Szerző: Chana Garfinkle
Forrás: Innernet.org.il
Fordította: G. Sz.
Megjelent: Forrás – 2011. december

Sara Schenierer kétségtelenül a 20. századi zsidó történelem egyik kiemelkedő alakja volt. Ő alapította és vezette Lengyelországban a Bét Jákov lányiskolákat. A 20. század elején a lányok formális oktatásának hiányában valós veszéllyé vált az asszimiláció. Sara Schenierer azért alapított iskolát, hogy továbbadja a hagyományos zsidóság szépségét és bölcsességét, különös figyelmet fordítva a jellemfejlődésre. Felkészített más asszonyokat is, hogy hasonló iskolákat hozzanak létre, s mára a Bét Jákov iskolák százai működnek a világ minden pontján, ahol zsidók élnek.

Részlet következik Devora Rubin Daughters of Destiny című könyvéből, melyet a Mesorah Publications (Ltd) adott ki.

A Teremtőnek hála sok jó dologban volt részem az életben, de a legszerencsésebb az volt, hogy Sara Schenierer egyik első tanítványa lehettem. Ugyanabban az épületben alhattam, ahol ő, csak egy fal választotta el a szobámat az övétől. Láttam őt éjjel-nappal, minden ténykedésének tanúja lehettem. Rajongva szerette az Örökkévalót, a zsidó embereket és a zsidó gyermekek tiszta lelkét.

1929-ben lettem a krakkói Bét Jákov tanulója. Ez borzasztó év volt. A tél hosszú évtizedek óta a leghidegebb. Még a legöregebbek sem emlékeztek ilyen kemény télre. A vonatok nem jártak, mert a vágányok lefagytak. A kis- és nagyvárosokban is élelmiszerhiány volt a fagyos földek, a tönkrement termés miatt. Az élelmiszerszállítás a faluból a városba nehézkes volt, akadozott.

Lengyelország falvaiban, városaiban hosszú sorok kígyóztak a kenyérért. Hidegben, hóban és fagyban kellett sorban állni, hogy kenyérhez jussunk. A zord idő és az éhínség miatt az emberek egyre elkeseredettebbek lettek. A gazdagok, üzletemberek például, akik hozzá voltak szokva a jómódhoz, pénz nélkül maradtak. Sokan öngyilkosok lettek, akik nem tudták fizetni a jelzálogaikat, a számláikat.

Ez volt az az idő, amikor Mirből Krakkóba kellett utaznom. Alig lehetett találni valakit, hogy elvigyen szánkóval a 12 km-re lévő állomásra, és természetesen a szüleimnek a szokásos összeg dupláját kellett fizetniük. Megérkeztem Krakkóba, ahol a hideg ugyanolyan metsző volt, mint Mirben. Az emberek nem tudták felfűteni a lakásaikat, ezért az állam vaskályhákat állított fel a nagyobb utcákon, hogy ott melegedhessenek.

Azon a télen lettem életemben először beteg. Magas lázam volt, aludni sem tudtam tőle. Ahogy ébren feküdtem az ágyamban, a kulcslyukon keresztül fényt pillantottam meg. Az órámra néztem, láttam, hogy hajnali 4 óra volt. Csodálkoztam, hogy más valaki is ébren van ebben az időben. Bár tudtam, hogy nem szép dolog, de a kíváncsiságom győzött. Felkeltem és átkukucskáltam a kulcslyukon. Egy papírhalmaz közepén ott ült Sara Schenierer. A kezében egy ceruzát tartott, erre támasztotta homlokát, a szeme csukva. Csöndben álltam, a lábam a földbe gyökerezett. Nem értettem, miért nincs ágyban ilyenkor. Körülbelül tíz perc múlva felemelte a fejét, és az órájára nézett. „Jaj! – kiáltott fel. – Tíz perce alszom, pedig olyan sok dolgom van!”

Visszafeküdtem az ágyamba, de nem tudtam aludni, annyira nagy hatással volt rám, amit láttam. Az asztala tele volt levelekkel, papírokkal és könyvekkel, és ő csak ült ott, s megállás nélkül írt. Nem voltak nyomtatott tankönyvek, kézzel írt tele füzeteket, hogy előkészüljön az óráira. Információkat és tanterveket küldött az iskola öregdiákjainak, akik a saját iskoláikban töltöttek be tanári pozíciókat.

Fél órával később láttam Sara Schenierert bemenni a hálószobába. Vajon mit fog most csinálni? – törtem a fejem. Ágyról ágyra járt, megigazította az ágyneműket, felvette a leesett takarókat. Kedvesen betakart minden lányt, ahogy egy anya teszi a gyermekével.

…Soha egyikünk sem akart rosszat tenni neki vagy megsérteni őt. A szemében lévő fájdalom volt a leghatékonyabb nevelése. Tudtuk, hogy belülről nagyon bántja, ha valaki rosszul viselkedett, és túlságosan szerettük ahhoz, hogy szándékosan megsértsük. Melengette a szívünket, mikor láttuk, mennyire értékeli, ha valamit jól csináltunk. A szeme, az arca, az egész lénye ragyogott az örömtől az eredményeink láttán. Jó példával igyekezett előttünk járni, szeretetre és türelemre tanított minket. Sohasem emelte fel a hangját, nem vesztette el a türelmét, és mi rettenetesen igyekeztünk felülmúlni őt. Sohasem büntetett, csak szeretettel, odaadással és dicsérettel tanított.

…Egy bérház egyik lakásában laktunk. A szállásunk szűkös volt, mert Sara Schenierer minél több tanulót akart elhelyezni benne a pénzhiány ellenére. Nem voltak külön osztálytermek és hálószobák. Napközben tanuláskor ládákon és székeken ültünk, este kitakarítottuk a szobát, és kinyitottuk az ágyakat alváshoz.

Egyik nagyon hideg, álmatlan este után a következő reggel elaludtunk. Azért, hogy időben kezdhessük az órát, sietősen raktuk el az ágyainkat, kevesebb odafigyeléssel, mint máskor. Az egyik lány véletlenül nekiütötte az ágyat az ajtónak és kitörte a drága ablaküveget. Féltünk, hogy Sara Schenierer haragudni fog ránk, mérges lesz az óvatlanságunkért. Idegesen álltunk, némán bámulva a földön szétszóródott üveget. Sara Schenierer törte meg a csendet és megkérdezte: – Megsérült valaki? Nemleges válaszunkra felsóhajtott és azt mondta: – Hála a Teremtőnek! Minden további megjegyzés helyett nyugodtan hozzáfogott az üvegszilánkok eltakarításához.

Nem érdekelte őt az üveg, csak a gyerekek biztonsága. Nem szidott meg minket. A törődése eltökéltté tett minket, hogy megfeleljünk az elvárásának. Élete egyetlen pillanatában sem vesztette el önuralmát. Jószívűsége minden cselekedetében megnyilvánult. Milyen szerencsések voltunk, hogy egy ilyen tanárunk volt, akitől nemcsak tankönyvi tudást szereztünk, hanem azt is megtanultuk, hogyan kell élni…

A Bét Jákov különleges intézmény volt. Nemcsak a szent iratokat, a zsoltárokat, a zsidóság törvényeit stb. tanulhattuk meg, hanem azt is, hogyan fejleszthetjük a jellemünket. Minden, amit elsajátítottunk, nemcsak egy mondat volt a füzetben, hanem a részünkké vált.

Sara Schenierer bizonyos témákra többször is hangsúlyt fektetett: az Örökkévaló mindig velünk van, örömmel kell szolgálnunk Őt, teljesíteni kell minden parancsolatot, amely az emberek egymás közti kapcsolatára vonatkozik, tisztelni kell édesapánkat és édesanyánkat, mindenkinek barátságos arccal kell köszönni. Ezek a mondatok a mindennapi leckéink, beszélgetéseink és ami még fontosabb, a cselekedeteink része volt.

Tanulás előtt mindig imádkoztunk. Kértük az Örökkévalót, hogy áldjon meg minket bölcsességgel, hogy megérthessünk dolgokat, s ezáltal tanulhassunk és taníthassunk.
Megtanultuk, hogy az Örökkévaló parancsolatait szeretettel kell teljesítenünk. Örülnünk kell, hogy zsidó lányok vagyunk, és hogy van a Tóra. Igyekeznünk kell közel lenni a Teremtőhöz és éreznünk kell, hogy Ő velünk van és mindig figyel ránk. Mindennap így készültünk a tanulásra.