Mi köze a bibliai Ábelnek Kohelet könyvéhez?

A litván zsidóság egyik legfontosabb irányzata Novardok jesivájából ered, ahol a muszár (önfejlesztés) azon formáját gyakorolták, amelynek központi eleme az ego teljes megsemmisítése. Itt napi gyakorlat volt, hogy egy adott időben mindenki abbahagyja a tanulást, feláll, és pár percig csak sértéseket szór önmagára: „én senki vagyok, nem jelentek semmit,” és hasonlókat. A vicc szerint egyszer egy új talmid (tanítvány) érkezett a jesivába, aki az első napján látva a szokást, ő is csatlakozott: becsukta a Talmudot, felállt, és elkezdte halkan mormolni: „én egy senki vagyok”. A mellette levő pedig odaszólt: „Micsoda hücpe [szemtelenség]! Még csak egy napja van itt, és máris senkinek képzeli magát!”

„Hiábavalóságok hiábavalósága, minden hiábavalóság” (Kohelet 1:1).

A hiábavalóságnak fordított kifejezés a לבה (hevel). Ez­zel a szóval tulajdonnév formájában máshol is találkoz­ha­tunk: Ádám és Éva fia, akinek a neve az európai nyelvek­ben a görögön keresztül Ábelként terjedt el. Az ő eredeti ne­ve héberül ugyanaz a szó: Hevel.

Elég furcsa név, főleg egy olyan személynek, aki kifejezetten pozitív szereplője a Tórának. A szónak azonban más jelentése is van: pára, lélegzet.

A híres történet szerint Hevel állattenyésztő volt, Káin pedig földműves. Mindketten áldozatokat hoztak Istennek, aki Hevelét elfogadta, Káinét pedig nem. Káin megsértődött, Isten pedig figyelmeztette, hogy ennek bűn lesz a következménye. Ő nem hallgatott rá, és megölte a testvérét.

Sokan felteszik a kérdést: Isten miért fogadta el Hevel áldozatát, és Káinét miért nem? A Midrás (Berésit Rábá 22:5) alapján azért, mert Káin nem a termés legjavából hozta az áldozatot, míg Hevel a legjobb állatait áldozta fel. Káin számára tehát saját maga fontosabb volt, a legjobb terményt saját magának tartotta meg, Istennek csak a maradékból adott. Hevel ezzel szemben képes volt saját magát, a saját igényeit háttérbe szorítani, a Teremtője mögé. Ő csak pára volt a saját szemében. A végén pedig úgy alakult, hogy ő maga lett az áldozat. Vagyis ő maga vált áldozattá, ő, aki eljutott az egóval vívott küzdelemben arra szintre, ahol már csak pára, hiábavalóság maradt a saját szemében.

A Kohelet szinte végig arról szól, hogy minden hiábavaló, minden csak pára. De ez jó vagy rossz? Ez egy alacsony szint, vagy épp ellenkezőleg? Vajon ez egy olyan állapot, amelyen változtatni kell, vagy inkább ez az ideális, és azon kell dolgoznunk, hogy eljussunk erre a szintre? Hogyha megnézzük Hevel történetét, akkor inkább az utóbbi. El kell jutnunk arra a szintre, ahol a szemünkben minden erőfeszítésünk hiábavalóság. Amire azt gondolnánk, többé tesz, felemel minket, amit a társadalom megbecsül, az valójában hiábavalóság kell, hogy legyen a szemünkben, nem több, mint vízpára, különben csak az egónkat növeli. „Mi a haszna vagy előnye az embernek az összes erőfeszítéséből a Nap alatt?” (Kohelet 1:3). Vagyis minden erőfeszítésünk csak pára, hiábavalóság. Legalábbis a Nap alatt, ami a teremtett, fizikai világot jelenti. Ott pedig nincs semmi új. Ahogy a könyv leghíresebb pászukja tartja:

„Nincs semmi új a Nap alatt” (Kohelet 1:9)

Ezt elsőre akár úgy is érthetnénk, hogy Salamon szerint az ideális életvitel a passzivitás: ne csináljunk semmit, hiszen úgyis minden hiábavaló, ráadásul ha semmit sem érünk, akkor vagyunk a legjobbak, hiszen akkor mi vagyunk a hiábavalóság, pára, nincs egónk, tehát elértünk egy nagyon magas szintet. Csakhogy ugyanaz a Salamon ugyanabban a könyvben írja, hogy minden cselekvésnek megvan az ideje, a harmadik fejezetben (Kohelet 3:2–9) ez egyértelműen szerepel. Többek között a születésnek és halálnak, ültetésnek és kivágásnak, rombolásnak és építésnek, háborúnak és békének… Tehát igenis kell cselekedni, igenis aktívnak kell lenni, amikor éppen az adott aktivitásnak jön el az ideje. Mégis hogyan lehet ezt az ellentmondást áthidalni? A megoldás talán a könyv legvégén található: „A lényeg, minden elhangzott, féld az Istent, és a parancsolatait tartsd meg, mert ez az egész ember” (Kohelet 12:13). Tehát a cselekedeteink, amelyeket mindig az adott idejükben kell végrehajtani, az Örökkévaló parancsolatainak a végrehajtásai kell, hogy legyenek. Így leszünk valójában pára, hiábavalóság, ami valójában az egész ember.