Filozófia

Sábát – A valódi létezés állapota

Sábát – az eljövendő világ “íze”.

Szerző: Rabbi Dr. Akiva Tatz
Forrás: Living Inspired c. könyv
Fordította: Németh Zoltán
Megjelent: Forrás – 2012. január

Szerző: Rabbi Dr. Akiva Tatz
Forrás: Living Inspired c. könyv
Fordította: Németh Zoltán
Megjelent: Forrás – 2012. január


A Sábát központi fontosságú a Tóra és a zsidó életmód számára. A hét a Sábáttal kezdődik és a Sábáttal ér véget. A szentből a hétköznapiba térünk, majd ismét a szentbe. Mi az üzenete ennek a heti körforgásnak? Milyen energiák nyilvánulnak meg benne? Miért van szükségünk minden héten a Sábátra, míg a többi ünnepet évente csak egyszer éljük át? Minden bizonnyal különös fontossággal bír a Sábát a nesámá (lélek) számára, ami szükségessé teszi az ilyen gyakori ismétlését.

Sokféleképpen lehet megragadni a Sábát lényegét, de talán a legalapvetőbb jellemzője, hogy egy végpontot jelenít meg, egy folyamat célját, értelmét. A hétköznap a munka, az építkezés ideje, a Sábát ennek az építkezésnek a szüneteltetése, mikor felismerjük az elvégzett munka jelentőségét és átéljük a teljesítményből fakadó sikerélményt. Ez nem egyszerűen pihenés vagy az aktivitás hiánya. Ez annak a munkának a megünneplése, amelyet már elvégeztünk. Amikor a Tóra megemlíti a Sábátot, először mindig az azt megelőző hat napi munkát említi. A Sábát csak a munka után, a munka miatt történik.

Minden folyamatnak kell, hogy legyen célja, amely megadja az értelmét. Ha egy munka sosem ér el eredményt, az a munka értelmetlen. Ha egy feltaláló épít egy gépet, amely képes teljesen fenntartani magát – üzemanyagot szerez, megolajozza magát, megjavítja önmagát stb. –, az elismerésre méltó, feltéve, hogy a gép csinál valami hasznosat. Egy olyan gép, amelynek egyetlen feladata önmaga fenntartása, értelmetlen volna.

Az eredmény igazolja a munkát, a cél teszi értelmessé a folyamatot. A cél elérését kísérő szabadság és nyugalom élvezete abból a megelégedettségből fakad, hogy elvégeztük a munkát. Ez az igazi boldogság, a teljesítményből fakadó öröm. A Sábát akkor csodálatos, hogyha fel tudunk mutatni mögötte egy teljes heti munkát, ekkor a pihenésünk gazdag és teljes.

A bölcsek azt a meglepő kijelentést teszik, hogy egy tálmid cháchám, egy Tórát tanult ember, az Sábát. Mit jelent ez? Az emögött rejlő gondolat alapja az, hogy a Tóra a végső cél, az egész világ csupán azért jött létre, hogy a Tóra megnyilvánulhasson. A Tórát önmagáért tanuljuk, nem valaminek az elérése céljából, a Tóra a végcél, nem az eszköz. Ezért aki helyesen tanulmányozza a Tórát, akit átitat a Tóra bölcsessége, azt körülveszi a Sábát aurája. Abba a dimenzióba lépett, ahol felismerhető a végcél. Ez a legmélyebb kapcsolat a Tóra és a Sábát között.

A Sábát tehát azt tanítja a számunkra, hogy minden munka valamilyen céra kell, hogy irányuljon. Az utazásnak is abba az irányba kell haladnia, amely az utazó célja, ha nem így történik, akkor csak bolyong az illető. Már önmagában ez az üzenet is indokolná a heti ismétlés szükségességét. Folyamatosan tudatosítanunk kell önmagunkban, hogy minden tevékenységünknek valamilyen fejlődés irányába kell haladnia. Egy üzleti vállalkozás sem véletlenszerűen működik, nagy gondot fordítanak arra, hogy a munka az üzleti érdekeknek megfelelően, a vállalat céljainak elérése érdekében folyjon. Az életünk is megérdemel legalább ilyen szintű, tudatos irányítást.

