A szájhagyomány szerint Báál Sém Tov találkozott a szerencsi vásáron Eizik Taubbal, a későbbi kállói rabbival, és meghagyta, hogy írni fog neki. Eizik Taub 1751-ben született, tehát a valóságban, ha ezen esemény meg is történt, a „jó név ismerője” egy 9-10 éves pásztorgyerek fejecskéjét simogathatta meg, mert a fiúcska ezt a mesterséget űzte akkoriban. Apja szegény árendásként bérleménye földjét művelte, korán meghalt, a gyerek négyéves korában jutott árvaságra. Két nagy dalát, a Szól a kakas már… és a Sírnak-rínak a bárányok… kezdetűt a legenda szerint egy pásztortársától hallotta, aki önzetlenül átadta neki, hadd „dolgozza fel” kedvére, s hogy teljesen Eiziké legyen, ő többet nem énekelte.

Egyes források szerint a nyikosburgi rabbi famulusa pénzszerző körútján Nagykállót is meglátogatta, ott fedezte fel a rendkívül értelmes gyereket, és magával vitte Moldvaországba. Mások szerint Smelke Horovitz főrabbi megérezte, hogy a távoli Hágárországban a magyar ugaron egy tehetséges árva gyermek őriz néhány bárányt, pedig egy egész nyájat lehetne rábízni. És ő elküldte sliachját – küldöncét – Kállóra.

A fiú szorgalmasan tanult 15 évet a híres jesivában, aztán visszatért a szabolcsi faluba a közösség elnökéhez, Fisch Jakabhoz, aki egy nagy gazdaságot bérelt. Volt ott szőlő, sokféle gyümölcs, szeszfőzésre igen alkalmas. A fiatalember jeles szeszfőzőnek bizonyult, de estelente csodálatosan magyarázta a Szentírást. A legény megnősült, egy pataki lányt vett feleségül. A kile, bámulva a kiváló magyarázatokat, Eizik Taubot megválasztotta rabbinak. Ekkor a fiatalember tanácsot kért mesterétől, aki ezek után egy évre maga mellé vette a házaspárt.

Olyan véleményt is ismerünk, hogy közben Lengyelországban is tanult. A lényeg, hogy igen felkészülten foglalta el a rabbiszéket, azaz Szabolcs megye főrabbija lett. Ajtaja nyitva állt felekezettől függetlenül bárki előtt, aki jó szóért, tanácsért jött, illetve asztalánál mindenkit szívesen látott. Kiválóan beszélt magyarul, kedvelte a népzenét, köztiszteletben álló személyként 40 évig töltötte be hivatalát. A szabója (Polatsek József) idézte gyakori mondását: „Nem szabad túlfeszíteni a húrt.” Tehát elnézőnek kell lenni mások esendőségévell szemben Jó megjelenésű, jó kedélyű embernek ismerték. Térdben szűkülő (bricsesszerű) nadrágot viselt, fehér harisnyát és fekete csatos cipőt.

Megkérdezhetik, hogyan jutott a tengerentúlra két szép nótája. A szájhagyomány erre is ad magyarázatot. A rabbi bizalmas emberével, Fisch Jakabbal (aki akkor már földbirtokkal rendelkezett) minden pénteken eljutott keficász háderech („az út ugrása” – amikor egy adott távolság megtételéhez szükséges idő lerövidül) segítségével – bricskájuk szinte repült – a tengerentúli Cfátba. Itt megmártózott abban a rituális fürdőben (mikvében), amelyben a híres kabbalista, Jicchák Luria is megfürdött a 15. században. Még a szombat beállta előtt visszaérkeztek Kállóra a közösség nagy örömére. Egy alkalommal azonban a száguldó paripái nem engedelmeskedtek, nem röpítették haza. Megértette, hogy Cfátban kell tölteniük a sábeszt. Szállást a város szélen találtak egy nagyon egyszerű embernél, aki meglepve hallotta, hogy az egyik vendége milyen szépen imádkozik és mennyi nótát tud. Reggel az imaházban javasolta a város rabbijának, kérjék fel kántornak a messziről jött vendéget. A rabbi felháborodott, hogyan képzeli ezt, hiszen mindenkinek megvan a maga reszortja, az előjogon nem szabad változtatni. De a gazda csak tovább erőltette, hogy akkor legalább Ibn Gvirol szép dalát, amely nem is ima, hanem dicsőítő himnusz, hadd énekelhesse a „vendég”. Ezt megengedte. S amikor Eizik Taub rázendített, összeszaladt a város, még a környék fái is elégedetten lengették ágaikat. Ezután már a közösség kérte, hogy imádkozzon tovább és maradjon ott a délutáni lakomán. Két szép dalát addig énekelte, míg meg nem tanulták − így kerültek a Szentföldre ezek a dallamok.

Hinni kell a legendának? Nem muszáj, de valahogy csak eljutott messzi földre a két melódia, amikor még média se volt. Sok helyen a nagyvilágban az ünnepi Uneszáne tokef… kezdetű, a nap szentségét hirdető dalt, Ámnon rabbi szerzeményét e két dallam alapján recitálják. Kezdik a „Szól a kakas már”-ral és a befejező kevákorász részt a „Sírnak-rínak a bárányok” melódiájával intonálják (ugyanis a szöveg így szól: „Amint a pásztor számba veszi nyáját, úgy vonulunk el pásztorbotja alatt”). A mainzi mártír – akit a fejedelem megcsonkított, mert nem akarta hitét elhagyni – utolsó erejével suttogta el a zsinagógában a fenti imát. Számos kiváló zeneszerző komponált hozzá muzsikát, mégis, mint írtuk több helyen, a kállói cádik két nótáját dolgozták fel e fohászhoz. Mert az elején, bár reményre jogosít, de azt is közli, hogy bűneink miatt nem épülhet fel a cioni templom.

Az ima befejezésében a szerző nyájhoz hasonlítja a közösséget. De lényegében a Ros Hasono gondolatát is tükrözi. Sírnak-rínak a bárányok, panaszkodnak a juhásznak, mondja meg a gazdának, adjon szénát a juhnyájnak. A gazda azt feleli, „ott a boglya”. Tehát az élet lehetőségét biztosító élelem… csak ki kell érdemelni. A rabbi hozzáteszi: „míg én vagyok a bojtára, nem lesz gondja a juhnyájra”. Mózes, a jó pásztor, 40 évig őrködte, gondozta a sivatagban a rábízott nyájat. Nem egy mértékkel, de Eizik Taub is negyven éven át viselte gondját Szabolcs megye zsidóságának. Amikor meghalt, szinte az egész megye meggyászolta. 19 évig nem is ült senki a rabbiszéken.

Mondják, hogy egész életében várta Báál Sém levelét. Ami azt jelenti, hogy az ő szellemében kívánt tevékenykedni. Talán ezért tartják az első magyarországi chászid rabbinak. Személyét számtalan legenda övezte. De az első, ideológiailag és tudatosan vállalt chászid udvart kissé távolabb kell keresnünk, Sátoraljaújhelyen, vagy ahogy a nép nevezte: Sadaradán, illetve Ihelen. Erről legközelebb beszélünk.