Jobbá tenni a világot – tenni akkor is, ha nincs kedved.
Szerző: Sara Debbie Gutfreund
Forrás: Aish.com
Fordította: Hidegh Györgyi
Megjelent: Forrás – 2011. szeptember
Szerző: Sara Debbie Gutfreund
Forrás: Aish.com
Fordította: Hidegh Györgyi
Megjelent: Forrás – 2011. szeptember
De sosem beszéltem ezekről az elfoglaltságaimról, egyszerűen életem részévé váltak, mint az iskolai óráim, vagy a diáklány egyesület. Olyan ember voltam, aki a világot jobbá akarta tenni.
Szerettem adni. Olyan ember voltam, akivel jól ki lehetett jönni. Remek volt a kapcsolatom a szüleimmel, iskolatársaimmal, könnyen alkalmazkodtam. Mi a baj abban, ha a szobatársaim ruhái szanaszét vannak a földön, vagy ha ő akarja elfoglalni a nagyobb szobát? Miért baj ez? – kérdeztem.
Diploma után hozzámentem a lelki társamhoz, s azonnal rájöttem, hogy merev és önző vagyok…
Arra lettem figyelmes, hogy olyanokat mondok: ki törődik azzal, amit én akarok? Miért alkudjak mindig én? Miért mosogassak el újra én?
Mivel a házasságunk kezdettől jó volt, nem hiányzott a tisztelet, megbecsülés, ezért tudtam, bennem változott valami, valami új lett. Elkezdett zavarni, hogy szétszórt cipőkön keresztül kell bukdácsolnom. Bizony nem mindig voltam odaadó, s az adás nehezebbé vált, hiszen nem önkéntes volt, hanem elvárt.
Ez a felfedezés új csúcsokra jutott, amikor megszülettek a gyerekeim. Attól a perctől kezdve nem számított, hogy jó kedvem van-e. Nemegyszer kellett felkelnem az éjszaka közepén, ha akartam, ha nem. Hányást takarítottam, lepedőt cseréltem egész éjjelen át hatszor, amikor a gyermekeim elkapták ugyanazt a gyomorvírust. És utána ugyanúgy fenn kellett lennem másnap, reggelit adni, dolgozni, mosolyogva…
Egy reggel végre beláttam: ez nehéz. Sosem éreztem ilyesmit az önkéntes munka során. Mosolyogva tudtam üdvözölni egy tanulót vagy beteget hétről, hétre. Feleségként és anyaként viszont nem volt következő hét, vagy pillanat: csak most volt.
Amikor őszintén magamba néztem, hogy mi hiányzik, rájöttem: az elismerés. A csendes, megértő, támogató pillantások barátaim, kollégáim részéről. Tudtam: kitakaríthatom én a konyhát és cserélhetek pelenkát tízszer akár, nem számít. Valahogy úgy érzetem, senkit nem érdekel.
Aztán megszületett a negyedik gyermekünk: szép, egészséges kisbaba volt, már egy hónapos korában mosolygott. Volt viszont valami: nem akart aludni. Szinte soha. Igazság szerint nem szívesen hallgatom a gyereksírást, ezért óránként etettem, ringattam. Felesleges mondanom, milyen fáradt voltam, néha alig bírtam… Egyszer azonban megtörtént a csoda: öt hónapos korában végre átaludta az éjszakát… belopakodtam sokszor ellenőrizni a lélegzetét… és igen, aludt..!
Második éjszaka nagyon aggódtam. Miért nem kel fel enni? Odalopakodtam: karocskái a feje fölött voltak, mellkasa lassan emelkedett. Ekkor éreztem egy könnycseppet legurulni az arcomon. Rájöttem, hogy mindaz, amit adok a családomnak, az igenis számít… Senki nem jegyzi fel az álmatlan éjszakáimat, nem. De anyának lenni annyi, mint odaadó emberré válni. Az anyaság megtanít teret adni olyan dolgoknak, amelyekről sosem gondoltam, hogy képes vagyok megtenni. Segít, hogy meg tudjam tapasztalni a határaimat, amiket önkéntes munkám során nem éreztem.
És amint elfordultam alvó kisfiamtól, rájöttem, igazából akkor tudsz adni, amikor nincs éppen kedved hozzá, de tudod, meg kell tenned. Amikor egész álló nap dolgoztál és arra jössz haza az otthonod feje tetején áll. És mindenki a te figyelmedre vár… Amikor éhes vagy, de előbb mást etetsz meg… Igazi adás az, amikor sosem ér véget a munkaidőd…
Az adás megváltoztat bennünket és az egész világot, örökre.
És ez az, ami számít…