A szárazföld titkokat rejt, amit saját magunknak kell felfedezni.
Szerző: Kalász Marietta
Megjelent: Forrás – 2010. október
Első látásra talán kissé meglepő, hogy miért volt ennyire hosszadalmas a bárka lakóinak otthagyni a hajót. Miután megszáradt a föld, nem mentek ki azonnal a bárkából, mint ahogy az várható lett volna, az Örökkévalónak külön fel kellett szólítania őket, hogy nyüzsögjenek, szaporodjanak, sokasodjanak a földön! Negyven nap kényelmetlenség és bezártság után minden bizonnyal alig várták, hogy kiszabaduljanak, és ismét benépesíthessék a földet… Vagy mégsem?
Az ember szinte bármihez képes hozzászokni, jóhoz, rosszhoz egyaránt. Ez a mechanizmus nagyon sokszor a túlélés záloga, és megóvja az embert attól, hogy teljesen elkeseredjen vagy megőrüljön. A pszichológiában Stockholm-szindróma néven ismeretes egy jelenség: a túszok, a fogva tartottak sokszor megkedvelik azt, aki fogva tartja őket, különösen, ha az némi kedvességet is mutat feléjük. Noé esetében ez mindenképpen igaz volt, rendkívül önfeláldozó módon dolgozott egész végig, hogy az állatok fizikai szükségletei ki legyenek elégítve az özönvíz alatt. Nem csoda hát, hogy az állatok megkedvelték őt. Ez egyben magyarázattal szolgálhat arra is, hogy miért nem hagyták el az állatok a bárkát Noé és családja előtt.
Ha az ember sokáig bezártságban, rossz körülmények között él, de mások kiszolgálják bizonyos szükségleteit, mikor végre kiszabadulhatna, gyakran inába száll a bátorsága. Fél, nem bízik a saját képességeiben, nem tudja, mi vár rá odakint. A szabadság egyben megnövekedett felelősséget is jelent. Ez nem volt másként az egyiptomi kivonulásnál sem. Az ember, ha hosszú ideig abnormális körülmények között él, gyakran elfelejti, milyen a normális élet, és a visszailleszkedés kezdetben nemritkán keservesen nehéz, még akkor is, ha külső, objektív szemszögből nézve egyértelmű javulás következett be a körülményeiben.
Kívánom mindannyiunknak, hogy legyen erőnk és bátorságunk kijönni a személyes „bárkáinkból”.