A világosság felé vezető út első lépései

A széder utazás a sötétségből a világosságba. A széder szó rendet jelent. A pontosan meghatározott széder, melyre peszách első estéjén (a diaszpórában az első két estéjén) kerül sor, az Örökkévaló útmutatása, hogy hogyan juthatunk el a spirituális rabszolgaságból a spirituális szabadságba. Ez nagyban különbözhet a „rend”-nek attól az értelmezésétől, mely rendszerint a hatékonyságon és esztétikán alapul. A széder megvilágítja számunkra, hogy mit jelent a „rend” az Örökkévalónál.

A széder első lépése a kádés, azaz kidust mondunk egy pohár borra.

Van egy fontos alapelv, mely szerint a spirituális valóságban azt kapjuk, amit szeretnénk, a fizikai valóságban pedig azt, amit az Örökkévaló jónak gondol a számunkra.

Ezért a spirituális növekedés első lépése, hogy szent életet akarjunk élni. Ezt fejezi ki a kádés, mellyel elkötelezzük magunkat a szentség felé.

A szentségnek két aspektusa van: elfordulni mindattól, ami nem szent, és a szent dolgok felé fordulni. Ennek a kettősségnek a dinamizmusát fejezi ki a megváltás négyféle kifejezése, melyet az Örökkévaló használ a Tórában, mikor elmondja Mózesnek, hogy ki fogja váltani a zsidó népet az egyiptomi rabszolgaságból. A „kihozlak” és „kimentelek” kifejezések utalnak a szolgaságtól való eltávolodásra. A „megváltalak” és „magamhoz veszlek” kifejezések az Örökkévalóhoz való közeledésre utalnak.

Ehhez hasonlóan, a szentség megköveteli, hogy eltávolodjunk mindattól, ami korlátoz minket. Rási, a középkori kommentátor, úgy magyarázza, hogy akkor teljesítjük a „Légy szent!” micváját, ha különösen odafigyelünk azokra a dolgokra, amelyek a férfiak és nők elkülönülésére vonatkoznak. Ez vonatkozik a meg nem engedett kapcsolatokra is.

Rási a szentség fogalmát a szexuális tisztaság keretei között értelmezi, mivel a valakihez való kötődés a legalapvetőbb emberi szükséglet. A kötődés lehet spirituális (mely magában foglalja a megszentelt fizikait is), vagy lehet tisztán fizikai. A spirituális kötődés az adáson és elkötelezettségen alapul, a fizikai kötődés a kizsákmányoláson. A kizsákmányoló kapcsolat távolít el minket a legjobban a szentségtől, a végső köteléktől, ami az Örökkévalóval összeköt.

Maimonidész másként gondolja. Szerinte a szentség nem csak a negatív dolgoktól való tartózkodást jelenti, hanem valami pozitívat is kell csinálni.  Nem csak eltávolodni kell valamitől, hanem valami felé közeledni is kell. Maimonidész szerint a szentség azt jelenti, ha elismerjük az Örökkévaló létét, és neki szenteljük magunkat. Híres mondása: „Még abban is szenteld meg magad, ami meg van engedve a számodra.” Magyarázata szerint ezt úgy valósíthatjuk meg, ha mértékletesek vagyunk még abban is, amit a Tóra megenged. Például ne legyünk részegesek a kóser bortól vagy ne zabáljuk mértéktelenül kóser ételeket.

Ezután Maimonidész valami sokkal mélyebbet is mond. Figyelmeztet, hogy „ne merülj el az anyagi világban”. Miért használja azt a szót, hogy „elmerülni”? Az anyagi világ héber megfelelője a „gásmiut”. A gásmiut szó a gesem szóból ered, mely esőt jelent. Az Örökkévaló az eső által élteti a világot. Ha a tudatunk a világ felé fordul, és nem annak a Forrása felé, akkor elsüllyedünk. Annyira elmerülünk mindabban, amit az Örökkévaló nyújt nekünk, hogy teljesen elveszítjük a hozzá vezető utat. Eszerint a szentség azt jelenti, hogy elismerjük az Örökkévaló létezését.