De ennél mélyebb jelentése is van a Sábátnak. A Sábát által nemcsak kipihenten és feltöltődve kezdjük a hetet, aminek a segítségével egy hét múlva még magasabb szintű állapotot érhetünk el, hanem arra is emlékeztet minket, hogy az egész életünk ezt a mintát követi. Egy magasabb dimenzióból születtünk, időt kaptunk arra, hogy itt dolgozzunk, segítsünk másokat, elérjük a céljainkat, hogy a magasabb dimenzióba való visszatéréskor magunkkal vigyük ennek az egész életen át tartó munkának az eredményét. Földi létünk a hétköznap, ami ezután következik, az a nagyszerű Sábát. A Sábát hetente tanít minket erre a tényre. Előbb vagy utóbb, végül véget ér a munka fázisa, és megkezdődik a hosszú Sábát. Hétköznap átadjuk magunkat a halhatatlanság erőteljes illúziójának, úgy érezzük, örökké élünk. Ám soha nem telik el több, mint hét nap, hogy ne emlékeztetnének minket a Sábátra.

Mélyedjünk el egy kicsit ebbe a gondolatba. Sok párhuzamot találunk a Sábát és az Olám Hábá – az Eljövendő Világ között. Pénteken hasonló módon készülünk fel a Sábátra, mint ahogy egy embert készítenek fel az utolsó útjára: megmosakszunk, levágjuk a körmeinket, fehérbe öltözünk. Előre elkészítünk mindent, amire Sábátkor szükségünk lesz, ha lemegy a nap, már nem készülődhetünk tovább. Sábátkor az alkotó tevékenység a fizikai szférában megdermed. Ennek az az üzenete, hogy miután ebből a világból átmegyünk majd a következő világba, több felkészülésre és építkezésre már nem lesz módunk. Az Eljövendő Világban a nesámának azon a szinten kell maradnia, amelyet az élete során elért. Annak a létállapotnak az öröme az egész életen át tartó munkának az eredményéből fakad. Ott mindenki szemtől-szembe, a saját valódi személyiségének megfelelően létezik, illúziók és a valóságtól megvédő falak nélkül. Ami a személyiségben itt épült, az odaát valóság, valójában mindazok az eszközök, amelyeket ebben a világban kaptunk, elvesznek, ami megmarad, az az a többlet, amelyet ezen eszközök használatával elértünk. Ezek az Eljövendő Világ alkotóelemei.

Ugyanígy az Eljövendő Világban tapasztalható fájdalom a hiány érzéséből fakad. A nesámá azon részeinek hiányából, azoknak a tulajdonságoknak, finomításoknak a hiányából, amelyek lehetnénk, illetve amelyeket elérhettünk volna az életünkben. A Sábát az alkotás befagyasztása, ami elkészült, az valóság, ami nem, az örökre elveszett. Az Eljövendő Világ olyan, mint egy hajóutazás, mindaz, amit magunkkal viszünk, a rendelkezésünkre áll, amit nem, az nem hozzáférhető ott.

A hasonlóság azonban mélyebb. A Sábát egyik figyelemre méltó jellegzetessége, hogy a dolgok Sábát egésze alatt olyannak számítanak, amilyenek Sábát kezdetén voltak. Ilyen például a mukcá (azok a tárgyak, amelyeket tilos mozgatni, mivel Sábátkor szükségtelenek). Egy dolog akkor számít mukcának Sábátkor, hogyha pénteken naplementekor mukcá volt, akkor is, hogyha közben valamilyen változás történt, pl. egy asztal, amelyen naplementekor van egy mukcá tárgy, maga is mukcának számít. Még hogyha a tárgy valamilyen módon elkerül az asztalról, az asztal maga mukcá marad egészen Sábát végéig. A dolgok nem változnak Sábátkor. Ez a létezés dimenziója, nem a formálódás időszaka. A dolgok úgy maradnak, ahogy Sábát kezdetekor voltak.

Misztikus források szerint egy személy lelki szintje a következő világban olyan, amilyen az ebből a világból a másik világba történő átmenetkor volt. Nem az élet hullámvölgyeinek átlaga határozza meg, hanem a végső állapot. Bámulatos módon ez azt jelenti, hogy egy negatív tettek által meghatározott élet az utolsó pillanatban helyre hozható, minden negativitás semlegesíthető. (Természetesen senkinek sem ajánlott addig várni, hiszen lehetséges, hogy nem lesz rá alkalma, vagy nem lesz képes végrehajtani a teljes körű tesuvát (megtérést) az utolsó pillanatban.) Ugyanígy, egy pozitív életet súlyosan veszélyeztethet, ha valaki az élete végén elveszti a hitét.

Egy rabbi egyszer a következőképp szemléltette ezt a gondolatot. Az élet olyan, mint egy fazekasóra. Mindenki kap valamennyi agyagot, amelyen dolgozhat. Az óra végén az elkészített agyagszobor a kemencébe kerül, ahol kiégetik. Amint kiég, a formája állandó lesz, ezután már semmilyen változtatást nem tehetünk rajta. Ha valaki lusta, és egész órán át nem foglalkozik az agyagjával, nehéz lesz valamilyen szép formát alkotnia az utolsó pillanatokban, de bármit is érjen el, az lesz a végleges állapot. Másrészt aki az óra egészét azzal tölti, hogy valami szépet alkosson, annak ügyelnie kell, nehogy az utolsó pillanatban leejtse, mert akkor egy alaktalan agyagszobrot fog kiégetni a kemence, amely nem fogja tükrözni mindazt a munkát, amelyet korábban belefektetett.

Mindezért a Sábát hetente visszatérő üzenete az, hogy ne vesztegessük el az időt, folyamatosan építkezzünk, minden cselekedetünket helyes célok felé irányítsuk, egész életen át készüljünk a hosszú útra, és őrizzük meg a hitünket (különösen) az utolsó pillanatig. Az eredmény valódi és állandó oneg Sábát – sábáti élvezet és Sábát menuchá – sábáti pihenés lesz.

A Sábátot úgy jellemzik bölcseink, mint egy kis részt az Eljövendő Világ élményéből. Van egy elképzelés, miszerint minden spirituális dolognak van legalább egy párja a fizikai világban, hogy valamelyest megtapasztalhassuk azt. Túl nehéz lenne kapcsolódnunk az absztrakthoz, hogyha soha semmilyen közvetlen tapasztalatunk nem lenne róla. Az alvás a halál megtapasztalásának 1/60-nyi része, egy álom 1/60-nyi prófécia. A Sábát az Eljövendő Világ élményének 1/60-nyi része.

Miért pont 1/60? Mi a különlegessége az 1/60 résznek? Egy különlegesen szép gondolatra bukkanhatunk itt. 1/60 az az arány, amely egy dolog érzékelésének épp a határán van. A kósersági törvényekben van egy általános szabály, miszerint azokat az ételeket, amelyeket tilos összekeverni, csak akkor tilos megenni, hogyha a tiltott összetevő több mint 1/60 része az ételnek. Ha egy csepp tej véletlenül belecsöppent egy húsos ételbe, abban az esetben megehetjük az ételt, hogyha a tej az ételnek kevesebb, mint 1/60 része. Ugyanis a tej íze ilyen nagy hígításban nem érzékelhető. A háláchikus határvonal ott húzódik, ahol az ízt már nem lehet felismerni. A gyönyörű gondolat ebben az, hogy a Sábát az Olám Hábá megízlelésének épp a határán van. Ha valaki helyesen éli át a Sábátot, megízlelheti az Eljövendő Világot, ha nem, akkor egyáltalán nem tudja megízlelni.

Hogyan lehet ezt a magasztos élményt megtapasztalni? A munkától való tartózkodás által. A munkát nem erőfeszítésként kell érteni, ez egy súlyos tévedés a Sábáttal kapcsolatban. Ami leáll Sábátkor, az a meláchá, az alkotó tevékenység. 39 speciális alkotó tevékenység volt szükséges a Szentély felépítéséhez a sivatagban. Ezek misztikus módon párhuzamosak azokkal a tevékenységekkel, amelyekkel az Örökkévaló megalkotta a Világot. A Szentély egy mikrokozmosz, a Világegyetem modellje. Az Örökkévaló megpihent a teremtéstől, éppígy mi is az ezeknek megfelelő tevékenységektől pihenünk meg. A hétköznapok ezekben a tevékenységekben való elmélyülés által épülnek, a Sábát ugyanezen tevékenységektől való tartózkodás által épül. A Szentély a szentség dimenzióját képviseli a térben, a Sábát a szentség dimenziója az időben.

A Tóra közvetlenül a Szentély építése után említi a Sábátot, hogy megtanítsa, hogyan kell megőriznünk a Sábátot. Azokat a tevékenységeket, amelyeket a Szentély felépítéséhez végeztél, szüneteltetned kell, hogy átélhesd a Sábátot. De a Tóra megemlíti a Sábátot a Szentély építésének utasítása előtt is, hogy megtanítsa a Sábát elsőbbséget élvez a Szentéllyel szemben. Ne építsd a Szentélyt Sábátkor. Az építés másodlagos, a cél az elsődleges.

A sábáti pihenés lehetőséget biztosít az önvizsgálatra. Mit értem el ezen a héten? Miben vagyok jobb, tudatosabb, érzékenyebb? Miben kell még fejlődnöm? Ez az önmagunkkal való szembenézés ideje, ami halvány tükörképe annak a végső önvizsgálatnak, amely az Eljövendő Világ alkotóeleme. A sábáti elmélyülés, a valódi létünk átélése, nem a formálódás időszaka. De ebből a tudatosságból jön létre a következő héten történő formálódás célkitűzése.

