„És tusakodtak a gyermekek [Rebeka] méhében” (1Mózes 25:22)

Rási a hetiszakasz fenti idézetéhez a következő kommentárt fűzi: „Mikor Rebeka elhaladt Éver tanházának bejárata előtt, Jákob tusakodott, hogy kibújjon anyja méhéből, mikor bálványimádó szentély előtt haladt el, Ézsau küzdött, hogy kibújhasson.”

A Rási által idézett Midrás elmélyült tanulmányozást igényel, ugyanis abból úgy tűnhet, mintha Ézsaunak és Jákobnak már születésük előtt határozott törekvéseik lettek volna a gonoszság, illetve a jóság felé. Mindez ellentétesnek tűnhet a Tóra egyik alapelvével, a szabad akarattal. A Midrás bölcseink egy másik tanításával is ellentmondani látszik.

A Talmud elmesél egy történetet, melyben Rabbi Jehuda (Jákob leszármazottja) és a római uralkodó, Antonius (Ézsau leszármazottja) arról vitatkoztak, hogy mikor lép fel a jécer hárá, a gonoszságra való hajlam az emberben. Rabbi Jehuda azt az álláspontot képviselte, hogy fogantatáskor, Antonius pedig azt, hogy születéskor. Miután Antonius bibliai bizonyítékkal támasztotta alá álláspontját, Rabbi Jehuda elfogadta, hogy a jécer hárá csak születéskor jelenik meg az emberben (Szánhedrin 91b).

A fenti Midrás mégis azt a látszatot kelti, hogy a jécer hárá Ézsauban már születése előtt benne volt.

Maimonidész a Hilchot Déot című művét az ember veleszületett hajlamainak és tulajdonságainak leírásával kezdi. Azt írja például, hogy vannak emberek, akik természetüknél fogva kegyetlenek, míg mások irgalmasak. Ugyanakkor a Hilchot Tesuvá ötödik fejezetében kihangsúlyozza, hogy az ember veleszületett természete nem predesztinálja őt arra, hogy jó legyen vagy gonosz, irgalmas vagy kegyetlen, bölcs vagy ostoba, nagylelkű vagy fukar. Viselkedését az ember teljes mértékben saját maga irányítja.

A Hilchot Déottal szembeni nyilvánvaló ellentmondás mellett ez az állítás más okból is problémás. Az, hogy a bölcsesség, illetve ennek hiánya nem eleve elrendelt, ellentmondani látszik a Talmud tanításával, amely világosán kijelenti, hogy az ember vagyona, ereje és intelligenciája már fogantatáskor eldől. Egyedül az nincs előre meghatározva, hogy valaki jó vagy gonosz ember lesz-e (Nidá 16b).

Az ember veleszületett tulajdonságai és a szabad akarat között feszülő ellentmondást a következőképp oldhatjuk fel. Bár nincs két, azonos tulajdonságokkal születő ember, és mivel számos tényező befolyással van ezekre a tulajdonságokra – többek között a fogantatás előtt és alatt működő szellemi erők –, mégis ezek önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak: „párvék” (semlegesek). Vannak helyzetek, ahol a düh a helyes és elvárt viselkedés (mondjuk, dühös arckifejezést kell mutatnunk, hogyha a gyerekünk valamilyen veszélyes dolgot tesz).

Hasonlóképpen, az összes személyiségvonást lehet pozitív és negatív irányban felhasználni. A vérontásra való hajlam például irányíthat valakit afelé, hogy sochet (metsző), mohél (körülmetélő) vagy sebész legyen, de afelé is, hogy bűnöző és gyilkos váljék belőle. Bár a jellemvonások előre meghatározottak, a „felhasználási módjuk” és az ellenőrzésük teljes mértékben a mi kezünkben van. Szabad akarattal eldönthetjük, hogy jóra vagy rosszra használjuk azokat, illetve hogy uralkodjunk felettük, ha szükséges.

A bölcsesség és az intelligencia két különböző dolog. Lehet valakinek zseniálisan magas az IQ-ja, mégis viselkedhet bután, és fordítva, lehet valakinek szerényebb IQ-ja, miközben egy bölcs ember. Bár az intelligencia nagyrészt előre meghatározott, ahogy a Talmud állítja. Az pedig, hogy valaki bölcsen vagy ostobán viselkedik az ember szabad akaratán múlik, ahogy Maimonidész írja.

Van azonban egy dolog, amit még meg kell értenünk. Igaz ugyan, hogy egyetlen személyiségvonás vagy hajlam sem nem jó vagy rossz önmagában. Bizonyos vonások azonban elmozdít(hat)ják egyik vagy másik irányba a dolgokat. A dühre való hajlammal sokkal könnyebb visszaélni, mivel sokkal több olyan eset van, amikor a düh megnyilvánulása negatív. Ezzel szemben a nyugalomra való hajlam inkább jó viselkedéshez vezet, mivel sokkal több esetben lesz pozitív a nyugodt viselkedés, mint negatív.

Így az, hogy az emberek különböző veleszületett tulajdonságokkal rendelkeznek, igaz­ság­talannak tűnhet. Azonban három dolgot nem szabad szem elől tévesztenünk.

Először is, minden ember számtalan jellemvonással rendelkezik. Ha valaki egy olyan személyiségjeggyel születik, ami inkább negatív, szinte biztos, hogy vannak olyan más tulajdonságai is, amelyek elsősorban pozitívak.

Másodszor: Isten figyelembe veszi a hajlamainkat, amikor meghatározza, azokat a helyzeteket, amikkel szembesülni fogunk az életben.

Végül, ahogy a Vilnai Gáon állítja, Isten mindenkit a saját egyéni természete alapján ítél meg. Így ha valaki haragos természetű, kevésbé szigorúan lesz megítélve, hogyha elönti őt a düh, mint egy olyan személy, aki a természeténél fogva nyugodt. Ugyanakkor, hogyha ez az ember képes uralkodni a dühén, nagyobb lesz a jutalma, mint annak, akinek kevésbé kell megküzdenie ez irányú hajlamaival.

Mindezek fényében a Midrás nem azt állítja, hogy Jákob és Ézsau már születésük előtt jó vagy gonosz módon viselkedtek volna. Inkább a világ spirituális, illetve fizikai aspektusa felé való hajlamukat nyilvánították ki. A tóratanulás háza a spiritualitást képviseli, míg a bálványimádás a fizikai léthez való kötődés szimbóluma (a bálványimádás, a fizikai erők dicsőítése).

Ézsau és Jákob ideálisan azt a partnerséget képviselte, mely a világ tökéletesítéséhez szükséges, azaz a fizikai világ uralása és tökéletesítése a spirituális kiteljesedés eléréséért. Ugyanígy a zsidó népnek szüksége van Jehuda törzsére, a királyok leszármazottjaira, akiknek a szerepe, hogy uralkodjanak a földön és legyőzzék a gonosz erőit, illetve Lévi törzsére, amelytől a spirituális útmutatást és inspirációt nyújtó főpap (Kohén Gádol) származik. Bölcseink azt mondják, hogy Jákob és Ézsau elosztották egymás között ezt (Olám Háze) és az eljövendő világot (Olám Hábá). Ézsau kapta az előbbit, Jákov az utóbbit. Ez nem azt jelenti, hogy Ézsau már születése előtt eladta a saját részét az Olám Hábából, hanem hogy e két magzatnak megvolt a lehetősége, hogy teljesen uralják a fizikai, illetve a spirituális világot. Megvoltak Ézsauban azok a tulajdonságok, személyiségjegyek, amelyekkel Jákob társa lehetett volna a világ tökéletesítésében. Ugyanígy Jákobban is benne volt annak a lehetősége, hogy eltorzítja és elrontja a spirituális fogalmakat és értékeket.

Hogy milyen lehetett volna a Jákob és Ézsau közötti partneri viszony, arra jó példát nyújtanak leszármazottjaik: Antonius (Róma uralkodója, aki meghódította a fizikai világot) és Rabbi Jehuda (aki vezetőként spirituális értékek és célok felé irányította a zsidó népet). Sehol nem áll, hogy Ézsau bálványimádó akart lenni, csak hogy megvolt benne az erre való hajlam. Éppúgy alkalmas volt arra, hogy elpusztítsa a bálványimádást és legyőzze a bálványimádókat, mint hogy szolgálja, illetve támogassa azt. Édesanyja, Rebeka – mondja a Szifszé Kohén –, szándékosan haladt el a bálványimádó helyek előtt, hogy meggyőzze a pogányokat, hagyjanak fel a bálványimádással.

Most már megérthetjük, Izsák miért Ézsaunak akarta adni az áldást, és miért szerette jobban Ézsaut, a vadászt, mint Jákobot, a szorgalmas diákot. Ézsau megtévesztette Izsákot, azt a látszatot keltve, hogy képes a benne lévő hajlammal, a fizikai világot meghódítva, a Tórát szolgálni és legyőzni a gonosz erőket. Izsák azt a különbséget, amit Ézsau és Jákob viselkedésében megfigyelt – hogy Ézsau nem említette Isten nevét és nem viselkedett udvariasan –, annak tudta be, hogy fia megbízatásához szükséges, hogy harcosként viselkedjen és erőt demonstráljon. Azt gondolta, hogy Ézsau azért nem ejtette ki Isten nevét a száján, mert félt, hogy küldetése során esetleg olyan helyre is elkerül, ahol Isten nevét tilos volna kimondania. Izsák úgy gondolta, hogy Ézsau egyedülálló képességeit jó célra fogja használni. Igaz, kevésbé magasztos módon, de így kell egy királynak viselkednie, akinek háborút kell vívnia, és erősnek kell mutatkoznia, hogy fenntarthassa az igazságosságot a földön. Ezért az áldásokat – amelyek természetükben mind fizikai áldások voltak – Izsák Ézsaunak kívánta adni, azt gondolván, hogy ezzel segíti elsőszülött fiát. Úgy érezte, Jákobnak nincs szüksége ezekre az áldásokra a tóratanulás sátrainak biztonságos közegén belül.

Csak Rebeka látott át Ézsau megtévesztő viselkedésén (részben a saját családjában meglévő csalások és jellemhibák ismeretéből fakadóan). Egyedül ő tudta felismerni, hogy kicsoda valójában Ézsau, és ő mutatta meg Izsák számára, hogy mindkét szerep Jákobra hárul, aki az egyetlen őse lesz a jövőbeli zsidó népnek. Ézsau szabad akaratából választotta, hogy hajlamait a gonoszság felé irányítsa, és ezáltal kizárja magát a jövőbeli nemzetből.

Toldot hetiszakasza ösztönzően hathat mindannyiunk számára, hogy jobban megismerjük saját magunkat és természetes hajlamainkat, hogy ezáltal fejleszthessük és irányíthassuk egyedi vonásainkat a legmagasztosabb cél felé, mely a világ tökéletesítése a Tóra törvényein és az Örökkévaló szolgálatán keresztül.