A széder első lépése a kádés, mert ahhoz, hogy a fény felé tudjunk indulni, el kell magunkat kötelezni a szentség felé. Ez azt jelenti, hogy el kell határolni magunkat a negatívtól, és az Örökkévaló elismerése felé kell lépnünk.

A széder következő lépése az urchác, mely „mosás”-t jelent. Ekkor lemossuk a kezünket egy edényből úgy, hogy mindkét kezünkre kétszer öntünk vizet. Nem mondunk áldást.

A szérdernek ezen a pontján a kézmosás nagyon mesterkélt. A kárpászt (zöldség) ehetnénk étkezés közben, és akkor nem lenne szükség kétszer kezet mosni. Ez sokkal kényelmesebb lenne. De ez nem a mi „rend”-ünk, amelynek a kényelemhez és hatékonysághoz lenne köze. Ez az Örökkévaló szédere.

Itt azt állítjuk, hogy ha szentséget akarunk, akkor a kezünknek tisztának kell lennie. A zsoltár egy szakaszában így áll: „emeld fel a kezed szentségben, és áldd az Örökkévalót”.  Mit jelent ez?

A kezünk hajtja végre az akartunkat. Nemcsak akarnunk kell a szentséget, de a kezünknek (azaz a fizikai cse­lekedeteinknek) is tisztának kell lenniük. Például, ha nem akarunk anyagiasak lenni, de az anyagi világban élünk, vagy ha szentek akarunk lenni, de egy kizsákmányo­ló kapcsolatban élünk, akkor elakadtunk a megváltás felé ve­zető úton. Nincs addig továbblépés, amíg a „kezünk” tisz­ta nem lesz. A szentség ahhoz jön le, amit valójában csinálsz.

A harmadik lépés, a kárpász, egy egyszerű zöldség – például zeller vagy petrezselyem – evését jelenti, miután elmondtuk rá az áldást.

A kárpász arra az egyszerűségre utal, amelybe az emberiség kényszerült az Édenkertben elkövetett bűn után. A bűn előtt a Gán Édenben az étel lényegesen különbözött attól, amit ma ételként ismerünk. A gyümölcs fizikai megjelenése az Édenkertben ugyanaz volt, mint annak a spirituális gyökere. Például az alma az isteniség kifejeződése volt és ezt érezni is lehetett. Az az élvezet, amelyet az első emberek éreztek, amikor ezt a gyümölcsöt ették, minőségileg különbözött attól az élvezettől, amelyben nekünk van részünk az evés során.

Elképzelhetjük, mit érzett Ádám a bűn után, mikor kiűzetett az Édenkertből, és megtudta, hogy az új étrendje a mező fűje lesz. Megtört ennek a jövőképnek a hatására. A midrás szerint Ádám panaszkodott az Örökkévalónak, hogy „Mi? Olyan leszek, mint egy szamár, amely füvet eszik?”

Az Örökkévaló azt válaszolta Ádámnak, hogy ő különbözni fog az állatoktól, mert áldást tud mondani az ételre.

Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, nézzünk meg egy parancsolatot, mely később szerepel a Tórában, annak a tilalmát, hogy gyermekünket a Molech nevű pogány istennek áldozzuk fel. Ez pompás parancsolat, mert biztosak lehetünk benne, hogy sosem szegtük meg.

A szövegben az Örökkévaló azt mondja arról az emberről, aki feláldozta gyermekét a Molechnak, hogy „megszentségtelenítette a szentélyemet”. Rási megkérdezi: „Milyen szentélyt?” Meg is válaszolja a saját kérdését: „Izrael közösségét.” Ha feláldozunk egy gyermeket a Molechnak, akkor megszentségtelenítjük az egész közösséget.

Valójában Rási a Talmudot idézi. A Talmud ugyanezt a bibliai szakaszt idézi az Örökkévaló szentélyének megszentségtelenítésével kapcsolatban, mikor arról az emberről beszél, akinek bármilyen dologból élvezete származik ezen a világon anélkül, hogy arra áldást mondott volna. A Talmud azt mondja az ilyen emberről, hogy „meglopta az apját és az anyját”. Ki az apja? Az Örökkévaló. Ki az anyja? A zsidó közösség.

A prágai Maharal, a XVI. századi misztikus úgy magyarázza, hogy az Örökkévaló azért teremtette a világot, hogy képessé tegyen minket arra, hogy tudatos befogadók legyünk. Mikor áldást mondunk egy ételre, ezáltal tudatos befogadók leszünk, ezzel érvényesítjük az Örökkévaló célját a világ teremtésével. Mikor úgy eszünk, amitől Ádám félt, hogy hogyan fognak az emberek enni – ahogy a szamarak esznek –, akkor elvesszük az Örökkévalótól azt a lehetőséget, hogy érvényesüljön a világ teremtésének célja. Ahogy mi is érvénytelenítettük népként való végzetünket, amely nem más, mint az Örökkévaló elismerése.

Az a zöldség, amit kárpászként eszünk, a legegyszerűbb fajta zöldség. Ehetjük mindenféle előkészítés nélkül. A kárpász mögött rejlő gondolat az, hogy még a legegyszerűbb dolgot is emelkedetté lehet tenni egy áldással. Ez a különbség köztünk és az állatok között. A kárpász a széder lényegi része, mivel mielőtt továbblépnénk, le kell alacsonyodnunk.

A jáchác során vesszük a középső maceszt a szédertálon lévő háromból, és két nem egyenlő részre törjük. A nagyobbik részt eltesszük afikománnak; az egész hágádát pedig a kisebbik darabra mondjuk el.

A jáchác azt mutatja meg számunkra, hogy ahhoz, hogy továbblépjünk a megváltás felé, néhány tekintetben meg kell törnünk. A zsoltárvers írja: „az Örökkévaló közel van a megtört szívűekhez”.

Lényeges különbség van a megtört szívűség és a kétségbeesés között.  A kétségbeesés hangja ilyen: „Nem vagyok jó, és a világ sem jó, csak aludni fogok egész nap, és csokit eszem, és a Newsweeket fogom olvasni.” A megtört szívű hangja segítségért kiált, valami többre vágyik.  Azt mondja: „Ez nem az, ahol én lenni akarok. Én többet szeretnék.”

Egy terrortámadásban megölt csecsemő temetésén az ima vezetője olyan megtört szívvel imádkozott, hogy érezni lehetett, hogy az égbe hatol.  Ez a hang azt fejezte ki, hogy az imádkozó nem hajlandó elfogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak, és pontosan tudja, kihez kell fordulnia. Ez a fajta megtört szívűség vezet a megváltáshoz.

A mágid, mely elmesélést jelent, a széder legfontosabb része. Ekkor mondjuk el a kivonulás történetét, ahogy a hágádában le van írva.

Az „elmesélés” különbözik az „elmondás”-tól. Az „elmesélés” egy történet elmesélését jelenti. Egy történetnek van kezdete, közepe és vége. Ha végigtekinthetnénk az életünkön a kezdetétől a végéig, megfigyelhetnénk, hogy az Örökkévaló hogyan irányítja a világot a jelenlétével. Normálisan nem is érzékeljük az Örökkévaló jelenlétét, mivel csak azt vesszük észre, ami most, ma, ezen a héten történik. A lelkek csodálatos kölcsönhatása, a máig tartó történet és azok a bonyolult utak, ahogy a mai események a történet végéig vezetnek éveken, generációkon át a jövőbe, ez mind el van rejtve előlünk. A mágid célja, hogy hosszú távú áttekintést nyújtson a számunkra, egy széles perspektívát, mely generációkkal a kivonulás előtt kezdődik Jákob ősatyánkkal, és végighalad a szenvedés évtizedein keresztül a megváltásig, melyet olyan sok zsidó rabszolga meg sem érhetett. A mágid célja, hogy kitágítsa a látásmódunkat, ami nélkülözhetetlen lépés ahhoz, hogy istenhívővé váljunk.

A mágid egy arámi nyelvű bekezdéssel indul:

Ilyen volt a nyomorúság kenyere, ezt ették őseink Egyip­tom országában. Aki éhes, jöjjön, és egyen velünk, a nélkülöző ülje meg velünk a peszách ünnepét. Ma még itt vagyunk, de jövőre Izrael földjén, ma még szolgaként, de jövőre szabad emberként.

Több kérdés is felmerül ennek a bekezdésnek a kapcsán. Miért íródott arámi nyelven, mikor a hágádá többi része héberül van? Miért a szédernek ezen a pontján hívunk meg másokat, hogy vegyenek részt az ünnepen? Még hogyha nem is vagyunk a legrendezettebb emberek a világon, és a szédernek tizenöt lépése van, és már az ötödiknél tartunk, nem kellett volna-e korábban hívni az embereket? A „nyomorúság kenyere” – a macesz – egyben a megváltás kenyere is. Hogyan tud egy dolog két ellentétes állapotot szimbolizálni?

A hágádát, ugyanúgy, mint az imakönyvet, akkor állították össze, amikor a zsidók visszatértek a babilóniai száműzetésből, mely az első Szentély lerombolását követte. Ezt megelőzően, az első Szentély idején, minden zsidó evett a peszáchi áldozatból, és kötetlenül elmondták az egyiptomi kivonulás történetét. Az első Szentély lerombolása és a babilóniai száműzetés, ahol arámiul kezdtünk beszélni, ezek voltak a zsidó történelem első jelentős katasztrófái. A bölcsek azért rendelték el, hogy ez a szakasz arámi nyelven szerepeljen, hogy megmutassák nekünk, nem számít, milyen messzire kerülünk, mindig lehetőség van a megváltásra.

A Maharal azt mondja, hogy a beszédnek ki kell fejeznie a gondolatokat. Ha mi mint nép nem gondolkodunk szent módon, akkor nem tudjuk beszélni a szent nyelvet, mely a bibliai héber. Ez első száműzetés óta mint népnek le kellett alacsonyodnunk oda, hogy „idegen nyelveket” beszéljünk. A hágádá azért hozza arámi nyelven ezt a részt, hogy emlékeztessen minket, hogy még azon az alacsony szinten is, ahova lesüllyedtünk, törekedhetünk a jövőbeli megváltásra.

Ez a kenyér, a macesz szimbolizálja az egyiptomi szolgaságot, amikor arra sem volt idő, hogy kovászos kenyeret készítsünk. Ugyanakkor a macesz a megváltás kenyere is, az egyszerűségé. Ez a kenyér visszavisz minket oda, hogy kik vagyunk. A macesz csak két alkotórészből áll: lisztből és vízből. Hasonlóan az ember testből és lélekből áll. Amikor vissza tudunk térni az egyszerűség állapotába, a lényeg tiszta egyszerűségéhez, a megváltás automatikusan el fog következni.

Meghívunk más embereket, hogy velünk egyenek. Nyilvánvalóan ez nem egy hivatalos meghívás, melyet már hetekkel korábban meg kellett volna ejteni. Inkább arra való, hogy emlékeztessen minket arra, hogy a megváltás attól függ, milyennek látjuk magunkat mint Izrael közössége és nem, mint egyéni zsidók.

A Szentély idején a peszáchi áldozatot el kellett fogyasztani egy éjszaka alatt. Ezért szükséges volt, hogy a családok és a szomszédok összejöjjenek és megosztozzanak a bárányon. Ez azért van, mert az Örökkévaló ígérete, hogy megvált minket, a zsidó nép közösségére vonatkozik, és nem egyénekre. Minél inkább egy közösség tagjaként látjuk magunkat, annál inkább lehetőség van a megváltásra.

A következő lépés a négy kérdés, melyet rendszerint a legfiatalabb gyermek mond el. A legszembetűnőbb meglátás a négy kérdéssel kapcsolatban az, hogy egyetlen gyerek sem tenne fel magától ilyeneket. A gyerek nem kérdez olyat, hogy „Mi a értelme ennek vagy annak?” A gyerek így kérdez: „Etel néni kövérebb, mint tavaly?” vagy „Azt hittem, Harry bácsi meghalt.” Még emlékszem gyermekkoromból ezekre a kérdésekre. Milyen tekinteteket kaptam! Különösen Harry bácsitól!

Ez a négy kérdés annál az egyszerű oknál fogva sem hangozhatott el egy gyerektől, mert olyan dolgokra vonatkozik – mint keserű fű evése vagy mártogatás kétszer –, melyek még meg sem történtek a széder során.

A négy kérdés valójában állítás, mely kérdések formájába lett öntve, mert az előfeltétele, hogy megtanuljunk valamit, az, hogy rájöjjünk, hogy nem tudjuk. Úgy állunk a széderhez, melyet „a megváltás titká”-nak neveznek, hogy elismerjük, nem tudunk semmit.  Nem tudjuk például, hogy miért kell oldalunkra támaszkodnunk, ha még mindig száműzetésben vagyunk.  Ezeknek a titkoknak nem ismerjük a nyitját. A négy kérdés állítás arról, hogy kik vagyunk, a széder félelmetes titkai alázatos megközelítésének kifejeződése.

Azt is észrevehettük már előző szédereken, hogy a négy kérdésre adott válaszok nem is válaszolják meg a négy kérdést. Ehelyett egy alapvető választ kapunk a kérdéseink lényegére: „Miért élünk ellentmondásos életet? Miért fonódik össze a száműzetés és a megváltás?”

A válasz a következő szavakkal kezdődik: „A fáraó rabszolgái voltunk Egyiptomban.” Vegyük észre, hogy kétfajta rabszolgaság van: a fáraó rabszolgájának lenni és az egyiptomi rabszolgaság. A fáraó szó a parua héber szóhoz kapcsolódik, mely vadságot jelent. A fáraó azt a szemléletmódot jelképezi, mely elutasít minden korlátozást és törvényt, a libertarianizmus és kicsapongás jelképe. A paroa szó ugyanazokat a héber szavakat tartalmazza, mint az oref szó, mely a nyak hátsó részére utal, a hüllő agy helyére, mely ösztönös és állati.

Ez a megközelítés a szabadságot jelentené, de Egyiptom héberül Micrájim, mely valami szűket, erőltetettet, korlátozottat jelent. Minél inkább elutasítja egy ember a viselkedési szabályokat, annál korlátozottabban lesz képes megtapasztalni bármit, ami az ösztönökön felül áll, olyannyira, hogy állatiassá válik. Amit szabadságnak gondol, az valójában a teljes korlátozottság.

A zsidóknak két szembetűnő vonása van: csodabogarak vagyunk, és meg akarjuk javítani a világot. A zsidók sosem mondták: „csináld, ahogy gondolod”, ha nem gondolták, hogy ezzel valami jobbá lesz. Egy társadalom sem lehetett volna ellentétesebb a természetünkkel, mint az ősi Egyiptom. Észre kellett vennünk, és meg kellett tapasztalnunk, hogy az olyannyira magasztalt egyiptomi civilizáció milyen távol is áll a zsidóság lényegétől. Maharal szavaival végérvényesen meg kellett tudnunk, hogy kik nem vagyunk, azért, hogy megtanuljuk, kik vagyunk.

Azokkal a szavakkal fejezzük be ezt a cikket (amely még nem a hágádá vége), amelyek a négy kérdésre adott válasz első mondata: „Az Örökkévaló, a mi I-tenünk, kivezetett minket erős kézzel és kinyújtott karral.” Mi sohasem tudtuk volna felszabadítani magunkat. Végül is a spirituális növekedés irányába tett minden erőfeszítésünkkel együtt a megváltás az Örökkévaló ajándéka. Az Örökkévaló „karja” a hásgáchá, az Örökkévaló jelenléte, mely irányítja a világot. Az Örökkévaló „karja” a könyörületének a szimbóluma. Ez a két erő vált meg minket a spirituális rabszolgaságtól. Az igazi szabadság az, ha felismerjük, hogy az Örökkévaló könyörületessége irányítja az életünket.

Kóser peszáchot!