A Sábát a hávdálá szertartással ér véget, amellyel elválasztjuk a szentet a hétköznapitól. Mély tanulságra lelhetünk, ha alaposan szemügyre vesszük ezt a szertartást. Mikor a Sábát véget ér, mindannyiunkban érezhető valami természetes lehangoltság. A szentség eltávozott, egy alacsonyabb létállapotot tapasztalunk meg. Ezért szagolunk fűszereket hávdálákor, hogy újraélesszük a hervadó nesámánkat.

De egy mély titok tárul fel itt, ugyanis bort használunk a hávdálához. Ezt pedig akkor tesszük, hogyha felemelkedés történik az állapotunkban. Hogy kell értelmezni ezt az ellentmondást? Valóban, a hét a Sábát elhalványulásának szomorú érzésével kezdődik. A szentség elvesztése tapintható. Fűszert szagolunk. De a hét kezdete egyben új lehetőséget jelent, hogy építkezzünk, hogy magasabb szintre emeljük jelenlegi állapotunkat a következő Sábátig. Ezért bort veszünk. Ezt hívják „jeridá lecorech álijá”-nak – az emelkedés céljából történő süllyedésnek, mellyel a kezdeti állapothoz képest még magasabbra emelkedhetünk.

A Sábát szorosan összefügg a tesuvával, a megtéréssel (a múltban elkövetett hibák korrigálásával). A Sábát szó betűi megegyeznek a tesuvá szó betűivel. A Sábát a teremtésre való emlékezés ünnepe, visszatérés az eredeti, tökéletes állapotba. A tesuvá visszatérés a tisztaságba, a bűnbeesés okozta sérülés előtti állapotba. De ennél mélyebb a kapcsolat. Ahogy minden Sábát a korábbi Sábátból való alászállás után, a hét munkája által épül fel, ugyanígy a megtérés állapota egy szinttel magasabb, mint az eredeti, bűntelen állapot.

Ha a megtérés helyes motiváltságból fakad, és megfelelően hajtják végre, az elkövetett bűnt érdemmé alakítja át! Ennek a látszólagos paradoxonnak a mechanizmusa a következő. Mielőtt valaki bűnt követett el, annak a bűnnek a lehetősége rejtve volt a személyiségében. Egy felfedezetlen, kinyilvánítatlan gyengeség volt, mely arra várt, hogy kitörjön. Miután a bűnös cselekvés megnyilvánult, valóságossá vált a személyiségben. A bűn előtt a személy egy súlyos hibát hordozott magában, amely a bűn lehetőségekor csupán megnyilvánult.
A megtérés meghatározása az, hogyha őszintén végezték, a személy elért egy olyan állapotot, amelyben, ha újra lehetősége adódik a bűnre, már nem teszi meg. A személyiségben lévő hiba el lett távolítva. A bűn feltárta a hiányosságot, a tesuvá korrigálta azt. Bámulatos módon a bűn szerves része volt annak a folyamatnak, hogy egy magasabb szintet érjen el az ember, ahol az a személyiséghiba, amely a bűnhöz vezetett, felszámolódott. A bűn tehát eszközként szolgált a növekedéshez, ezért átalakult érdemmé.

Persze az embernek tilos szándékosan bűnt elkövetnie, azért, hogy használja ezt a módszert. Valójában, az e célból való bűnelkövetés elzárja az utat a megtérés elől.  Az ideális út, hogy felismerjük a személyiséghibát még mielőtt bűnként megnyilvánulna, és azonnal megsemmisítsük. Ezen az úton a személyiség fejlesztése végbemehet bűn elkövetése nélkül. De hogyha egy hibát nem ismerünk fel, nem javítunk ki, és bűnhöz vezet, a tesuvá megválthatja azt, sőt az eredeti állapotnál is jobbá változtathatja az embert. Itt is ugyanaz történik, mint amit korábban megfigyelhettünk. Egy bűn nélküli állapotból alámerülés a bűnbe, amit egy új szintre való felemelkedés követ, ahol erősebbek és tisztábbak leszünk. Az alámerülésről ismét kiderül, hogy lecorech álijá, alapvető a felemelkedéshez.

E központi gondolatot elsősorban a Sábát és a hétköznapok körforgásának ciklusa tükrözi. Egy emelkedett kezdet, majd alászállás, a szentség magas szintjének elvesztése, de csupán abból a célból, hogy dolgozhassunk és fejlődhessünk. Ezután ismét visszatérünk a kezdeti állapotba, immár magasabb szinten, érzékenyebben, még nagyobb elhivatottsággal, egyre közelebb és jobban felkészülve a végső Sábátra.



vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás