Rabbi Akiva a Misna idejének egyik legnagyobb tudású és legismertebb bölcse. A zsidó hagyományban Ráchelről, a feleségéről is sokat tudunk. Kalba Szavua, Ráchel apja, a kor egyik leggazdagabb birtokosa volt. A neve jóllakott kutyát jelent, a Talmud elbeszélése alapján azért, mert mindenki, aki olyan éhesen ment be hozzá, mint egy kutya, jóllakottan távozott. Rabbi Akiva (akkor még persze nem rabbiként) az ő alkalmazásában állt, mint pásztor. Akiva betért szülők gyereke volt, nagyon szegény, és negyven évesen még analfabéta. Azt mondta, annyira gyűlöli a talmudtudósokat, hogy úgy akarja megharapni őket, mint egy szamár, mert a kutya csak a húst harapja át, a szamár viszont a csontot is eltöri az erős állkapcsával.

Ráchel felismerte benne ennek a gyűlöletnek az okát: nem a rossz tulajdonságai miatt utálta a talmudtudósokat, hanem mert zavarta, hogy ő maga nem tud, és nem teljesíti be a létezésének a célját. Látta, hogy cánuá, odaadó pásztora, a gazdája állatainak, és felismerte nagyon jó tulajdonságait. Tudta, hogy megvan benne a lehetősége egy óriási talmudtudósnak. A lány megígérte neki, hogy ha elkezd tanulni, akkor hozzámegy feleségül. Így is tett. Az apja erre kitagadta minden vagyonából, és megfogadta, hogy Ráchel nem húzhat hasznot semmilyen tulajdonából.

A fiataloknak szinte semmi pénzük nem volt, olyan szegények voltak, hogy csak a puszta szalma volt az ágyuk, még zsák sem volt hozzá. Reggelenként egymás hajából szedegették ki a szalmaszálakat. Rabbi Akiva azt mondta a feleségének, hogy ha gazdag lenne, akkor venne neki egy „Jerusalajim sel zahav”-ot, egy arany hajdíszt, amin Jeruzsálem képe volt, és amit a gazdag nők hordtak abban az időben. A Teremtő elküldte hozzájuk Élijáhu haNavit (Illés prófétát) egy szegény ember képében, aki szalmát kért tőlük, amivel próbára tette őket, hogy lássák, még náluk is van szegényebb, még ők is tudnak adni valakinek.

Akiva elkezdett tanulni, de eleinte nem ment neki. Már éppen feladta volna, amikor meglátott egy követ, amit a rácsepegő víz hosszú idő alatt kivájt. Ebből megértette, hogy csak türelmesnek kell lennie: ha a víz ki tudta vájni a kemény követ, akkor a Tóra, amit a vízhez hasonlítanak, biztos, hogy lyukat tud ütni a szívén.

Egymás után megszülettek a gyerekeik, és rabbi Akiva elment Tórát tanulni. Ráchel, akit apja kitagadott a vagyonból, jól-rosszul próbálta eltartani magát és a gyerekeit. Még arra is rákényszerült, hogy levágja és eladja a haját.

Rabbi Akiva tizenkét év után hazament, de még mielőtt belépett volna az ajtón, meghallotta a felesége hangját. Egy szomszédasszonnyal beszélt, aki éppen Rabbi Akivát szidta, amiért otthagyta őt. Ráchel azt válaszolta, hogy ha rajta múlna, akkor még tizenkét évre elküldené tanulni a férjét. Ezt hallva, Rabbi Akiva nem ment be a házba, hanem rögtön visszafordult tanulni. Bölcseink szerint ugyanis kétszer tizenkét év tanulás nem egyenlő egy megszakítás nélküli huszonnégy év tanulással.

Amikor végül visszatért a városukba, huszonnégyezer tanítványt hozott magával, és az emberek a legnagyobb tisztelettel fogadták. Kalba Szavua is kiment elé, nem ismerte fel, de azt tudta, hogy egy nagy bölcs érkezett. Megkérdezte tőle, hogyan tudná semmissé tenni egy régi fogadalmát: megbánta, hogy kitagadta a lányát a tanulatlan férje miatt. Rabbi Akiva megkérdezte, ha tudta volna, hogy a veje egy nap tóratudós lesz, akkor is kitagadta volna-e őket. Az apósa azt felelte, hogy nem, ha csak egy dolgot is tudott volna a Tórából. Ekkor Rabbi Akiva felfedte neki a kilétét. Ráchel is kiment elé, de a tanítványok nem engedték oda. Rabbi Akiva, amikor meglátta őt, magához vonta, és azt mondta a tanítványoknak, hogy hagyják őt békén, mert „Minden ami az enyém és ami a tiétek, az övé.” Vagyis, mind ő, mind a tanítványok minden tóratudásukat Ráchel éleslátásának és önfeláldozásának köszönhetik.

Nagyobb perspektívából nézve pedig nemcsak Rabbi Akiva és a tanítványai köszönhetik neki tóratudásukat, hanem a későbbi generációk is. Ráchel lehetőséget biztosított férjének a tanulásra, hosszú éveken keresztül, a legnagyobb nehézségek árán is, és ennek köszönhetően fennmaradhatott a Tóra a római diaszpórában, ebben a nagyon nehéz történelmi korszakban. Rabbi Akiva tovább tudta adni mindazt, amit tanult a legnagyobb tanítványainak (Rabbi Méirnek, Rabbi Simon Bár Jochájnak stb.), akik szintén tovább tudták adni a Tórát a következő generációknak. Ezen kívül Ráchel a Tóráért való önfeláldozásával megtestesítette azt az embertípust, akivé később maga Rabbi Akiva vált: miközben a bőrét nyúzták le vasfésűvel, a legnagyobb lelki nyugalommal mondta a „Smá”-t. Ez az a típus, amely a lehetőséget és a példát jelentette az elmúlt kétezer évben a zsidó nép számára, hogy a legnagyobb nehézségek és szenvedések közepette is tudják tartani és tanulni a Tórát − sok esetben akár még jobban megérteni, jobban kifejteni, feltárni a mélységeit. A teljességüket pont ilyen helyzetekben érték el, máglyákon „Álénut” énekelve, a legnagyobb sötétségben elérve a legnagyobb fényt.

vissza