohénnak oda kellett adni. A Tóra következőt mondja:
„Menj oda a paphoz, ki abban az időben lesz, és szólj hozzá: megvallom ma az Örökkévaló, a te Istened előtt, hogy eljutottam az országba, melyről megesküdött az Örökkévaló őseinknek, hogy nekünk adja” (5Mózes 26:3).
Rási a következő magyarázatot fűzi a „szólj hozzá” szövegrészhez: „mondd neki (a kohénnak), hogy nem vagy hálátlan (az Örökkévalónak)”.
Vagyis: évente legalább egyszer ki kellett mondani hangosan, hogy nem vagyok hálátlan ember.
Ez egy sorsfordító gondolat. Nem elég hálát érezni, ki kell mondani. Fejezzük ki a hálánkat az Örökkévalónak és a körülöttünk lévő embereknek – akármilyen apró dologért is. Figyeljük meg, hogyan lesznek jobbak, erősebbek és értékesebbek a kapcsolataink ezáltal.
Minél inkább mesterei leszünk a hála képességének, annál inkább képesek leszünk a cedáka adására és kapására. Kapására, mert ajándékként fogok tekinteni mindenre, amit kapok. És az adására is, mert hálás vagyok a lehetőségére, hogy az ajándékaimat jóra használhatom. Purimkor két micvánk is van, hogy ezt gyakorolhassuk.
Minden kedves olvasónknak boldog purimot kíván
a Lativ staff