Gyereknevelés

Mi közöm van más gyermekéhez?

Régóta szinte már szenvedélyesen olvasgatok mindenféle gyermekneveléssel kapcsolatos könyvet, cikkeket, blogokat. Nemrégen azonban egy olyan gondolatra találtam az egyikben, amely nagyon meglepett, elgondolkodtatott. Leginkább azon kezdtem el töprengeni, hogy miért is nem magától értetődő ez nekem, illetve miért meglepő a gondolat 2016-ban Magyarországon.
Nem kertelek tovább, lássuk mi is lepett meg.

A szerző egy bonyolult mozaikcsaládban élő kisgyermek viselkedési problémájára kereste a magyarázatot és a gyógyírt. Elvált édesszülők, beházasodott nevelőszülők, féltestvérek és mostohatestvérek, kisebbek és nagyobbak, édes és mostoha nagyszülők valamint pedagógusok szövevényes felnőtt kapcsolati hálójában vergődött ez a tíz éves kisfiú. Biztos kötődést kevés felnőttel tudott kialakítani, ezért a kortársaihoz csapódott, hozzájuk fordult a problémáival. Csakhogy a fiatalok érzelmileg elég állhatatlanok: egyik héten ez a legjobb barát, a következőn másik. Az édesszülők sokat dolgoztak és civakodtak, kevés pozitív figyelmet tudtak adni főhősünknek. A pedagógus pedig elvárta, hogy az iskolai tanulási és szociális nehézségeket a szülők oldják meg.

A szülők szerettek egymásra és az iskolára mutogatni, a nevelőszülők és nagyszülők háttérbe állni és széttárni a karjukat. Kinek is kellene és hogyan megoldani ezt a helyzetet,
ha a szülők képtelenek rá?

A szerző kifejtette, hogy a gyermeknek mekkora szüksége van olyan felnőttekre, akikhez biztonságosan kötődhet. Akik szeretettel veszik körül, akikkel hasznos és kellemes időt tölthet együtt, akik elfogadják őt olyannak, amilyen, akik értékelik őt mint különleges embert. Akihez így kötődhet, az lehet egy nagyszülő, nagynéni, családi barát, tanár, rabbi, szomszéd. Bárki, aki hajlandó némi érzelmi energiát és időt áldozni erre a kisfiúra. És természetesen minél több ilyen felnőtt van, annál jobb! Bármilyen tevékenység során kialakítható egy ilyen kapcsolat: közös sakkozással, kedvenc süteménymajszolással, vicces birkózással, közös kirándulással stb., a választás a gyermek és a felnőtt közös döntése. Én emlékszem gyermekkoromból egy idős nénire, az alattunk lakó szomszédunkra, akire a szüleim néha rábíztak. Hímezni tanított, és közben sokat beszélgettünk, mesélt az ő fiatalkoráról. Mai napig megmelengeti a szívem ha rá gondolok, vagy ránézek édesanyám falán a kis kézimunkámra, amelyet anyukámnak csináltam vele, miközben tanított. Ha van ilyen kapcsolat, akkor a gyermek ehhez a felnőtthöz fordul, az ő mintáját hajlamos követni, rá gondol, mint a „ó fej felnőtt”.

Az ilyen felnőtt lehet a támasza a gyermeknek nehéz időkben, és anélkül hogy feltétlen tudatában lenne, akár megmentheti őt a depressziótól, magányosságtól, hánykódástól. Az ilyen kapcsolat felbecsülhetetlen értékkel bír a gyermek szempontjából.

De valahogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha segíteni akarunk egy gyermeknek, akkor tanácsokat kell osztogatnunk a szüleinek (vagy neki), hiszen az ő dolguk a gyermek nevelése, és mi nem avatkozhatunk bele, még akkor sem, ha nagyszülők vagyunk vagy nagynénik, nevelőszülők pláne, ha csak barát, tanár vagy szomszéd. Legfeljebb egy tanács erejéig! És ha visszataszítónak tartjuk a kéretlen tanácsadókat, amiből bőven van a villamoson, parkban vagy az orvosi rendelőben (mert más gyerekét nevelni elméletben a legegyszerűbb), akkor valószínűleg már tanácsot sem adunk senkinek.

Micsoda tévedés! A figyelmünket egyszerűen a gyermek felé kell fordítani, szeretettel és türelemmel játszani vele, kérdezgetni a kedvenc hobbijai felől és mellette állni, ha igényli. Az ilyen viselkedéssel támaszt és mintát nyújtunk neki és a szüleinek is, ha kell, anélkül hogy egyetlen kritika vagy kéretlen tanács elhangozna. A felnőttek ilyen értelemben nemcsak a saját gyermekeikért felelősek, hanem minden olyan gyermekért, akivel lehetőségük van mély kapcsolat kialakítására. Akivel pedig nincs lehetőségünk, mert keveset találkozunk, vagy nem találjuk a közös hullámhosszt, azokat ne frusztráljuk okoskodásunkkal!

A sok magányos, ide-oda csapódó gyermek a sok felelőtlen, figyelmüket sajnáló felnőttek következménye. A gyermekek magányossága, depressziója, magatartási zavarai társadalmi jelenség és felelősség!

Rajta hát, felnőttek, akik mintát adhattok a gyermekeknek pl. zsidóságból, segítőkészségből, családi összetartozásból, önkéntes munka adta örömből, az élet szeretetéből. Merjetek támogató pozitív kapcsolatot kialakítani azokkal a gyermekekkel, akikkel rendszeresen találkoztok a lakóházatokban, a zsinagógában, az iskolában, zeneiskolában, sportklubban! Lehet, hogy pont Te leszel, aki odafigyeléseddel és szereteteddel helyes úton tartasz egy gyermeket. És lehet, hogy soha nem is fogod megtudni, mennyit segítettél neki!

Panyiné dr. Ábrahám Zita
Trendeli Alapîtvány

Forrás: Susan Stiffelman: Gyereknevelés hatalmi harcok nélkül. A vidám, kiegyensúlyozott, együttműködő család titka, Jaffa Kiadó, 2016.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás