Filozófia

Miért lettem zsidó?

Egy tudós betérése – a redukcionizmustól a spiritualitásig.

Szerző: Louis Renaldo
Forrás: Aish.com
Fordította: Szántó-Várnagy Binjomin Zeév
Megjelent: Forrás – 2013. június

Szerző: Louis Renaldo
Forrás: Aish.com
Fordította: Szántó-Várnagy Binjomin Zeév
Megjelent: Forrás – 2013. június

1989 nyarának messzi múltba távolodó napjaiban egy különleges utazásba kezdtem. Az uta­zás során a sokáig elhanyagolt, mellékesnek tekin­tett lel­ki életem teljesen átalakult, és így szépen lassan azzá váltam, aki ma vagyok. Így lett identitásom leg­meg­ha­tá­ro­zóbb vonása a zsidó vallás.

Távolról indultam, egy olaszországi, viszonylag val­lásos ka­tolikus család sarjaként, majd az MIT-n (Massa­chusetts Institute of Technology) tanultam biológiát. Hogyan ju­tot­tam végül mégis erre a meggyőződésre? A legtöbb em­ber számára a vallásosság érzelmi, hitbeli kérdés. Eh­hez képest számomra ezzel éppen ellentétes fel­fe­dezés és sors jutott. Én a szabályokon, a logikán ke­resztül értem el ugyanide.

Világnézetemet kezdetben a tudomány raciona­lista, szabályalapú felfogása határozta meg. A kö­zépiskolától kez­dve rengeteget tanultunk a tech­no­lógiáról és a tudományos felfedezés fo­lyama­táról. Ez ad­ta meg a választ minden kérdésre: a tudomány fogja meg­­gyó­gyítani a betegségeket, megetetni az éhezőket, meg­nö­velni a szabadidőnket, elhozni a világbékét. Ez a sze­ku­láris vágyódás egy „technológiai messiás” után az a vi­lágkép, amely a médiából, az oktatásból, a kormány és a tudományos szféra részéről egyaránt meghatározó volt. Fiatal, érdeklődő, intellektualitásra fogékony el­mém különösen érzékeny volt ezekre a társadalmi ha­tá­sokra. Így történt, hogy a középiskola befejeztével meg­tanultam a tudományos információkat minden más információnál többre értékelni, és így tettem a ma­ga­mé­vá, minden különösebb vizsgálódás nélkül, az ezzel járó agnoszticizmust (a nézetet, mely szerint Isten létezése sem nem cáfolható, sem nem bizonyítható).

„Mindig lehet kérdezni, és mindig van válasz!”

Ebben a szellemiségben kezdtem meg egyete­mi tanul­má­nyaimat. A komoly mennyiségű természet­tu­dományos tan­anyag mellett filozófiát is tanultunk. Fog­lalkoztatott a téma. Alapos kutatás és mérlegelés ered­ményeként arra a meggyőződésre jutottam, hogy csak azt hihetjük el, amit meg tudunk vizsgálni, amit meg tudunk figyelni. Emiatt a morál, az erkölcsök vi­szonylagosak, tetszőlegesen definiálhatjuk őket. Tár­sa­dalmanként eltérők, így puszta megállapodás kérdése az egész. Abban hihetünk csupán, ami valóban kéz­zelfogható.

Test és lélek kettősségének problémája, azaz a dualizmus mindennek a fényében elhibázott kérdésfelvetés csupán. Tévedésük (így vélekedtem) abból ered, hogy a testünk ál­tal keltett érzésekhez, benyomásokhoz erkölcsi érték­eket rendelnek. Holott valójában pusztán kémiai reak­ciókról és elektromos impulzusokról van szó. Agyi mű­kö­­désünk fizikai szinten tökéletesen magyarázható a re­­duk­cionizmus segítségével: ha megértjük egy kis petri­csé­szében úszkáló sejt működését, és az ő viselkedését nem írjuk le olyan morális fogalmakkal mint a „jó” és a „rossz”, akkor hogy tehetnénk ugyanezt az emberrel, aki szintén ilyen részekből épül fel?

Mindebben hittem, és valahogy mégis, a humánum kér­dései igen erősen motiváltak. Nem utolsósorban ebbéli érzékenységem vezetett arra, hogy orvoslást tanuljak. Példaképként tekintettem Albert Camus A pestis című regényében szereplő orvosra, aki képes értéket teremteni egy értelmetlen világban. Úgy véltem, a morál, amit annyira tisztelek ebben a szereplőben, nem más, mint racionalitásnak és józanságnak a végeredménye.

Ezt követően szépen lassan törések kezdtek el meg­je­lenni gondosan felépített világképemben. Meglepő mó­­don mindez éppen az egyetemen, a tudománnyal kez­dődött. Két esemény volt, amely (eleinte észrevétlenül) elkezdett kizökkenteni stabil látásmódomból.

Az első az volt, amikor Noam Chomsky kritikáját ol­vas­tam, melyet B. F. Skinner nyelvfejlődési elméletéről írt. A másik az IQ-tesztek témája volt, melyek egyes kutatások szerint fajok szerint megkülönböztető módon lettek megírva, így elősegítve a szegregációt. A két eset közös tanulsága számomra az volt, hogy a dogma, az előzetes meggyőződés képes befolyásolni a tudományos megismerés – általam addig objektívnek képzelt – fo­lya­matát.

Vajon ez a részrehajló gondolkodás a termé­szet­tu­do­­mányokban is képes megjelenni? Ez képtelenség, gon­doltam eleinte, hiszen az a kézzelfogható valósággal foglalkozik, nem pedig a képlékeny elméletekkel. Sta­bil­nak hitt meggyőződésem akkor kezdett meginogni, amikor egyetemi szintű kurzusokat kezdtem hallgatni az élet eredetéről. Akár egyetlen sejt hihetetlen össze­tett­ségére, rendezettségére, működésére gondolva, il­­letve ar­ra, hogyan képes a dogma az érvelést be­fo­lyá­sol­ni, rá kel­lett jönnöm: a dogma hatása a molekuláris biológiában is érezhető. Az alapfeltevés: az élet eredete nem más, mint különböző, egyenként is igen-igen valószínűtlen ese­mé­nyek sorozata.

Az élet létrejötte a biológia előfeltevései szerint olyan egyedülálló esemény, amely bekövetkezésének esé­lye gyakorlatilag nulla – mégis, mint láthatjuk, bekö­vet­ke­zett. Ez a gondolat nemcsak abszurd, de szellemileg, tu­do­mányosan sem kielégítő. E súlyos dogmától meg­sza­ba­dulva elkezdhettem szabadon gondolkodni az élet eredetéről. Miután nem kellett tovább győzködnöm magamat a „hivatalos álláspontról”, be kellett ismerjem, hogy szükségszerűen létezik egy teremtés, létezik egy Teremtő.

Ez a felismerés gyökeresen megváltoztatta a világról al­kotott felfogásomat. Többé nem voltam képes a tu­do­mányra mint az abszolút igazság forrására tekinteni. Ugyan­is ha a tudományos módszer valóban tökéletes len­ne, a dogma képtelen lenne hatást gyakorolni rá. De lát­hattam, hogy nem ez a helyzet. Azt is újra kellett gon­dolnom, hogy vajon a morál valóban a helyes gon­dol­­kodás, érvelés következménye-e. Feltűnt, hogy a ket­­tő sokszor ellentmond egymásnak: a logika azt dik­tál­­ja, hogy így és így cselekedjek, én azonban éppen el­len­­kezőleg cselekszem, és tudom, hogy ez a helyes. Ez azt sugallja, hogy létezik egy erkölcs, amely független a logikától.

Természetes, hogy hosszú évekig a tudományos világ­nézeten nevelkedett emberként nehezemre esett a jövő­be­li önmagamat vallásosnak látni. Mégis kíváncsiságom arra sarkallt, hogy komoly erőfeszítések árán előkeressem a tizenévesként, konfirmációkor jó mélyre elásott, azó­ta is bontatlan Bibliát. Az Ószövetséget újraolvasva világo­sodott meg előttem, hogy a judaizmus nem pusztán tet­szőleges szabályok véletlenszerű gyűjteménye, hanem egy lo­gikusan rendezett rendszer. De nemcsak a Bibliában emlí­tett értékek voltak számomra vonzók. Eszembe ju­tottak a középiskolai barátaim, akik vallásos zsidók vol­tak, és példás életet éltek.

Az is tetszett, hogy mekkora hangsúly kerül a hagyo­mányos zsidó családokban a tudásra, annak átörökítésére. Nem a rituálék vonzottak – ezek a többi vallásban is meg­találhatóak. Tetszett az örömökhöz és az élvezethez való hozzáállás, a katolicizmussal ellentétben ez nemcsak megengedett, hanem egyenesen szükséges is. A nem zsi­dók­hoz való hozzáállást is rendkívül felvilágosultnak ta­lál­tam, különösen annak fényében, hogy a missziós tevé­kenységet mindig is furcsállottam.

Ami viszont a leginkább megfogott, az a tiszta és hoz­záférhető logikájú teológia. Mindig lehet kérdezni, és mindig van válasz! A viselkedés, a cselekvés kötött, az elme viszont teljesen szabadon szárnyalhat. Azt is logi­kusnak éreztem, hogy az ember cselekedetei hatással vannak az erkölcsi formálódására.

Mindez még korántsem volt spirituális ébredés. Min­den, ami vonzott, az elmémet vonzotta, a racionális és gya­korlatias megfontolás juttatott el meggyőződésemre. Ami­kor aztán 1990-ben élőben is megtapasztalhattam azt az egyedülálló vallásos-politikai-történelmi ese­ményt, amit egy szédereste jelent, elhatároztam, hogy meg akarom tapasztalni a zsidóságot közelről is. Lás­suk, helyesek-e a megérzéseim, hogy itt a helyem? Elég erős-e az intellektuális vonzódásom ahhoz, hogy átlendítsen a val­lásos léttel és a betéréssel járó érzelmi megterhelésen?

Elkezdődött egy folyamat, amely lassú tűzként per­zsel­te fel a határt „tudományos” és „zsidó” énem kö­zött. A hideg racionalitás mellett megjelent a forró spi­ri­tualitás is, amelyet a háláchá, a zsidó jog alakított ki. Ko­rántsem világos, hogyan eredményezheti ezeknek a cse­lekedeteknek a betartása a lelki növekedést, mégis, a fo­lyamatot évszázadok óta megfigyelték. A Talmudban ez így fogalmazódik meg: „Ha engem elhagynának, de Tórámat megtartanák, a benne lévő fény visszavezetné őket hozzám.” (Jerusálmi Chágigá 1:7.) Rabbi Jehudá Hálévi Kuzárijában ugyanez a gondolat: „Az ember nem juthat el másként Istenhez, csakis az általa megparancsolt cselekedeteken keresztül.” Rámchál így ír ugyanerről a Meszilát Jesárimban: „A külső mozdulatok felébresztik a belsőket […] mivel az igyekvő cselekedet belső örömöt és vágyakozást kelt az emberben.”

Talán az lehet ennek a jelenségnek a mélyén, hogy a háláchá az ember minden egyes mozzanatát szabályozza. Minden apró cselekedetünknek spirituális jelentősége van. Minden kimondott áldás emlékeztet a nagyobb va­ló­ságra, melynek részei vagyunk. Könnyű érezni a szentséget a Siratófalnál! A zsidó élet szabályainak betartása által azonban ugyanez a szentség a minden­nap­jaim részévé vált.

Amikor elkezdtem keresni a vallásosságot, saját érdek­lő­désemből teljesítettem a micvákat. Az elmélyülés hatá­sára ráéreztem egy újabb lépcsőfokra: pusztán azért cse­le­kedni, mert ez az Örökkévaló akarata. Képessé let­tem olyan törvények tanulmányozására is, melyekhez sem­mi­féle személyes kötődés, érdek nem fűz. A kez­de­ti pragmatikus megfontolások ellenére utam talán leg­nagyobb eredménye ez: érezni Isten jelenlétét.

vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás