Ez a hetiszakasz egy olyan egészen különös esetet ír le, ami úgy tűnik, mintha ellentmondana a zsidó eszményeknek. Eddig a Tóra a felebaráti szeretetet, becsületességet stb. dicsőítette és arra tanított, hogy a vitákra, konfliktusokra békés megoldást találjunk. Azonban itt egy olyan történetet olvasunk, amiben Pinchász − aki az izraelita hierarchiában nem áll magas szinten és látszólag önkényesen, saját kezébe veszi a törvénykezést − megöli a vezetők egyikét. Isten ahelyett, hogy rendreutasítaná, magasabb szellemi szintre emeli. Sőt, még a „békesség áldását” is megkapja. Mégis mi békés van abban, amit tett?

A „slayee” egy igazán rossz dolgot tett és dicsekedett is vele. Vajon igazolná ez Pinchas tettét? Ez látszólag sérti azt az alapvető tórai törvényt, miszerint ahhoz, hogy valakit kivégezzenek, szükség van bírósági tárgyalásra, szemtanúkra stb., és végül a büntetés a bíróság felügyelete alatt szabható ki. Sehol nem tapasztaljuk, hogy polgárőrség vagy ehhez hasonló önkényes igazságszolgáltatás elképzelhető lett volna.

A sorsunk

Pinchász története azt segít megérteni, hogy mit tanít a zsidóság a sorsról. Minden embert Isten formál meg, ő alakítja ki a tulajdonságait, hogy miben lesz tehetséges és a környezetet, amibe születik. Bár „ez egy szabad ország”, egyszer igazán eltöprenghetne magában az ember azon, hogy az Örökkévalónak mégis mi volt vele a terve, mikor megteremtette. Milyen elfoglaltságokat kedvel? Miben tehetséges?

Sok ember úgy érzi, az Örökkévaló azt várja tőle, hogy megfeleljen egy szereppel vagy egy szakmával kapcsolatos elvárásnak. Semmi nem véletlen. Ahogy a Talmud írja: „Egy olyan helyen, ahol nincsenek emberek, törekedj arra, hogy te legyél az ember” (Pirké Avot 2:6). Ez azt jelenti, ha valamit meg kell tenni, de senki sem más nem vállalja, hogy megteszi, nekünk kell megtennünk, még ha nincs is kedvünk hozzá.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindig várnunk kell és másokra hagyni azt, amit meg kell tenni, és csak akkor ugrunk be, ha senki más nem vállalja. Valószínű, hogy bölcseink ezt úgy értik, hogy ha egy hasonló helyzetbe kerülünk, az semmi esetre sem véletlen. Csak vállalni kell azt a sajátos szerepet, amihez megvannak az eszközeink, amire képessé tettek minket.

Pinchász számára ez volt a megfelelő hely és idő, és azt tette, ami abban a pillanatban szükséges volt.

Az élet tele van kihívásokkal, de van sok „árok” is, ahová befészkelhetjük magunkat olykor. Néha minden tökéletesen megy. Néha ez csak a vihar előtti szélcsend, vagy az az idő, amikor egy újabb csatára készülünk. Néha ez egyszerűen csak az Örökkévaló ajándéka.

Spirituális értelemben az élet olyan, mint egy harcmező. A katonákat nem lehet halálra fárasztani, szükségük van ételre és pihenésre, hogy legyen erejük. Ugyanígy nekünk is szükségük van ezekre, és olyan időszakokra is, amikor egy ideig nem azon erőlködünk, hogy a lehető legjobbat csikarjuk ki magunkból. Ezt fejezi ki a következő sor is, amit gyakran idéznek kabbalisztikus forrásokban: „A szent élő angyalok szaladtak és visszatértek” (Ezékiel 1:14). Mindannyiunk életében vannak időszakok, amikor minden rosszabbul sikerül, és olyanok is, amikor minden jobban. Ez egészséges és természetes.

Néha azt kívánjuk, bárcsak egy bizonyos probléma hirtelen megszűnne, akkor képes lennék igazán a spirituális fejlődésemért tenni. Ez hiba. Ha egy kihívással kerülünk szembe, az csak az épülésünkre szolgál. Jákob életének egy részét a gonosz Lábán keserítette meg, azután találkozott Ézsauval, aki meg akarta ölni. Csak miután ezeket a nehézségeket mind a háta mögött tudhatta, áldozhatta végre magát nyugalomban a spiritualitásnak, a személyiségfejlődésnek és a tóratanulásnak. Ekkor vitték el Józsefet, a kedvenc fiát idegen földre. Jákob összezavarodott, ő nyugalmat akart, ehelyett minden összezavarodott.

Az apák tudják a legjobban

Nem tudhatjuk mindig, hogy mi a legjobb nekünk. Nekünk csak mennünk kell a szekérrel és hagyni, hogy Isten eldöntse, mi kell a spirituális fejlődésünkhöz. Persze megpróbálhatunk mi magunk tenni érte, például azzal, hogy egy új helyzetben próbáljuk ki magunkat, de akkor is mindig szívből akarnunk kell alkalmazkodni az idegen környezethez. Talán az lesz az a kihívás, ami nekünk jobban megfelel.