Filozófia

Mi az áldás?

Istenhez fordulunk, hogy részesülhessünk a javaiból.

Szerző: Rabbi Nosson Scherman
Forrás: Innernet.org.il
Fordította: Németh Zoltán
Megjelent: Forrás – 2012. december-január

Szerző: Rabbi Nosson Scherman
Forrás: Innernet.org.il
Fordította: Németh Zoltán
Megjelent: Forrás – 2012. december-január

Rabbi Méir mondta: „Az embernek naponta 100 áldást kell mondania, ahogy írva van: »Mit kér tőled az Örökkévaló, a Te Istened?« (5Mózes 10:12.) Ne úgy olvasd: (mit), hanem: meá (százat).” (Menáchot 43b.)

Chidusé Hárim úgy magyarázza, hogy a napi 100 áldás annak a 100 ezüst foglalatnak felel meg, amelyek a Pusztai Szentély falait tartották. (2Mózes 38:27.) Ahogy Isten szentségének földi lakhelyét az emberek által készített ezüst foglalatok tartották össze, ugyanígy az Ő jelenlétének felismeréséhez is az emberek által mondott áldások szükségesek. Amikor ezeket az áldásokat, jelentésük teljes tudatában mondjuk el, hatásuk kozmikus jelentőségűvé válik.

„Írva van: »Az Örökkévalóé a föld és annak teljessége« (Zsoltárok 24:1), és írva van: »[Az Örökkévaló] a földet az embereknek adta«. (Zsoltárok 115:16.) Ez nem ellentmondás. Az első vers arra vonatkozik, mielőtt az ember áldást mond, a második, az áldás utáni állapotra.” (Beráchot 35a.)

Az áldásmondás során az ember felismeri, hogy a föld és annak teljessége Istené. Az embert azért helyezte Isten a földre, hogy elismerje ezt a tényt. Amikor így tett, akkor a föld engedelmeskedett neki. Mivel az Istentől kapott ajándékokat arra használta, hogy a lelkébe vésse, a föld egyedül Istené, az ember jogot kapott arra, hogy használja Isten bőkezűségét.

Így a föld az emberé lett – fejezi be magyarázatát Chidusé Hárim –, ám csak olyan mértékben, amennyire elismeri Isten fennhatóságát. Hogyha nem ismeri el Isten tulajdonjogát azokon a javakon, amelyeket használni akar, akkor tolvajnak számít, amikor saját céljára használja azokat.

HOGYAN ÁLDHATJUK MEG ISTENT?

Kisgyermekkorunk óta arra tanítanak minket, hogy áldjuk Istent imáinkban, mielőtt valamilyen micvát teszünk, vagy mielőtt élvezetet merítünk az Ő világából. Ám egyszer sem döbbenünk meg azon, hogy valójában mit is mondunk. Mi áldjuk Istent?

„Már elmondtam neked fiam, hogy minden dicsőség, fenség, jóság, bölcsesség, erő és áldás az Istené. Az ember szavai és cselekedetei – jók vagy rosszak – nem adnak hozzá, és nem vesznek el belőle. Ezért meg kell értened, hogy amikor azt mondjuk: »Áldott vagy Te, Örökkévaló«, az nem azt jelenti, aminek tűnik – hogy az áldással hozzáadnánk valamit az Örökkévalóhoz – hiszen Ő semmiben sem szenved hiányt, Ő mindennek az ura. Őtőle származnak az áldások, aki a semmiből megteremti és bőkezűen adományozza azokat, amikor vágya szerint így akarja. Ezért kutatnunk kell az áldásmondás mélyebb értelmét.” (Széfer Háchinuch – XIII. századi könyv a micvákról.)

A Chinuch azzal folytatja, hogy elmagyarázza, a mi áldásmondásaink nem imák, melyekkel növelni kívánjuk Isten jóságát, hiszen ez lehetetlen. Az áldások valójában kijelentések, annak a ténynek a felismerése, hogy Isten teljes és tökéletes. Ennek kell megelőznie minden imánkat, mivel ha folyamatosan tudatosítjuk magunkban, hogy csakis Ő rendelkezik minden hatalommal és jósággal, akkor ráeszmélünk, hogy csakis tőle várhatunk megváltást, gyógyulást, jó szerencsét, bármit, amire szükségünk van.

„bármi, amit elvár tőlünk, valójában nem az Ő hasznára válik, hanem a miénkre”

És mivel az Ő tökéletessége meghaladja a mi értelmünket, ezért bármi, amit elvár tőlünk, valójában nem az Ő hasznára válik, hanem a miénkre. Amivel valamilyen módon közelebb kerülhetünk azokhoz a célokhoz, amelyeket Ő jelölt ki a számunkra, hogy azok által kiérdemeljük azt a jót, amelyet adni kíván nekünk.

A VÉGTELEN FORRÁS

Az „áldás” szónak van egy másik értelmezése is. A bráchá (áldás) szó, a bréchá (forrás) szóból ered. Ahogy egy forrás folyamatosan friss vízzel látja el a földet, ugyanígy Isten a forrása a végtelenül áradó áldásnak. Amikor Isten megteremtette a világot és benne a teremtményeket, az volt a vágya, hogy olyan feltételeket hozzon létre, amelyeknek a segítségével jót tehessen másokkal. Ennek az isteni szándéknak az ismeretében jobban megérthetjük az áldásmondásaink értelmét.

„Rabbi Jismáél ben Elisá [a főpap] mondta: »[Egyszer Isten] így szólt hozzám: Jismáél, gyermekem, áldj meg engem!« Ezt mondtam Neki: »Legyen az az akaratod, hogy a szereteted legyőzze a haragodat, hogy a kegyességed áthassa a tulajdonságaidat, hogy kegyelemmel fordulj a Te gyermekeid felé, és az ő érdekükben lépj túl a szigorú ítélkezés határain.«” (Beráchot 7a.)

Isten megkérte Rabbi Jismáélt, hogy áldja meg Őt, ám ő ezt nem dicsőítéssel tette, hanem könyörgéssel, kérve Istent, hogy legyen kegyelmes a zsidó néppel. A főpap, aki jom kipurkor a Szentek Szentjében állt, tudta az áldásmondás mélyebb értelmét. Isten kegyességét kérte Izrael számára, pontosan azért, mert ez volt a legnagyobb áldás, amivel megáldhatta Istent. Az Örökkévaló akarata, hogy az Ő végtelen és örök áldásainak forrása az Ő népére sugározzon. Miközben azért könyörögött, hogy ne legyen semmilyen akadály Izrael és az isteni jóság áradása között, Rabbi Jismáél Istent áldotta, mivel azért imádkozott, hogy valósuljon meg az Ő akarata.

Az áldásaink ezért mindenekelőtt, elsősorban annak az elismerése, hogy minden áldás Istentől jön. Az Örökkévaló parancsolatainak célja, hogy érdemessé tegyen minket az Ő jóságának befogadására. Bármiért is imádkozunk, valójában ez annak a vágyunknak a kifejeződése, hogy ne legyünk elzárva a tápláló, erőt adó vizektől, az Ő forrásától, és hogy alkalmasak legyünk az Ő véget nem érő áldásainak befogadására.

Ezért közvetlenül Őhozzá szólunk: „Áldott vagy Te … a világ Királya”. „Te” valamiért – olyan okból, ami meghaladja a mi értelmünket – úgy kívántad, hogy ihassunk a vizeidből, és felfrissülhessünk általad. A Te kívánságod nélkül nem lett volna bátorságunk, hogy kéréssel forduljunk Hozzád. De Te így kívántad, és ezért közvetlenül Hozzád fordulunk, minden áldás forrásához.

Ám mivel azzal is tisztában vagyunk, hogy Te végtelen és határtalan vagy – emiatt fejezzük be az áldásainkat harmadik személyben: „aki éltet, aki kenyeret ad, aki megszentelt minket” – ezért tudjuk és elismerjük, hogy bármilyen valódi tudás Istenről, és a vele való kapcsolat még annál is végtelenül távolabb van tőlünk, mint a legtávolabbi naprendszer, ahová több ezer élet alatt sem juthatnánk el.

Ezért „aki áldás nélkül fogyaszt ebben a világban, olyan mintha az Örökkévalótól lopna”. (Beráchot 35b.)

Valóban. Mivel az áldással létrehozhatná azokat a csatornákat, amelyek lehetővé tennék, hogy az áldások eljussanak Isten teremtményeihez. Elősegíthetné, hogy Isten akarata megnyilvánuljon, és lehetővé tenné, hogy a teremtés célja megvalósuljon. De nem mond áldást, és így nem ismeri el, hogy az étel és a Föld, manna és Mennyország, ezzel elutasítja Istent és az áldás erejét. Vajon, ha valaki így tesz, az nem lop Istentől?



vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás