Melyik a súlyosabb: a hiába elmondott áldás vagy ha egyáltalán nem mondunk áldást?
Az áldásmondás rabbinikus rendelet, ezért ha valaki nem mond áldást, egy tevőleges rabbinikus kötelességnek nem tesz eleget. Ezzel szemben, aki hiába mond el egy áldást, az sokkal komolyabb problémakörbe ütközik: feleslegesen említi az Örökkévaló nevét. Ezzel akár egy tórai tilalmat is megszeghet (bár eltérő vélemények vannak e kérdésben). Ez az oka annak, hogy a háláchá nagyon szigorúan vigyáz arra, nehogy feleslegesen mondjunk el egy áldást. Ebből következik az az általános, áldásokra vonatkozó háláchá, hogy „száfek beráchot lehákél”, azaz minden olyan esetben, amikor kétséges, hogy kell-e áldást mondanunk valamire, akkor könnyítünk, tehát nem mondjuk el az áldást, mert sokkal súlyosabb feleslegesen áldást mondani, mint nem mondani áldást. Sokakban felmerülhet ezzel kapcsolatban az a kérdés, hogy még ha feleslegesen is mondunk el egy áldást, végső soron ez akkor is egy áldás, mivel dicsérjük az Örökkévalót! Mi a probléma azzal, ha egy plusz dicséretet ad az ember a Teremtőnek!? A válasz az, hogy természetesen nagyon fontos, hogy az áldásokat ne csak „háláchikus kötelesség” szintjén mondjuk el, sőt nagyon fontos, hogy egy alapvető belső igényből, belső érzésből fakadjon az áldásmondás. Azonban azt is tudnunk kell, hogy amikor áldást mondunk, az Örökkévaló nevét említjük, egy „szent területre” lépünk. Amennyire szükséges a szeretet és a hála érzése, ugyanennyire szükséges, hogy felébredjen bennünk az Örökkévaló nagyságától való félelem érzése. Az Örökkévaló neve nem hétköznapi és nem válhat hétköznapivá. Említése egy külön „alkalom” kell, hogy legyen.