Vájélech

Mózes mesterünk utolsó napja

Minden pillanatodban tedd a lehető legjobbat!

Szerző: Rabbi Elijahu Hoffmann
Forrás: Torah.org
Fordította: Domán Sándor
Megjelent: Forrás – 2011. szeptember

Szerző: Rabbi Elijahu Hoffmann
Forrás: Torah.org
Fordította: Domán Sándor
Megjelent: Forrás – 2011. szeptember

Hetiszakasz: Vájélech

“És Mózes ment…” (5Mózes 31:1)

A szöveg nem jelöli meg pontosan, hogy hova ment Mózes. A Targum Jonátán (a Tóra egy arameus fordítása, melyet a tanaita Rabbi Jonátán ben Uziel írt) így ír erről: “Mózes a Bét Hámidrásba, a tanházba ment.” (Nyilvánvalóan feltételezhetjük, hogy ha valahova ment Mózes, akkor az a kedvenc helye volt – a Bét Hámidrás.) Miért ment oda most?

Mózes így kezdi a beszédét (31:2):Százhúsz esztendős vagyok ma; már nem tudok kimenni és visszajönni.” Lehetséges – kérdezi Rási –, hogy Mózes nem tudott már “kimenni és visszajönni”– azaz veszített erejéből és vitalitásából? Az lehetetlen! A Tóra azt írja (34:5-7):És meghalt ott Mózes, az Úrnak szolgája a Moáb földjén. Mózes pedig száz és húszesztendõs volt, mikor meghalt; nem homályosodott meg az õ szeme, sem el nem fogyatkozott az õ ereje.”

Rási így válaszol: “azt, hogy „kimenni és visszajönni” nem fizikai értelemben kell érteni, hanem inkább úgy, „hogy a tudás és a bölcsesség forrása távol maradt tőle a halála napján”, tehát nem tudott „kimenni és visszajönni” a Bölcsesség kapuján át.”

Mózes ezért elment a Bét Hámidrásba tanulni, hogy folytassa a tóratanulást egészen a halála pillanatáig. (Lév Szimchá)

Ebből megtanulhatunk egy fontos dolgot: néha az Örökkévalónak tett szolgálataink “mennek” – úgy érezzük kielégítenek és feltöltenek. Néha pedig nem. Néha úgy tűnik, hogy a dolgok nem “mennek”, éppen a lehető legrosszabb pillanatban.

Egy példa erre. Azt mondják, hogy egy vőlegény az esküvője napján olyan, mint egy király – bármit kér az Örökkévalótól, megkapja. Emlékszem, hogy nagyon éber voltam vőlegényként. Korán felkeltem, hogy Zsoltárokat mondjak a reggeli imádkozás előtt, és az egész napot az imádkozásnak és az inspirációnak akartam szentelni. Egy szónak is száz a vége: nem “ment”. Nem éreztem úgy az imáimat, ahogyan szerettem volna. Nem volt bennük inspiráció. És bármit tettem, nem segített.

Ez gyakran megtörténhet valakivel a nagyünnepek során is. Néha a bőséges előkészületek ellenére is azt érezhetik az imádkozók, hogy nincs meg az “érzés”, amit várnak. Mindez nagyon kiábrándító lehet, főleg egy olyan ember számára, aki sok időt és energiát fektetett bele abba, hogy felkészüljön az imáira. Hogyan viszonyuljunk ahhoz, amikor ez történik? Dobjuk be a törülközőt, és adjuk fel?

Jól ismert, hogy egy cádik, egy igaz ember számára a halála napja egy igen emelkedett időpont. A Szent Zóhár hosszasan tárgyalja azt a misztikus napot, amikor szerzője, Rabbi Simon bár Jocháj meghalt. Képzeljük el azt az iróniát, hogy Mózes előtt azon a napon, amikor el kell hagynia ezt a világot, becsapják a Bölcsesség Kapuit.

Hogyan reagált Mózes? Elment a Bét Hámidrásba. Ez olyan, mint ha azt mondanánk: “Mivel most úgy érzem, hogy képtelen vagyok az Örökkévalót szolgálni – Tórát tanulni és kapcsolatba lépni az Örökkévalóval – abban az emelkedett állapotban, melyhez hozzá vagyok szokva, elmegyek a Bét Hámidrásba, és Tórát fogok tanulni, mint egy egyszerű zsidó.” Semmi csüggedés. Semmi levertség. Csak az egyszerű felismerése annak, hogy „nem rajtam múlik.”

Egy embertől nem lehet többet kérni, mint azt, hogy a lehető legjobbat tegye abban a pillanatban, amely megadatott neki. Ha azt a pillanatot úgy kell eltölteni, hogy az Örökkévalót az inspiráció és a buzgalom mély érzéseivel szolgálja, nagyszerű. Ha úgy kell eltölteni, hogy az Örökkévalót egyszerűen úgy szolgálja, hogy elmondja az ima vagy a Tóra szavait a lehető legnagyobb összpontosítással, amit csak össze tud gyűjteni – akkor legyen így. Az inspiráció hiánya nem kifogás arra, hogy szolgáljuk az Örökkévalót.

Legendás az a buzgalom, mellyel a szent cadik, a berdicsevi Rabbi Lévi Jichák szolgálta az Örökkévalót. Azt mondják, hogy Rabbi Lévi Jichák soha nem tudott elaludni a Szombat kimenetele után attól az izgalomtól, hogy vasárnap reggel felteheti ismét a tfilint, miután szombaton nem tette fel. Szukot első éjszakáján egész éjjel arra várakozott, hogy reggel teljesíthesse az etrog és a luláv micváját. És amikor felkelt a reggeli nap, elővette az etrogját és a lulávját, és csókolgatta azokat nagy szeretetében. Azt is mond­ják, hogy egyszer, amikor nagy izgatottság állapotában volt, elért az árbá minimhez (hogy kézbe vegye Szukotkor a “négy fajtát”, a négy fajta növényt: etrog, luláv, hádász, árává), és véletlenül elfelejtette kinyitni a szobája ajtaját, és egyenesen az üvegen keresztül nyúlt be értük…

Kevéssé ismert az az egyéves időszak, mely alatt Rabbi Lévi Jichák spirituális emelkedettsége távol maradt. Ennek ellenére ez év alatt úgy szolgálta az Örökkévalót, mint egy egyszerű zsidó, imádkozással és tóratanulással, képességei legjavával.

Ez egy niszájon, egy próba volt. Az, ahogy Rabbi Lévi Jichák az Örökkévalót szolgálta, függött az áhítat és inspiráció érzéseitől, melyekhez hozzászokott? Soha nem szabad függeni. Néha ezek a dolgok túl vannak azon, amire hatással tudunk lenni. Követnünk kell Mózes példáját, melyet megmutatott a számunkra azon a napon, amikor elhagyta ezt a világot. A lehető legjobbat kell tennünk minden egyes pillanatban, és minden napba bele kell illesztenünk az imádkozást és a tanulást.

Találkozunk a Bét Hámidrásban…


vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás