Szerző: Keleti Dávid rabbi
Megjelent: Forrás – 2010. június

Idén június 29-re esik a zsidó naptár szerinti Támuz 17-i böjtnap. Ez egyike annak a négy rabbinikus böjtnek, amelyek Zakariás könyvében (8:19) is említést nyernek. Felfigyelhetünk rá, hogy mind a négy böjt hátterében hasonló események húzódnak meg: az ország függetlenségének fokozatos elvesztése, a Szentély pusztulása és Izrael népének szétszóratása a világ különböző tájaira (gálut). Bár ezen események már majd 2000 éve lezajlottak, Maimonidész, háláchikus könyvében aktuális jelentőséget tulajdonít a történteknek: „Egyes napokon Izrael egész népe böjtöl, azon csapások miatt, amik velük és őseinkkel történtek, hogy a bűnökre emlékezve felrázza szívüket és ráterelje őket a megtérés útjaira.” (Hilchot Táánijot 5:1) Mindebből láthatjuk, hogy Izrael népének történelmi-politikai eseményei számunkra is aktuális jelentőséget hordoznak, így fontos mélységükben megértenünk őket.

A gálut, vagyis a szétszóratás katasztrófája két lépcsőben zajlott. Az első, Izrael tíz törzsből álló királyságának szétszóratása, a második Jehuda 2 törzsének szétszóratása. A babilóniai hadsereg Támuz 17-én Nabukodonozor király vezetésével áttörte Jeruzsálem falait, és elfoglalta Jehuda királyságának fővárosát a rajta álló Szentéllyel. Ez volt a vég kezdete. Ahhoz hogy megértsük, mi volt a bűne a zsidó népnek ebben a korszakban, meg kell vizsgálnunk a Királyok második könyvének történéseit. Észrevehetjük, hogy Izrael és Jehuda épp abban a korszakban vesztette el függetlenségét mikor a királyai cádikok, azaz igaz emberek voltak.

Izrael királyságában – ekkor Hoseá ben Elá uralkodott. Őelőtte gonosz királyok ültek a trónon, közülük az első Jero-beám volt, aki uralmának megerősítéseként őröket állított fel királyságának határán, hogy megakadályozza a népet tórai kötelességének teljesítésében, hogy ne tudjanak Jeruzsálembe menni a három zarándokünnepen. Az őrségváltások a Jerobeámot követő királyok alatt is megmaradtak, amíg Hoseá ben Elá meg nem szűntette azokat.

Jehuda királyságában Josijáhu király bálványimádó népet kapott örökül apja és nagyapja uralkodása után, de Jeremiás próféta hatására sikerült helyes útra térítenie az embereket. A bálványokat elpusztította, vezetőiket megölte, és ellenőröket küldött szerte a királyságban, hogy megbizonyosodjon róla, nem maradtak a népnél bálványimádó eszközök. Ezt olvashatjuk róla: „Nem volt őelőtte és nem következett őutána olyan király, mint amilyen ő volt, aki egész szívével, egész lelkével és minden erejével megtért az Örökkévalóhoz, Mózes egész tana szerint.” (2Királyok 23:25)

Josijáhu király megparancsolta, hogy hozzák rendbe a Szentélyt, így bukkantak rá a Szentély legszentebb részében lévő Tóratekercsre. A megbízottak ijedten szaladtak a királyhoz, mert a megtalált Tóra az „Átkok” fejezeténél volt kinyitva, ahol az Örökkévaló Izrael népét büntetésként a gálutba küldi. A király ezért delegációt küldött Hulda prófétanőhöz, hogy imádkozzon a zsidó népért és könyörögjön az Örökkévalóhoz az ítélet enyhítéséért. (Azért hozzá, és nem Jeremiás prófétához, mert úgy tartják, a nők imái több könyörülettel találnak meghallgatásra, mivel azok érzelemgazdagabbak.) Hulda, próféciájában komor képet vázol: „Minden pusztulás előtt áll!” – üzente vissza a királynak. Josijáhu végül az egyiptomiak ellen vívott harcban halt meg. Jeremiás csodálatos gyászbeszédben emlékszik meg róla, melyet Áv hó 9-én (Tisá beáv) olvasnak fel.

Miért pont ennél a két cádik királynál rendeltetett el a pusztulás?

A kép világossá válik, amint megvizsgáljuk alattvalóik reakcióit az általuk hozott új rendeletekre.

Izrael királyságában – amint említettük már − Hoseá ben Elá elbocsátotta a határőröket, így a nép immár el tudott jutni a zarándokünnepeken Jeruzsálembe. Ők azonban mégsem mentek el, így a helyzet változatlan maradt. Ebben az esetben az uralkodóváltás csak súlyosbította a nép egyre romló erkölcsi helyzetét. Korábban a lezüllés kényszerből történt, most viszont szabad választás eredményeképpen. Ezzel Izrael népe, mint kiválasztott nép, megbukott.

Jehuda királyságában − mint említettük − Josijáhu király egy háborúban halt meg. A háború háttértörténete a következő. A fáraó, Egyiptom királya csupán áthaladni szándékozott Jehuda királyságán, amikor háborúba indult az asszír birodalommal. Kérte Josijáhut, hogy ne szálljon harcba vele, ő azonban mégis megtámadta. A király annyira magabiztos volt győzelmében, hogy nem tartotta szükségesnek megvitatni Jeremiással a harcba szállást. Vajon miért volt ennyire elbizakodott?

A Tórában az áll, hogyha a zsidó nép Isten törvényeinek megfelelően él, akkor Izrael földjére nem fog hadsereg lépni. Mivel az általa hozott új rendeletek azt a célt szolgálták, hogy a nép ismét visszatérjen   a Tóra törvényeihez, úgy gondolta, hogy ez az áldás rá is vonatkozik. Azonban tévedett. Bár Jehuda királysága a király intézkedései hatására jó irányba változott, a nép továbbra is folytatta bálványimádatát. Josijáhu hiába küldött felügyelőket a bálványimádó eszközök begyűjtésére és megsemmisítésére, a nép becsapta őket. A felügyelők nem találtak sem-mit, mivel az eszközöket az ajtónyílás belső részébe rej-tették. Ugyanazt a típusú szellemi hanyatlást láthatjuk, mint amit Izrael királyságában – a nép immár nem kényszerből, hanem szándékosan, szabad akaratából folytatta a bálvány-imádást. A kiválasztott nép itt is megbukott.

Mikor Josijáhu szembe szállt az egyiptomiakkal, a Fáraó megparancsolta az íjászoknak hogy a királyt célozzák, így egész testét nyilak borították, mikor összeesett. A körülötte lévők észrevették, hogy halkan mond valamit, így fülelni kezdtek. Azt gondolták, hogy elvesztette hitét az Örökkévalóban, mivel cádik létére ilyen borzalmas halált kell halnia. Ezzel szemben úgy hallották, hogy a következőket mondta: „Igazságos az Örökkévaló, mert parancsa iránt engedetlen voltam.” (Échá 1:18)

Vajon miben volt engedetlen a cádik király?

Van egy parancsolat, amely így szól: „Azon tan szerint cselekedjél, melyre [a bölcsek] téged tanítanak, és azon ítélet szerint, melyet neked mondanak; ne térj el az igétől, melyet tudtodra adnak, se jobbra se balra.” (5Mózes 17:11) Minden generációban kötelesek vagyunk a Tóra legnagyobb bölcseinek utasításaira hallgatni. Így Josijáhuak is tanácsot kellett volna kérnie korának vezető bölcsétől, Jeremiástól a háború megvívására vonatkozóan. Ő azonban büszkén úgy gondolta, hogy nincs szüksége Jeremiás tanácsaira. Ez vezetett Jehuda függetlenségének elvesztéséhez, a Szentély lerombolásához és a szétszóratáshoz, amelyben nap mint nap várjuk a megváltásunkat.

Vajon a fenti történetek milyen aktuális jelentőséget hordozhatnak a számunkra?