Filozófia

Peszách, a spirituális szabadság ünnepe

Amikor tudás és hit már ugyanazt jelenti.

Szerző: Rabbi Noson Weisz
Forrás: Aish.com
Fordította: Németh Zoltán
Megjelent: Forrás – 2013. március-április

Szerző: Rabbi Noson Weisz
Forrás: Aish.com
Fordította: Németh Zoltán
Megjelent: Forrás – 2013. március-április

A zsidó ünnepek nem pusztán a zsidó nép meghatározó történelmi eseményeiről való megemlékezések. Ünnepeink olyan alkalmak, amelyek során Isten ellát bennünket azokkal az energiákkal, amelyek spirituális létünkhöz szükségesek.

Minden zsidó ünnep egy meghatározott eseményhez kapcsolódik. Az ünnepek jelölik azt az időpontot, amikor az Örökkévaló először nyújtotta számunkra ezt a spirituális élményt. De sokkal több történik ilyenkor, mint az eredeti történelmi eseményről való megemlékezés. Minden alkalommal, amikor a zsidó naptár elérkezik ahhoz az időponthoz, amikor egy bizonyos spirituális energia először megnyilvánult, az újra elérhetővé válik a számunkra. Az ennek révén megvalósuló Istenhez való erősebb közelség miatt ezeket a napokat szent napnak, ünnepnek hívjuk.

A SZABADSÁG ÉVSZAKA

„mi általában egy jelenség spirituális aspektusára fókuszálunk”

A kulturális antropológusok peszáchot a zsidó tavaszünnepnek tartják. A legtöbb kultúra rendez valamilyen ünnepséget a tél elmúltával, a tavasszal megjelenő új élet örömére. E tudósok nézete szerint peszách a zsidó változata ennek az univerzális emberi szokásnak, azzal az egyedi jellegzetességgel, hogy ilyenkor hét napig kovásztalan kenyeret eszünk.

A zsidó hagyomány szerint ebben van némi igazság. Peszách valóban a zsidó tavaszünnep, de egy lényeges különbséggel. Míg más kultúrák a természeti világ újjászületését ünneplik ilyenkor, mi e természeti megújulás spirituális megfelelőjét ünnepeljük. Ez az egyediség abból fakad, hogy mi általában egy jelenség spirituális aspektusára fókuszálunk, míg más kultúrák ugyanannak az élménynek a fizikai oldalára.

A TAVASZ FIZIKAI SZABADSÁGOT HOZ

Ez alól peszách sem kivétel. Könnyű felismerni, hogy a fizikai világban miként jeleníti meg a tavasz a szabadságot. Télen behúzódunk a lakásunkba, hogy megvédjük magunkat a hidegtől, az esőtől, és átvészeljük a hosszú, sötét téli éjszakákat. Ilyenkor nincs mit learatnunk, a természet szünetelteti bőkezűségét. Azokat az ételeket fogyasztjuk, amelyeket nyáron és ősszel előrelátóan elraktároztunk. Ahogy a tél előrehaladtával egyre vészesebben fogynak a tartalékaink, az éhségtől való félelem kínzó szorongásával szembesülünk.

Mikor végre eljön a tavasz, fizikailag és érzelmileg is felszabadulunk. Ahogy kijövünk a téli odúnkból a szikrázó tavaszi napsütésbe, és betakarítjuk a terményt – peszách idején az árpát –, és látjuk, ahogy a növények rügyezni kezdenek, az éhségtől való félelmünk szertefoszlik, és elönt minket az élet visszatérése felett érzett öröm és izgatottság. Természetes, hogy ezt meg akarjuk ünnepelni, és örömünket másokkal is meg akarjuk osztani egy önfeledt mulatozás keretében.

Peszách is egy tavaszünnep. Imáinkban a „szabadságunk idejének” hívjuk, de az a szabadság, amit megünneplünk, annak a fizikai és emocionális felszabadulásnak a spirituális megfelelője, amelyet a természet tavaszi megújulása eredményez. Ahogy a természet megújulása felszabadítja az embert, hogy kifejezhesse örömét a rákényszerített inaktivitástól és szorongástól való megszabadulása felett, a spirituális felszabadulás lehetővé teszi, hogy kifejezzük az örömünket amiatt, hogy tudatosíthatjuk spirituális létünket, és az anyagi világon túl, szellemileg is feltöltekezhetünk. Peszách spirituális tavasza kiszabadítja a zsidó embert a szellemi télnek megfelelő anyagiság börtönéből.

SZELLEMI TÉL

Az emberek az anyagi lét foglyai. Élesen tudatában vagyunk testünknek és szükségleteinek, de a lelkünket, amely kétségbeesetten keresi a kiutat a test kalitkájából, nem láthatjuk, csupán érezhetjük. Ám a szellemi frusztráltság érzése, amelyet akkor tapasztalunk, amikor lelkünk el van fojtva és képtelen kifejezni magát, nem olyan fájdalmas, mint a fizikai éhség vagy a szorongás. Csupán egy finom, kényelmetlen érzés, amelyet könnyen figyelmen kívül hagyunk, a lehangoltság szelíd formájaként.

A fizikai érzékelésünk dominanciája nehézzé, sőt kínossá teszi számunkra, hogy nyíltan kifejezzük spirituális énünket, még akkor is, hogyha erőteljesen érezzük, kell lennie valaminek a fizikai valóságon túl. E pszichológiai nehézség tetten érhető az igazság (emet) és a hit (emuná) közötti különbségtételben.

Az általános konszenzus szerint a valóság részének tekintünk mindent, amit érzékszerveinkkel felfoghatunk, vagy tudományosan mérhetünk, még hogyha közvetlenül nem is érzékeljük. De ha valami fizikailag nem ölt testet, vagy tudományos módszerekkel nem kimutatható, az csupán a hit tartományában létezik. Nem emet (igazság), csupán emuná (hit). Ha nem tudod bebizonyítani, akkor csak hihetsz benne.

Az igazság és a hit közötti különbség igen lényeges, mivel minket, embereket, sokkal jobban befolyásolnak azok a dolgok, amelyeket igaznak tartunk, mint amelyekben csupán hiszünk. De néha az emuná olyan erőteljes lehet, hogy a hit tárgya az igazság dimenziójába lép a hívő ember számára. Amikor ez megtörténik, akkor a valóságról alkotott szűk definíciónk kitágul.

Mindezt a gyakorlatban is tetten érhetjük a mácá (pászka) evésének micvájában és abban az eseményben, amire az emlékeztet minket. „Ne egyél hozzá kovászosat, hét napig kovásztalant egyél, a sanyarúság kenyerét, mert sietve mentél ki Egyiptom országából, hogy megemlékezz arról a napról, amelyen kijöttél Egyiptom országából, életed minden napján.” (5Mózes 16:3.)

A Zohár a mácát a „hit kenyerének” nevezi, ami emlékeztet minket arra, hogy sietve hagytuk el Egyiptomot, vakon követve Istent a sivatagba, anélkül hogy tudtuk volna az úti célt, és megfelelően elláttuk volna magunkat a sivatagi tartózkodásra. Istenbe vetett erőteljes hitünk lehetővé tette számunkra, hogy átlépjük a pszichológiai határvonalat, amely elválasztja a belső hitünket a külső valóság észlelésétől. Bár nem tudtuk, hogy a „valódi” világban hogyan fog Isten élelemmel és szállással ellátni ennyi embert a sivatagban, boldogan követtük Őt a hitünk világában, ahol bármi lehetséges.

A mácá ereje átalakítja a hitet a valóság észlelésévé, és eltünteti a különbséget az igazság (emet) és a hit (emuná) között. A mácá valóban a „lélek kenyere”.

SZELLEMI TAVASZ

Spirituális szabadság akkor valósul meg, amikor a hit ezt a nagyfokú tisztaságot eléri. A hívő ember ekkor megszabadul az anyagi valóság erőteljes hatalmától, és megengedi magának, hogy energiát fektessen abba a valóságba, amelyik csak a hit szemével látható.Anélkül a szellemi felszabadulás nélkül, melyet e tisztaság által érünk el, sohasem tudunk ugyanannyi energiát fektetni az emunába mint az emetbe.

Az emberi tudatosság legmélyén nyugvó, racionalitásból fakadó belső szkepticizmusunk meggátol minket abban, hogy nagy mennyiségű energiát és erőt fektessünk olyan dolgokba, amelyek csupán a hit segítségével láthatók. Nem vagyunk képesek elhallgattatni a belső hangot, mely azt kérdezi „hogyan lehetsz biztos abban, hogy amiben hiszel, az valóban a valóság része?”. Hogyha ehhez a bennünk lévő szkepticizmushoz hozzátesszük a nem hívőktől jövő gúnyolódást és megvetést, könnyű belátni milyen fájdalmasan nehéz lehet még a legelkötelezettebb zsidónak is a micvák megtartásának szentelnie az életét. Az emet és emuná közötti különbségnek el kell tűnnie ahhoz, hogy képesek legyünk büszkén megtartani a Tóránkat anélkül, hogy kissé nevetségesnek éreznénk magunkat, vagy szabadkoznunk kellene miatta.

Most már van némi elképzelésünk arról, hogy mit jelent „a szabadságunk ideje” kifejezés. Peszáchkor Isten spirituális energiát ad a számunkra, amely lehetővé teszi, hogy élesítsük az emunán keresztül történő érzékelést, és felemeljük azt az emet szintjére. A különbség megszüntetése aközött, hogy valamit a hit által tudunk, vagy általánosságban tudásnak nevezünk, a szellemi szabadság lényege.

De az, hogy értjük, mit jelent a spirituális szabadság, még nem segít abban, hogy tudjuk, hogyan kell megszereznünk azt. Hogyan nyújtja Isten számunkra ezt az energiát? Hogyan működik peszách?

A FIZIKAI SZABADSÁG A SPIRITUÁLIS SZABADSÁG EREDMÉNYE

A zsidó hagyományban a fizikai megnyilvánulás csupán a szellemi világ felületi tükröződése. Eszerint a természet tavaszi megújulása és felszabadulása mögött húzódó valódi ok spirituális természetű. A természet peszách, a zsidó tavaszünnep, a lélek „szabadságának időszaka” miatt alkalmas arra, hogy az emberiség számára fizikai felszabadulást hozzon. Az ilyenkor mindenki számára elérhető szellemi szabadság isteni kiáradása nyújt elegendő mennyiségű emunát ahhoz, hogy eltüntesse a különbséget a fizikailag és a hit segítségével érzékelt valóság között. Amikor a szellemi és a fizikai között megszűnik a különbség, a spirituális szabadság isteni kiáradása fizikailag is kifejeződik, és amikor eléri a világunkat, tavaszként érzékeljük azt.

Ha ezt a gondolatot még mélyebben megvizsgáljuk, az, amit emetnek, igazságnak vagy tudományos realitásnak hívunk, valójában csak a külső rétege az emuná még mélyebb valóságának. A mi fizikai nézőpontunkból úgy tűnik, hogy az a valóság, amelyet igazságnak hívunk sokkal szilárdabb alapokon nyugszik, mint amit csak a hit erején keresztül tudunk elfogadni. De hogyha spirituálisan tekintünk a világra, arra a következtetésre jutunk, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Az emet csupán a felszíni rétege az emuná mélyebb valóságának. Az emuná az, ami szilárdabb alapokon nyugszik, mint az emet.

TÍZES CSOPORTOK

A Zohár összeköt három olyan, egymástól látszólag elkülönült eseményt, melyek tízes csoportban történtek. A világ 10 kijelentéssel lett megteremtve, a Tórát 10 parancsolatban adták, és Isten 10 csapással sújtotta az egyiptomiakat, hogy elengedjék a zsidó népet. A Zohár szerint ezek az események a következő módon kapcsolódnak egymáshoz. A tíz kijelentés alakult a tízparancsolattá a tíz csapás által.

A prágai Máhárál megmagyarázza a kapcsolat első részét a Gevurot Hásem című könyvében (57. fejezet). A tíz csapást oly módon kell szemlélnünk, mint Isten tíz teremtő kijelentésének visszavonását. Az első kijelentés, „legyen világosság”, a sötétség csapása által lett visszavonva. A tizedik kijelentés, „alkossunk embert”, az elsőszülöttek halálával. A növényzet megalkotása a növényzetet elpusztító sáskák csapása által stb. Mire véget értek a csapások, Isten visszavonta az összes kijelentést.

VALÓSÁGOK ÖSSZECSAPÁSA

A fáraó zavarba ejtő ellenállása érthetővé válik, ha a valóság természetéről alkotott nézetek összecsapásaként tekintünk rá. Fáraó abban a valóságban hitt, amelyet mi az igazsággal feleltetünk meg. Számára azok a dolgok alkották a valóságot, amelyeket fizikai érzékszervei segítségével megfigyelhetett, és amelyeknek a működését tudósai segítségével megérthette. A csodák csupán átmeneti jelenségek voltak. Nem követték a természet törvényeit, és nem illeszkedtek a valóságba. A csodák ereje olyan valóságból származott, amely csak a hiten keresztül valósulhatott meg. Amikor a hit ereje, ami energiát adott a csodáknak, elfogyott, a valóság még mindig ott volt. A létezés nem valamely istenség hóbortja volt. A létezés maga volt a valóság.

Isten nem olyan erővel támadta, amely a természeti világ része lett volna. Azzal próbált ráijeszteni, hogy manipulálta a valóságot. A fáraó hitt a tudásban. Az ő igazságérzékelése nagyon erőteljes volt, és arra használta, hogy különbséget tegyen valóság és illúzió között. Isten trükköket használt a fáraó ellen. Még Isten sem tudta végérvényesen megváltoztatni a valóságot. A fáraónak csak annyit kellett volna tennie, hogy túléli ezeket a trükköket. Egészen addig, amíg Isten nem alkalmazott természeti erőt Egyiptom ellen, ő biztonságban volt. Nem kellett félnie a csodáktól. A valóságban ő biztonságban volt.

A CSODÁK MAGA A VALÓSÁG

A csapásokat Isten azért küldte, hogy megmutassa, nem létezik valóság. Amit igaznak érzékelünk, valójában mind csoda. Csupán Isten teremtő kijelentései valóságosak. Minden alkalommal, amikor az Örökkévaló visszavont egy kijelentést, az ún. valóság egy része összeomlott.

A csapások megmutatják, hogy amit igaznak vélünk és valóságként definiálunk, valójában csupán hit. Érzékszerveink bizonyítékai és mindazok a tudományos törvényszerűségek, amelyeket kikövetkeztetünk, nem a valóság talajára helyeznek minket, csupán a teremtő kijelentések felszíni rétegével hoznak minket kapcsolatba. Az igazság valóságát követni egyenlő a hit valóságának követésével. Mindkettő ahhoz a következtetéshez vezet, hogy csupán Isten teremtő kijelentései képezik a valóságot. A létezés legmélyebb szintjén nincs különbség emet és emuná között, a kettő ugyanaz. A köztük lévő különbség csak a fáraó elméjében lévő illúzió, mely a tíz csapás által egyszer és mindenkorra összetört.

A LÉTEZÉSBE VALÓ KAPASZKODÁS

De még ennél is mélyebbre mehetünk. Ha csupán Isten teremtő kijelentései alkotják a valóságot, akkor csak úgy tudjuk fenntartani a létünket, hogyha folyamatosan működésben tartjuk azokat. A csapások megmutatták, hogy a Teremtő kijelentéseknek szükségük van emberi befogadókra. Amikor a fáraó visszautasította, hogy figyeljen rájuk, Isten megmutatta, hogy kész visszavonni őket, és a fáraó makacsságával szemben ezt egyenként meg is tette.

Csak úgy tudjuk biztosítani Isten kijelentéseinek folytonosságát, és ezáltal saját létezésünk fenntartását, hogyha odafigyelünk, és megpróbáljuk megérteni Isten üzenetét, a lehető legmélyebben. Így kapcsolódik össze a teremtés kijelentéseinek folytonossága a tízparancsolat megtartásával. Csak az Ő tízparancsolatán keresztül tudjuk megérteni Isten teremtő kijelentéseinek célját.

KÜLÖNBSÉGET TENNI EMET ÉS EMUNÁ KÖZÖTT

Elérkeztünk az emet és emuná közötti különbségtétel legkritikusabb pontjához. Hogyha a valóságot aszerint definiáljuk, amit általánosan igaznak vélünk, akkor nincs szükség végső célra. A világ, amelyet érzékszerveinkkel tapasztalunk, egyszerűen azért létezik, mert van. Amíg biztosak lehetünk abban, hogy a körülöttünk lévő fizikai világ valódi, nem fontos, hogy miért létezik, vagy volt-e, aki megalkotta. Az igazság magától értetődő, nem igényel magyarázatot. Hogyha az a világ, amelyet az érzékszerveinkkel tapasztalunk, és a tudomány módszereivel tanulmányozhatunk, alkotja a végső valóságot, biztonsággal figyelmen kívül hagyhatunk mindent, amit csupán a hit erejével fedezhetünk fel. Ezek a dolgok nem valóságosak, akkor mi szükség rájuk?

Peszách a spirituális szabadság ideje, mert a Kivonulás demonstrálja azt a téves következtetést, amely alapjául szolgál az „igazság” világáról alkotott képünknek. Nincs igazság hit nélkül, az emet az emunában gyökerezik.

Isten minden peszáchkor lehetőséget ad számunkra, hogy lássuk, a valóság az emuná erején alapul. Nem vehetjük természetesnek, és csak addig áll fenn, amíg a céljára fókuszálunk. Hogyha befogadók vagyunk peszách üzenetére, akkor nem lesz ránk hatással a körülöttünk lévő fizikai világból eredő biztonság hamis látszata. Boldogan fogjuk Istent követni a sivatagba és az életünket a Szináj-hegy felé vezetni. Szükségünk van a tízparancsolatra, hogy a teremtő kijelentések működjenek. Peszáchkor a fizikai korlátaink láncai lehullanak, és szabadon kifejezhetjük örömünket afelett, hogy kiszabadultunk a világ hamis érzékelésének béklyójából.



vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás