Életbevágó döntési helyzetekben
Egy jó vezető ismeri a saját határait. Nem próbál mindent egyedül megcsinálni, jó csapatépítő, és megpróbál teret hagyni az embereknek ott, ahol a leggyengébbek. Megérti a fékek és ellensúlyok és a hatalommegosztás fontosságát. Olyan emberekkel veszi magát körül, akik különböznek tőle. Megismerni a saját határainkat, tudni, hogy vannak dolgok amelyekre képtelenek vagyunk, vagy amilyenek egyszerűen nem lehetünk, nagyon fájdalmas élmény, amely néha érzelmi krízissel jár.
A Tórában négy lenyűgöző leírását találjuk egy-egy hasonló pillanatnak. Ezeket nem szavak, hanem zene kapcsolja össze. Már a zsidó történelem korai időszakától kezdve a Tórát énekelték is, nem csak olvasták. Mózes az élete végén a Tórát „dal”-nak nevezi. Különféle hagyomány alakult ki Izraelben és Babilóniában, és nagyjából a tizedik században rendszereződött a dallam egy egységes rendszerbe, amelyet táámé há-mikráként, vagyis kantillációs jelekként ismerünk. A sálselet (lánc) egy nagyon ritka jegy, összesen négyszer tűnik fel a Tórában. Mind a négy alkalommal egy egzisztenciális krízist jelöl. Az első könyvben fordul elő három alkalommal, a negyedik alkalommal pedig ebben a hetiszakaszban találjuk. Amint látni fogjuk, a negyedik a vezetőkről, szól és tágabb értelemben a másik három is.
Az első alkalommal Lót történetében jelenik meg. Lót elvált a nagybátyjától, Ábrahámtól, és Szodomában telepedett le, ahol beleolvadt a helyi lakosságba. A lányai ott lakó férfiakkal házasodtak meg, ő maga pedig a „városkapuban ült”, ami annak a jele, hogy bíróvá választották. Egyszer két látogatója érkezik, akik figyelmeztetik, hogy el kell hagynia a várost, mert Isten le fogja azt rombolni. Lót azonban tétovázik, és a „tétovázik” szó felett egy sálselet van (1Mózes 19:16). Lót nem tudja, mit tegyen. Érzi, hogy a látogatóinak igazuk van, és a város valóban el fog pusztulni, de ő az egész jövőjét abban az új identitásban látta, amelyet magának és a lányainak alakított ki. Ha az angyalok nem ragadják meg és viszik el biztonságban, olyan sokáig vonakodott volna, amíg már túl késő.
A második alkalommal akkor látjuk, amikor Ábrahám megkéri a szolgáját, Eliézert, hogy találjon feleséget a fiának, Izsáknak. A magyarázatok szerint Eliézer vegyes érzelmekkel látott neki a feladatnak, mert ha Izsák nem házasodott volna meg, és nem lettek volna gyerekei, akkor Ábrahám birtoka végül rá vagy a leszármazottaira szállt volna. Ábrahám már egyszer megmondta, mielőtt Izsák született: „Mindenható Úr, mit adhatsz nekem, amikor gyermektelen vagyok, és damaszkuszi Eliézer örökli a birtokomat?” (1Mózes 15:2). Hogyha Eliézer a küldetésében sikerrel jár, és Izsáknak és a feleségének gyereke születik, akkor minden esélye elillanna arra, hogy megszerezze Ábrahám gazdagságát. Két ösztön csatázott a lelkében: a hűsége Ábrahámhoz és a saját törekvése a gazdagságra. Kemény vívódás után a hűség nyert. Ezért van ott a sálselet (1Mózes 24:12).
A harmadik jellel Egyiptomban, József történetében találkozunk. Miután a testvérei eladták rabszolgának, egy magas rangú egyiptomi, Potifár házába került. Egyszer egyedül marad a házban az ura feleségével, és a feleség vágyának tárgyaként találja magát. József nagyon jóképű, és Potifár felesége le akar vele feküdni. József visszautasítja. Ha megtenné, mondja, azzal elárulná az urát. Bűn lenne Isten ellen. Azonban a „visszautasította” felett egy sálselet van (1Mózes 39:8), ami azt jelzi – és több rabbinikus forrás és középkori magyarázat is erre utal –, hogy nagy megerőltetésébe telt mindez. Majdnem engedett. Ez több volt a szokásos bűn és kísértés közti szembenállásnál. Emlékezzünk rá, hogy József most egy számára új és idegen országban lakott, a testvérei elutasították, és tudtára adták, nem akarják, hogy a családjukhoz tartozzon. Miért ne tenne úgy Egyiptomban, ahogy az egyiptomiak tesznek? Miért ne engedelmeskedne az ura feleségének, ha ő ezt akarja? A kérdés azonban Józsefnek nem csak az volt, hogy ez helyes-e, hanem az is, hogy zsidó-e vagy egyiptomi.
Mind a három jelenet belső harcról és identitásról szól. Vannak helyzetek, amikor valamennyiünknek döntenünk kell nemcsak arról, hogy „Mit tegyek?” hanem arról, hogy „Milyen ember legyek?”. Ez a döntés különösen életbevágó. Ezzel elérkezünk a negyedik jelenthez, amely ez alkalommal Mózesről szól.
Az aranyborjú bűne után Mózes Isten parancsára arra utasította a zsidó népet, hogy építsenek egy szentélyt, hogy az Istennek legyen az állandó otthona az emberek között. Itt már befejeződött a munka, és Mózesnek már csak Áront és a fiait kell hivatalba iktatnia. Felöltözteti Áront a főpap különleges ruháiba, felkeni olajjal, feláldozza az alkalomnak megfelelő áldozatokat. A vájischát „és levágta [az áldozati kost]” szó fölött van egy sálselet. Mostanra már tudjuk, hogy ez Mózes belső harcára utal, de vajon mi miatt lehet ez? A szövegben semmi utalás nincs arra, hogy Mózes krízisen menne át.
Azonban egy kis gondolkodás rávilágít, hogy miről szólt Mózes belső küzdelme. Egészen idáig ő vezette a zsidó népet. Áron, a bátyja segített neki, elkísérte a Fáraóhoz, a szóvivője volt, és rögtön utána másodikként következett a rangsorban. Most azonban Áron egy új vezetői rangra emelkedett, és nem csak Mózes árnyéka lesz többé. Azt fogja csinálni, amit Mózesnek magának tilos volt: ő fogja levezetni a napi áldozati szertartást, és egyszer egy évben, jom kipurkor ő hajtja majd végre azt a feladatot, amely felmenti a népet a bűnei alól. Mózes árnyékából kilépve Áron olyan vezetővé fog válni, amilyen Mózes nem lehetett: ő lesz a főpap.
A Talmud még ennél is tovább magyarázza, miért volt Mózes keserű. Az égő csipkebokor eseténél Mózes többször is próbált ellenállni annak, hogy ő vezesse a zsidó népet. Legvégül Isten azt mondja neki, hogy Áron majd el fogja kísérni, és segít neki beszélni (2Mózes 4:14-16). A Talmud szerint Mózes akkor vesztette el a lehetőségét arra, hogy kohén lehessen. „Először azt akartam, hogy te legyél a kohén, és Áron, a bátyád egy levita lett volna. Most ő lesz a pap, és te leszel egy levita.”
Ez volt Mózes belső harca, amelyet a sálselet jelez. A bátyját kell beiktatnia egy olyan pozícióba, amelyet ő sosem birtokolhatott. Lehetett volna ez másként is, de a „lehetett volna” világában nem lehet élni. Bizonyára örül a bátyjának, de nem tud teljesen megszabadulni a veszteségérzettől. Lehet, hogy már érzi, amit csak később fog megtudni, hogy ugyan ő egy próféta volt, aki kiszabadította a zsidó népet, neki nem lesz meg az a kiváltsága, ami Áronnak megadatik: hogy láthatja a saját fiait a pozíciójának örököseként. Egy kohén fiából szintén kohén lesz. Egy próféta fiából ritkán válik szintén próféta.
Amit mind a négy történet megtanít nekünk az az, hogy mindannyiunk életében elkövetkezik az az idő, amikor olyan döntést kell hoznunk, amely meghatározza, kik is vagyunk. Lót héber, és nem szodomai. Eliézer Ábrahám szolgája, és nem az örököse. József Jákob fia, és nem egy könnyűvérű egyiptomi. Mózes próféta, és nem kohén. Hogy igent tudjunk mondani arra, kik vagyunk, elég bátraknak kell lennünk ahhoz, hogy nemet mondjunk arra, amik nem vagyunk. Ez fájdalommal és küzdelemmel jár, de végül kevesebb keserűség lesz bennünk, mint előtte volt. Ez a sálselet jelentése.
Ez különösen vonatkozik a vezetőkre, és ezért olyan fontos Mózes esete a szakaszunkban. Voltak dolgok, amelyekre nem Mózes volt teremtve. Nem válhatott kohénná. Ez a feladat Áronra hárult. Nem vezethette a népet át Jordánon, mert ez Józsua szerepe volt. Mózesnek méltósággal el kellett fogadnia mindkét tényt, hogyha őszinte akart lenni önmagával. Egy jó vezetőnek pedig őszintének kell lennie önmagával, hogyha őszinte akar lenni azokkal, akiket vezet.
Egy vezető nem akarhat mindenkinek megfelelni. Egy vezetőnek meg kell elégednie azzal, amilyen. Egy vezetőnek kell, hogy legyen elég ereje ahhoz, hogy tudja, milyen nem lehet, ha elég bátor ahhoz, hogy önmaga legyen.
fordítás · Bálint Lea