Interjú

Megtenni és meghallgatni

Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. július

Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. július


Interjú Kalász Mariettával, a Lativ Kolel egykori hallgatójával


Először is: hadd kérdezzem meg, miért változtattad meg a neved? Azelőtt Csizmadia Mariettának hívtak…

− Nagyon egyszerű oka van: ősztől kimegyek Londonba egyetemre, és már belefáradtam a nevem hosszas betűzgetésébe valahányszor, amikor külföldön vagyok. Így édesanyám vezetéknevére cseréltem a vezetéknevemet.

Amikor először találkoztunk, egy cseppet sem hétköznapinak mondható lánynak ismertelek meg. Azóta eltelt több, mint három év, ami alatt nem csak lediplomáztál, hanem három különböző országban jártál, tanultál, új barátokat és persze jó sok élettapasztalatot szereztél. Kérlek, mesélj arról, hogy miért és hogyan vitt az utad ennyi helyre.

− Amikor először találkoztunk a Lativ Kolelban, akkor kezdtem az egyetemet, spanyol és elméleti nyelvészet szakon az ELTÉ-n. Ekkor döntöttem úgy, hogy a következő tanévben egy évre külföldre megyek tanulni. Pontosabban már az egyetem előtt játszottam a gondolattal, hogy Berlinben szeretnék tanulni egy vallásos szemináriumban, csak úgy gondoltam, a családomnak fontos, hogy mielőtt kimegyek, lássák, tudják, az életem rendesen megy előre, érettségi után egyetem, sikeres vizsgák stb. Ha az ember egyetemistaként megy el egy évre külföldre, az társadalmilag elfogadottabb. Míg ha gimi után egyből elmegy valaki, akkor sokan azt hiszik, hogy lemorzsolódott, és persze benne van a pakliban, hogy vissza se jön. Mindenesetre nehéz döntés volt egy évet kihagyni az egyetemi tanulmányaimból.

Nem azért mentem ki, hogy “minél többet megtudjak a zsidóságról”, ez egy kicsit időpocsékolás lett volna, hiszen manapság annyi színvonalas könyv és egyéb, önálló használatra alkalmas oktatóanyag áll rendelkezésre. Viszont mindig is arról fantáziáltam, hogy egyszer majd leveszek egy héber nyelvű könyvet a polcról, kinyitom, és megértem, mi van odaírva. Na, ehhez a fajta tanuláshoz nagyon fontos egy támogató közeg. Nyugat-Európában, Amerikában és Izraelben vallásos családokban a lányok egyébként is többnyire el szoktak tölteni egy évet középiskola után egy hasonló intézményben, még akkor is, ha a középiskolában tanultak vallási tárgyakat. Én nem, mivel a Szent István Gimnáziumban érettségiztem matektagozaton, úgyhogy ez kimaradt az életemből, volt mit bepótolnom. Azt gondolom, hogy egy lánynak általában egy év ilyen szintű tanulás elég, hacsak nem akar tanítani vagy ilyesmi. A báál csuvá fiúkra szerintem viszont elég komoly nyomás nehezedik, hogy behozzák a korukbeli jesivanövendék fiúk tudását, és mellette még a szakmájukban is helytálljanak, fejlődjenek. Nem irigylem őket érte.

Te hogy nőttél föl? Mennyit tudtál a hagyományokról gyerekkorodban?

− A családom egyáltalán nem vallásos. Viszont azt mindig tudtam, hogy zsidó vagyok. Tudni kell, anyukám huszonkét éves volt, amikor egyáltalán megtudta, hogy zsidó, ráadásul idegenektől. Ez elég nagy traumát jelentett neki. Csodálom őt, hogy mindennek ellenére egy viszonylag pozitív zsidóságtudatot tudott nekem adni. De a vallásról nem esett szó otthon. A zsidóság nekem etnikai címke volt. 12-13 éves lehettem, amikor nagypapám könyvespolcán találtam zsidó témájú könyveket. Nagypapám jóban volt Scheiber Sándorral, tőle kapta őket, Scheiber papája tanított neki vallástant, amikor még gimnazista volt, a háború előtt. Az egyik könyvnek az volt a címe, hogy “A zsidó vallás”. Ezt nagyon mókásnak találtam. A tény, hogy van a zsidóknak egy vallása, elsőre olyan abszurdnak és viccesnek tűnt, mintha mondjuk lenne egy külön vallás sváboknak, vagy nagyfülűeknek. Izgatni kezdett, hogy van egy speciális életmódrendszer, amit nekem és a hozzám hasonló embereknek találtak ki. Ha, lehávdil, mondjuk jönne valami fitneszguru, hogy kidolgozott egy életmódrendszert speciálisan zsidóknak, rögtön ki akarnád próbálni. Nem? Még akkor is, ha nem hiszel annak vagy abban, aki kitalálta. Úgyhogy elkezdtem tanulmányozni a technikai részleteket.  Ekkor még egyáltalán nem érdekelt a dolog spirituális oldala, az sokkal később jött. De hát a Tóra is azt mondja, hogy “náásze venismá – megtesszük és meghallgatjuk“. Nekem először ki kellett próbálnom a dolgokat, hogy aztán megéljem mindazoknak a spirituális oldalát is. De ez nyilván egyéni, sokféle út vezet ugyanoda.  Tizenhárom éves korom körül kezdtem tehát kipróbálni, azaz megtartani egy-két apróbb dolgot. Aztán szépen lassan egyre több mindent. Cházál (bölcseink) mondják, hogy a szentség dolgában mindig csak növekedni szabad, csökkenni sohasem; ezt azt hiszem Scheiber valamelyik könyvében olvastam először. Eddigi életem során próbáltam magam ehhez következetesen tartani, és azt hiszem, nagyjából sikerült is.

Mit szólt a közvetlen környezeted ahhoz, hogy szépen fokozatosan megváltoztatod az életmódodat?

− Úgy képzeld el, hogy körülbelül másfél éven keresztül én titokban próbáltam sábeszt tartani. Ebből persze nagyon vicces szituációk születtek. Például, amikor szombaton megkértek, hogy menjek, és vegyek egy liter tejet, akkor azt feleltem, rendben, majd hat negyvenháromkor lemegyek.  Mikor megtudták a nagyszüleim, nagyon szomorúak voltak, főleg a nagypapám, ő még sírt is. Holokauszt-túlélőként nagyon aggódott értem. Ő úgy érzi, hogy a Holokauszt végső soron vallási jellegű üldöztetés volt, és úgy gondolja, hogy én nagyobb veszélynek vagyok kitéve vallásosként, mivel szerinte az események akár meg is ismétlődhetnek. A nagymamám azzal nyugtatta magát, hogy időszakos hóbortról van szó, majd kinövöm. Aztán amikor kimentem Izraelbe, akkor fogták fel, hogy ez végleges. Mostanra beletörődtek, látják, hogy boldog vagyok így.

Ezek szerint Izraelben is voltál. De haladjunk csak sorban. Tehát amikor már a családod megnyugodott, hogy egyetemistaként megállod a helyed, akkor fogtad magad, és Berlinbe mentél.

− Többen ajánlották, hogy Izraelben kellene tanulnom, de én Berlin mellett döntöttem, mert közelebb van, nem csak földrajzilag, hanem mentalitásában is, gondoltam. Fantasztikus embereket ismertem meg Berlinben, nagyon sokat kaptam ott emberileg, és remélem, adnom is sikerült valamennyit; viszont úgy éreztem, hogy a tanulás szempontjából nem tudom ott maximálisan kihasználni az időmet, energiámat, úgyhogy, bár nehéz döntés volt, de három hónap után kimentem Izraelbe – ami száznyolcvan fokos fordulatot jelentett, mindenféle szempontból. A tanulást nagyon élveztem, ezzel együtt nem volt könnyű beilleszkednem. Főleg amerikai lányokkal laktam együtt, akik közül néhányan, nem tagadom, gyakran próbára tették az idegeimet.

Hogyan zajlott a tanulás Jeruzsálemben? Hogyan telt egy átlagos napod?

− Egy nyolcfős lánycsoportban tanultam, szövegcentrikus volt a tananyag, amit nagyon interaktív módon tanultunk. Rengeteg mennyiségű héber (és esetenként arámi) nyelvű szöveget kellett elolvasni, feldolgozni. A csoportban nagyon jó fej emberek voltak, egészen különböző háttérrel, különböző országokból. Valaki vallásos családból érkezett, valaki betért, tényleg csak annyi volt a közös bennünk, hogy mindenki szövegközpontú tanulásra vágyott.

Kollégiumban laktam, egy átlagos napon körülbelül fél nyolckor keltem, akkor elmentem reggelizni, utána dávenoltam (imádkoztam). Délelőtt volt négy óránk. Ilyenkor tanultunk Chumást (Mózes öt könyve) kommentárokkal, háláchát (vallási törvényeket), muszárt (erkölcsi tanításokat). Tanultunk sábeszi törvényeket: főleg a konyhai teendőkkel kapcsolatosakat, így nők számára különösen releváns részeket, meg persze kásrutot (kóserságot, étkezési törvényeket). Hetente egyszer írtunk egy tesztet Rási kommentárjából, és szintén hetente kellett mindenkinek tartani egy dvár Tórát. A négy óra után ebédeltünk, utána három órát tanultam a személyes tutorommal, akivel előkészítettük a szövegeket a másnapi négy órára. Este vacsora után részt vettünk még két óra Misná Brurán, ez volt a legfárasztóbb része a napnak. Az első hónapban nagyon sokat szenvedtem, volt hogy azt éreztem, kész, átkérem magam egy másik programra. De másfél hónap után belejöttem, és iszonyatosan elkezdtem élvezni a tanulást.

Világos, hogy ki akartad próbálni azt a vallást, hagyományrendszert, amely neked szól, de mégis, mi az, ami most már évek óta benne tart, ami miatt tényleg a sajátodévá vált?

− Számomra soha nem az volt a kérdés, hogy miért csinálom, hanem az, hogy mások vajon miért nem. Ha egyszer le vannak fektetve a szabályok, hogy ha zsidó vagy, akkor így kell élned, akkor más miért nem csinálja? Azon túl, hogy nincs meg a mersze, az energiája a változtatásra. Amikor még nem volt meg a kellő háttértudásom, bátorságom, körülményeim ahhoz, hogy rendesen tartsam a hagyományokat, akkor állandóan rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötört. Körülbelül tizennyolc éves koromban jutottam el oda, hogy mélyebben vallásos legyek, és ez valami fantasztikus módon felszabadító hatású volt. Úgy éreztem, nem az én választásom, hogy akarom-e ezt az egészet, vagy sem. Ez az egész nem az én döntésem, hanem csinálnom kell, akár akarom, akár nem, hiszen zsidónak születtem, így vonatkoznak rám a szabályok. Ha mondjuk kapsz egy magas villanyszámlát, mit csinálsz? Kidobod a szemétbe? Azzal nem oldottad meg a helyzetet, csak azt érted el, hogy később és többet kell majd fizetned, és sokkal kínosabb lesz az egész…

Spirituális értelemben történt valamilyen változás az életedben azóta, hogy vallásos életet élsz?

− Az például, hogy bizonyos korlátozottsággal jár a mindennapokban a vallásos élet, számomra sok könnyebbséget ad. Sok apró-cseprő döntés terhét leveszi a vállamról, így a valóban fontos döntéseimre tudok koncentrálni. Tegyük fel, hogy például elmegyek egy tengerpartra úszni, és tudom, a tengerben cápák élnek, de van egy körbekerített rész, ahol biztosan nincsenek, akkor önfeledten úszom és pancsolok, bejárom a körbekerített rész minden szegletét. De ha csak annyit tudok, hogy valahol ott vannak azok a cápák, de nem tudom hogy hol, akkor ijedten állok egy helyben, és képtelen vagyok szabadon úszni a vízben és élvezni a tengert. Azt hiszem, fontos az is, hogy felismerjük,mikor kell nekünk döntést hozni, és mikor kell hagyni, hogy menjenek a dolgok a maguk útján. Az, hogy vallásos lettem, valamilyen szinten lázadás a liberális neveltetésem ellen, ha úgy tetszik, a lázadás ellen lázadok – a jövő kérdése, hogy a leendő gyerekeimnek hogyan fogom mindezt átadni és hogy ők ezzel mit fognak kezdeni.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás