Interjú

“Minden egyes alkotás a gyermekem”

Szerző: Zeitler Ádám
Megjelent: Forrás – 2011. január

Szerző: Zeitler Ádám
Megjelent: Forrás – 2011. január


Interjú Lévai Erikával


 

Ezen a héten Lévai Erika iparművésszel beszélgettünk aki nem mellesleg a Forrás újság borítóit is tervezi művészetről, családról, vallásról és mindenről, ami eszünkbe jutott.
Mesélj egy kicsit magadról, miket érdemes tudni rólad?

− Eredetileg iparművész vagyok, tanulmányaimat elsősorban Izraelben végeztem. Hosszabb időt töltöttem Olaszországban − itt ismerkedtem meg a férjemmel, bár ő személyesen nem volt jelen (nevet) –, majd visszaköltöztem Magyarországra, és jelenleg két gyönyörű kisfiú édesanyja vagyok, de természetesen folyamatosan alkotok is.

Mesélj egy kicsit a tanulmányaidról.

− Izraelben tanultam iparművészetet. 1996-tól 2000-ig Izraelben a Shenkar College of Textile and Design-ban szövés és nyomtatás szakon diplomáztam, és utána itthon lakberendezést is tanultam. Mind a két helyen nagyon különböző művészeti felfogást tanultam. Izraelben az elején nagyon kemény volt, én voltam az egyetlen magyar. Nem is a héberrel volt gond (előtte már egy évig tanultam), de amikor nagyon filozofikusan kellett kifejezni magamat vagy megérteni a tanárokat, bizony problémáim adódtak. Az első napokban megkérdeztem a mellettem ülő, izraeli származású társamat, hogy magyarázza már el miről van szó, mert nem értem, ő csak a fejét ingatta és azt mondta, fogalma sincs. Aztán szerencsére hamar belejöttem és egyszer a tanár szólt is, hogy “Erika, tedd már le a kezed, nem lehet egész órán jelentkezni” (nevet).

Néztem az alkotásaidat, és nem tudom teljesen eldönteni, hogy inkább ipar- vagy képzőművész vagy.

− Néha én sem vagyok teljesen biztos benne, de úgy érzem, a két dolog nem ennyire elhatárolható egymástól. Én ezen nem szoktam külön gondolkodni, csinálom, amit érzek, hogy csinálnom kell, és amiben jól ki tudom fejezni magamat. Bár végzettségem szerint iparművész vagyok, ami inkább abban merül ki, hogy sokszor dolgozom megrendelésre. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy megmondják, mit hogyan csináljak és akkor azt szóról szóra legyártom. A megrendelőim tudják, hogy mire számítsanak, ismerik a stílusomat, de természetesen egy kicsit hajlandó vagyok alkalmazkodni az elvárt igényekhez is.

Örökölted valahonnan a művészi készségedet?

− Erre nagyon nehéz választ adni, tulajdonképpen igen is, meg nem is… Édesanyámnak nagyon jó kézügyessége van, de művészettel külön nem foglalkozik, édesapám író, sportíró, ami tulajdonképpen szintén az önkifejezés egyik módja − így mondhatjuk, hogy örököltem, részben a kézügyességet, részben az önkifejezésre való vágyat és hajlamot.

Vallásos neveltetést kaptál?

− Nem, a szüleim nem vallásosak. Az első komolyabb vallási impulzusok Izraelben értek, majd ez folytatódott Milánóban is. Tulajdonképpen ez nekem egy folyamat volt, nem tudnám megmondani pontosan mikor kezdődött, és érzem, hogy közel sincs vége. Nem vagyok híve a radikális változásoknak, a szélsőségek úgyis elhullnak, csak az arany középút marad. A gyermekeim már vallásos nevelést kapnak: a nagyobbik fiam a Chabad oviba jár, a kisebb még nem tud járni.

Nagyon fontos számomra és az egész családom számára a szombattartás. A családban mindenki, kicsik és nagyok is, nagyon várják a szombatot, ilyenkor mindnyájan teljesen átszellemülünk és átadjuk magunkat az ünnepnek.

Nem nehéz a vallásos életstílust a művészettel összeegyeztetni, nincsen ebben semmilyen kettősség?

− Számomra nincsen, bár a művészetben vannak ágak, melyeket a vallás tabuként kezel, (például aktok festése), én ezekkel nem foglalkozom. Ha megnézed a műveimet, általában két téma köré csoportosulnak. Az egyik a judaisztika. Ezek a művek például az egyedi kézzel készített mezuzék, háziáldás, vagy akár a MAZSIHISZ Szeretetkórházába készített, gipszöntvényekből összeéllított applikált menóra (melyeket a Wesselényi utcai iskola diákjaival közösen készítettem), vagy akár a Keren Or-ban látható térbeli héber betűk rézből forrasztással. A művészetemnek a másik forrása az expresszivitás, az önkifejezés; erre tipikusan jó példák a digitális posztereim (melyek szintén megtekinthetőek a honlapomon), amik általában nonfiguratív alkotások a legkülönbözőbb technikákkal elkészítve, majd régen analóg, most már digitális technikával lefényképezve és kinagyítva.

Mindig is érdekelt, hogyan dolgozik egy művész, mi az alkotás menete.

− Először is megvárod, hogy a gyerekek elaludjanak (nevet). Komolyra fordítva a szót, ez egy nagyon érdekes folyamat. Mivel nagyon sokféle technikával foglakozom, ez eltérő. Általában ha anyagokkal dolgozom, például üveg vagy fém, már látnom kell benne, hogy mi lesz belőle. Mint a szobrász, aki egy darab kőben már látja a kifaragott alkotását. Első lépésként meglátok valamit az anyagban, aztán kitalálom, hogy azt hogyan tudnám kihozni belőle. Aztán igazából teljesen más lesz a végeredmény, mert az ember hajlamos elfelejteni valamit, a folyamatot… A folyamat nemcsak az anyagot változtatja meg, hanem a célt is. Ennek elég mély a filozófiája, akár az élettel is lehet analógiát vonni…

Nem a cél, hanem az út a fontos?

− Tulajdonképpen igen. Az alkotás folyamata az, ami meghatározza majd a kész művet. Nagyon sok minden jöhet közbe, ami változtat a végeredményen.

Melyik a szívednek legkedvesebb munkád?

− Ez egy nagyon nehéz kérdés. Minden munkám egy kicsit olyan, mint ha a gyerekem lenne. Nagyon kötődöm hozzájuk érzelmileg. Úgy érzem, mindegyik egy darab belőlem. Nagyon sok emlék és érzés köt mindegyikhez. Ezért nagyon is nehezemre esik megválni tőlük. Nagyon furcsa érzés… Hónapokig ott volt a szobádban, foglalkoztál vele, egy kicsit mindig hozzáraktál; amikor utaztál a buszon, az járt a fejedben, hogyan lehetne egy kicsit jobbá tenni, aztán hirtelen eltűnik. Minden egyes ilyen alkalom egy kis trauma nekem, azt hiszem. Az összesről eszembe jut egy történet, egy érzés, igen nehéz kiemelni belőlük egyet… Ez kicsit olyan, mint amikor megkérdezik a gyereket: “Kit szeretsz jobban, apukádat vagy anyukádat?”

Képzeld el azt a szituációt, hogy az összes művedet megsemmisítik, és csak egyet hagynak meg az utókornak, és neked kell kiválasztani, melyik legyen az. Mit választanál?

− Talán a milánói munkám. Felkértek, hogy tervezzem meg és készítsem el egy zsinagóga üvegablakait. Témául öt főbb zsidó ünnepet választottam. Erre a munkámra nagyon büszke vagyok. Mindig, ha arra járok, bemegyek és megnézem, minden rendben van-e velük és ők mindig ott várnak (nevet). Csak bemegyek és nézem őket és minden eszembe jut: a terv, a folyamat, a munka, minden emlék előjön. Jó érzés tudni, hogy ott van és ott is marad. Néha furcsa, ha belegondolok, hogy azoknak az embernek, akik ezek alatt az ablakok alatt imádkoznak nap mint nap, eszükbe sem jut, mit jelenthet az alkotónak; számukra természetes, hogy ott van.

Az iparművészetnek melyik ága és technikája az, amit a leginkább szeretsz és tudsz is alkalmazni?

− Erre újfent nem tudok egyértelmű választ adni. Ugye én eredetileg a textillel való munkát tanultam, de korántsem mondanám, hogy csak ezt csinálom. Úgy érzem, hogy van érzékem az anyagokhoz. Ezt nehéz elmagyarázni. Szeretem megérinteni őket, szeretem a munkát velük, mindegyik anyag mást és mást jelképez. Más intuícióval nyúlok az üveghez, a textilhez, a fémhez. Ez olyan, mintha az ember több nyelvet beszélne. Mindegyiket szereted, valamiért mindegyiknek varázsa van. Mindennek a csúcsa, amikor vegyítem az anyagokat, érdekes dolgok jöhetnek ki belőle.

Mondtad, hogy az anyagoknak filozófiája van. Kifejtenéd ezt egy picit részletesebben?

− Ott van például az üveg. Gondolj csak a tulajdonságaira: lehet átlátszó vagy nem, sima, a valóságot tükrözi, és ami nagyon érdekes: nem lehet lefényképezni, nem örökítheted meg…

Visszatérve az előző kérdésedre, hogy melyik az az anyag, amit leginkább szeretek, talán a fém és a fémmel való munka. Ezekre az alkotásaimra nagyon büszke vagyok. A fémfestés vagy a forrasztás nagyon közel áll hozzám, talán ez hasonlít leginkább a képzőművészetre.

Elég sok mindent csinálsz, ráadásul otthon vár még egy család is…

− Kezdetben ezt nehéz volt időben összeegyeztetni. Mindig is problémám volt az idővel… határidők betartása, időbeosztás… Egy kicsit – szerintem, mint minden művész – hajlamos vagyok “elfolyni”. Ebben nagyon sok minden segített, részben a vallás, hiszen ad egy elég határozott keretet, illetve nagyon sokat segít a férjem. Ő az építőiparban dolgozik, kifejezetten racionális elme, így nagyon sokat tudunk adni, illetve tanítani egymásnak. Ezekkel a segítségekkel, illetve a folyamatos önfejlesztéssel sikerült ezt a rossz tulajdonságomat levetkőzni. Nem mondom, hogy könnyű volt a változás, de a komoly változás mindig munkát igényel.

Mesélj még a családodról!

− A férjemmel az interneten keresztül ismerkedtem meg. Én éppen Olaszországban voltam ő pedig Izraelben. Az ember egy idő után rádöbben, hogy a terhet, az életet egyedül cipelni nagyon nehéz és úgy érzi, megérett a házasságra. Magyarországon a Kazinczy utcában volt az esküvőnk. A férjem, mint már említettem, nagyon más típusú ember, finom szólva egyikünk sem könnyű eset, de hát ki az? (nevet) Mivel ennyire különbözőek vagyunk bizonyos dolgokban, tökéletesen kiegészítjük egymást. Ha veszünk  mondjuk egy bármilyen terméket, ő az, aki az apró betűs részeket is elolvassa a dobozon, én meg az, aki észre sem veszem, viszont ő biztos nem tudná megmondani a termék színét másnap. Ebből fakad, hogy azok a dolgok, amiket közösen száz százalékos erőbedobással csinálunk, vagy azok a problémák, amelyekkel együtt nézünk szembe, tökéletesen meg lesznek oldva. Ő a számok embere, én nem annyira, habár érdekes, de a számokat szeretem, a matematika nem áll tőlem messze…

Gyerekek?

− Fantasztikusak. Nagyon érdekes figyelni őket, mint anya. Három év van a két fiú között. A fiatalabb még csak kilenc hónapos, mégis úgy érzem, valahogyan kötődnek egymáshoz már most. Ha kell, összefognak, együtt játszanak, azt hiszem nagyon jó testvérek.


Látsz bennük művészi affinitást?

− Azt hiszem, elég jól ismerem a gyerekeimet, nagyon érzékenyek, mindent megéreznek, de ez még nem látszik rajtuk, illetve az ecsettel való festés megnyugtatja Yanivot.

Lesz mostanában kiállításod?

− Nem, mostanában nem tervezem. Egy kicsit elegem van a kiállításokból. Nagyon sok munka van benne és egyre kevesebb az érdeklődő, egyszerűen nem éri meg. Bár nagyon szívesen megmutatnám a nagyközönségnek az alkotásaimat, mint minden művésznek, nekem is fontos a közönség véleménye, de azt hiszem − mint már beszéltünk róla −, nagyon hiányoznak a műveim, ha eladásra kerülnek. Ezt nehéz elmagyarázni, de nem is a mű hiányzik, hanem az alkotási folyamat, illetve az ebben a folyamatban megélt emóciók. A magyar képzőművészeti világ nagyon zárt, szinte lehetetlen bekerülni, míg mondjuk Izraelben a művészeti életre sokkal jellemzőbb a nyitottság és az érdeklődés az új alkotók iránt.

Mik a szakmai terveid?

− Most januártól el szeretnék kezdeni keményebben és többet dolgozni. Mozaikozni fogok, ez egy új technika, amivel eddig még nem foglalkoztam. Az első tervem egy macesz-tál, már tervbe van véve, remélem hamarosan elkészül. Nagyon sok mindennel foglalkozom, foglalkoztam, de úgy érzem, még mindig nem találtam meg azt az anyagot vagy azt a technikát, amire azt tudom mondani, hogy csak ezzel szeretnék foglalkozni. Ilyen szempontból nem tudtam még elköteleződni, még mindig keresek.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás