Emlékezés a csodákra, melyeket az Örökkévaló tett Egyiptomban.
Szerző: Domán Sije
Megjelent: Forrás – 2011. április
Szerző: Domán Sije
Megjelent: Forrás – 2011. április
Mit tegyen hát, aki ezekben a napokban valami kenyérfélét szeretne fogyasztani? Mácét − ami nem más, mint kovásztalan kenyér, azaz olyan tészta megsütve, ami nem kelt meg − lehet enni Pészách napjaiban. Ugyan mind a hét (Izraelen kívül nyolc) napon át lehet, sőt micvá mácét enni, de csak az első (Széder) este (Izraelen kívül a másodikon is) kötelező. Így mondja a Tóra: „Az elsőben (hónapban), a hónap 14. napján este egyetek mácét […]” (2Mózes 12,18). Ezek szerint, minden zsidó köteles még Pészách előtt „megválni” mindenféle chámectól. Amennyiben nem kíván kenyérfélét fogyasztani Pészáchkor, nem köteles rá, kivéve az első nap, ez a máce evésének a tórai micvája.
Miért is eszünk mácét? A Széfer háChinuch azt írja, hogy ahogy a pészáchi áldozat így a máce evése is emlék a csodákra, amiket az Örökkévaló tett Egyiptomban. Így válaszolunk a Hágádában is erre a kérdésre, azért esszük a mácét, mert a kivonulásnál nem volt atyáinknak elegendő idejük, hogy az elkészített tészta megkeljen, hiszen az Örökkévaló máris kiváltotta őket. Így lett a nem megkelt tésztából a sütés után máce. Tehát a Hágádá szerint is a máce evése által emlékezünk, éljük át újra a megváltás csodáit.
Ugyan a normális, „világi” körülmények között nem számít „nagy dolognak”, ha valakinek önmagán kívül nincs semmije, a spirituális fogalmak szerint csak az számít szabad embernek, akinek „önmagán” kívül nincs semmije. Minden ember „önmaga”, a legbelsőbb, legigazibb és legteljesebb énje. Azáltal, hogy ha ehhez valami hozzáadódik, hozzákapcsolódik, veszít a belsőségéből, igaziságából, teljességéből. Amikor megszabadul, szabaddá válik, visszanyeri a teljességét. Ilyen módon utal a „szegény kenyér” a megváltásra mind egyéni, mind nemzeti szinten. Ennek a megváltásnak kell visszatérnie évről évre a Széder-estén, a máce evésének micvája által. „Minden nemzedékben úgy kell az embernek tekintenie magát, mintha ő ment volna ki Egyiptomból.” (Hágádá) Természetesen ez csak egy lehetséges megközelítés a nagyon sok lehetőség közül.
Egy dolgot azonban még érdemes megemlíteni a máce micvájával kapcsolatban. Mégpedig azt, hogy ebben az időszakban, amikor nem áll a Szentély, ez az egyetlen olyan micvá, amit evéssel teljesítünk és azt az áldást mondjuk rá: „áser kidsónu bömicvajszov…” („aki megszentelt minket a parancsolataival”); azaz, az evés általában nem az a tevékenység, ami által az ember magas szintekre jut el a szentségben. Még a sábeszi étkezésekre sem mondjuk ezt az áldást, noha nagyon kedves és nagy micvák. A máce az egyetlen, amire azt mondjuk, hogy a fogyasztása megszentel, magasabb szintre emel minket (közelebb hoz minket a belsőbb, igazibb önmagunkhoz). Ez az egyetlen micvá, ami megmaradt nekünk a Szentély lerombolása után, ami mégis a Szentélyben hozott áldozatok részeinek az elfogyasztásához hasonlatos.

Ezzel szemben a mácá psutát csak akkortól őrzik, amikor a liszt ténylegesen vízzel érintkezik, azaz amikor elkezdik a máce tésztáját elkészíteni, hogy utána meg tudják sütni. Ezenkívül még egy különbség van a kétféle máce között, mégpedig az, hogy a mácá smurát a máce evés micvája miatt őrzik és sütik, míg a sima mácét minden különösebb szándék nélkül sütik. A háláchá szerint egész Pészáchkor szabad mácá psutát enni, sőt még Széder este is, kivéve azt, amivel a micvát teljesítjük, azaz amit a kézmosás (rochco) után eszünk (moci mácá), a korách és az áfikomán. Természetesen aki megengedheti magának, annak sokkal helyesebb végig csak mácá smurát enni.
Széder-este, amint már említettük, tórai micvá mácét enni. Ezt a Hágádában a „moci mácá” részben teljesítjük. Előtte két áldást mondunk: először hámajci lechem áldást (hiszen a máce is kenyér), majd utána magára a micvára „ál áchilász mácó” áldást. Ugyan „járna” neki egy sehechejánu áldás is, mint minden, csak időszakonként előforduló micvára, de a kidusban mondott sehechejánu áldás erre is vonatkozik (fontos is, hogy amikor a kidusban mondjuk a sehechejánut, legyen a szándékunkban, hogy az este folyamán előforduló többi micvára is vonatkozzon ez az áldás).
A máror elfogyasztása után következik a koréch, vagy hétköznapiasan a Hilél-szendvics. Veszünk egy olajbogyónyi mácét, egy olajbogyónyi márort, belemártjuk egy kis chároszetbe (alma, dió és bor keveréke), és balra dőlve megesszük.
A lakoma végén, amikor már jól laktunk, következik az áfikomán (az áfikomán szó jelentése a lakoma végi csemege). Az áfikomán ugyan máce, és nem pészácháldozat, de mégis annak az emlékére esszük, amit a Szentély idejében szintén a lakoma végén fogyasztottak el. Vigyázni kell az étkezésnél, hogy ne együk túl magunkat és el tudjuk még fogyasztani az áfikománt. Elővesszük a középső máce másik, elrejtett felét és ebből (ugyancsak, ha szükséges kipótoljuk) eszünk, balra dőlve, lehetőleg két olajbogyónyit, de legalábbis egyet. Az áfikomán után nem eszünk már semmit, hogy a máce ízével térjünk nyugovóra.