A Lativ Kolel Gatesheadben beszélgetett az idős, magyar származású rabbival.
Szerző: Arató Mátyás
Megjelent: Forrás – 2012. március
Szerző: Arató Mátyás
Megjelent: Forrás – 2012. március
Gateshead 78 ezres lélekszámú észak-angliai kisváros, ahol igen jelentős zsidó közösség, mintegy 500 család él – a helyiek talán nem véletlenül nevezik a környéket Kis Jeruzsálemnek. A holokauszt után rengetegen érkeztek a településre, ahol ma a legnagyobb ortodox oktatási központ található, Izraelt és az Egyesült Államokat nem számítva. Gatesheadben van Európa legnagyobb jesivája is, az 1929-ben Reb Dovid Dryan által alapított Gateshead Talmudical College (ישיבת בית יוסף גייטסהעד), melyet az akkor már 91 éves, de mégis igen aktív Chofetz Chaim is lelkesen támogatott, olyannyira, hogy a jesiva vezetőit is ő nevezte ki. A jesivában elsősorban brit diákok tanulnak, de sokan érkeznek Izraelből, Amerikából, Európa országaiból, de Dél-Afrikából, Dél-Amerikából, illetve Ausztráliából is.
A jesiva egyik, ha nem a legismertebb maggid siurja (előadója) Rabbi Ezriel Rosenbaum, aki Budapesten született 1942-ben, emigrálása előtt pedig abban a paksi jesivában tanult, mely az egyetlen, ha rövid időre is, de működő jesiva volt a kommunista hatalomátvétel után. Rabbi Rosenbaum az 1956-os forradalom után emigrált a szigetországba. Az alábbi történet a Lativ Kolel 2012. februári (5772. svát) angliai útjának első állomásán, Gatesheadben hangzott el a rabbi lakásán.
Először 1950-ben akartunk kimenekülni Magyarországról, de az apámat elkapták, 9 hónapot ült börtönben emiatt, ugyanis ez nagyon nagy avére, azaz bűn volt. Hét-nyolc éves lehettem ekkor. Emlékszem, álltunk a Nyugati pályaudvaron, mikor apámat vártuk haza. Több százan voltunk, mindenki a férjét, apját, fivérét várta. Emlékszem, akartam valamilyen ajándékot adni az apámnak. Kaptam az iskolában egy új ceruzát. Nem tudom miért, biztosan jól tanultam, és adtak nekem egy ceruzát. Amikor az apám megérkezett, és leszállt a vonatról, odaadtam neki az ajándékot.
Néhány évvel később, 1956-ban egyik péntek este hoztam magammal tálesz in tfilint. A húgom akkor tízéves volt, még a bát micve előtt állt. A pénzemet és a tálesz in tfilint is neki adtam, legyen ő a „sábesz goj”. Akkor elkövettem egy hibát – csak hogy tudjátok –, valójában nem kellett volna a tálesz in tfilint nekiadni, ugyanis a gemore azt mondja, hogy ha találsz egy tfilint az utcán, nem hagyhatod ott, fel kell venned a fejedre, de én ezt nem tudtam akkor. Az oroszok vagy a magyarok minden egyes percben világítórakétát lőttek fel az égre, mely bevilágította a környéket.
Minden egyes fellőtt rakéta elvakított bennünket, ráadásul nyílt terepen voltunk, bárki megláthatott minket. Az úton, a víz mellett, mindenhol le kellett feküdni, hogy ne vegyenek minket észre. Legalább ötven-hatvan rakétát számoltam össze, de biztosan több volt ennél. Tudták, hogy ki akarunk szabadulni. Körülbelül negyvenen voltunk, teherautóval vittek minket aztán. Körülbelül kétszáz zsidó gyűlt össze a környékről, akik el akarták hagyni az országot.
A helyeket előre meg kellett váltani, de mi, gyerekek is felugráltunk az autóra. Tulajdonképpen az kapott helyet, aki ügyes volt, és idejében helyet szerzett magának a teherautó platóján. Vajon hány ember fér el átlagos körülmények között egy teherautón? Talán tíz? Esetleg húsz? Pontosan emlékszem, több mint negyvenen voltunk. Olyanok voltunk, mint a konzervben lévő szardínia.
Magyarországon ebben az időben az államhatalom hamis útjelző táblákat helyezett el az emberek megtévesztésére. A táblán ugyan Bécs szerepelt, de ez nem volt igaz, ugyanis az embereket Csehszlovákia felé irányították. Tudtuk, ha Csehszlovákiába jutunk, akkor a helyzetünk csakis rosszabb lehet. Valójában fogalmunk sem volt, merre megyünk egész éjjel a sötétben. Siettünk, hogy átjussunk a határon, még mielőtt világos lesz, hiszen nappali fénynél sokkal több az esélye, hogy elkapják az embert.
Leszálltunk a teherautóról, és két csoportban folytattuk tovább az utat. Húsz fő ment előre, másik húsz pedig kissé lemaradva, de látótávolságban követték ők is az első csoportot. Én az első csoportban voltam. Sosem felejtem el, mikor jött a katonai teherautó, és a reflektorai végigpásztázták a környéket – mindannyian ott lapultunk csendben a földön. Mikor már azt hittük, hogy vége, végre-valahára elmentek, az oroszok valahogyan elkapták a hátsó csoportot. Boruch hásem (hála a Teremtőnek), nem lőtték le őket, egyszerűen visszavitték őket valahová, egy, a határtól beljebb eső területre, ugyanis az orosz hadsereg meglehetősen el volt foglalva ennél jóval fontosabb dolgokkal.
Reggel, mikor megérkeztünk egy helyre, fogalmunk sem volt, hogy kinn vagyunk, vagy nem vagyunk kint. Kijöttünk Micrájimból (Egyiptomból), vagy nem jöttünk ki? Sikerült kijutni a kommunista rendszerből, vagy nem sikerült? Azt beszéltük, hogy ha szembejön valaki, akkor megpróbálunk beszélni vele. Ha németül beszél, akkor kinn vagyunk, ha magyarul vagy csehül, akkor viszont nem. Jól emlékszem, egyszer csak egy férfi jött szembe motorbiciklin. Mindenki izgatottan, reménykedve várta, hogy mi lesz. És németül beszélt! Akkor tudtuk meg, hogy kijutottunk.
„Amikor azon a bizonyos teherautón ültem, és búcsút intettem anyámnak, azt hittem, soha többé nem fogom már látni őt, de boruch hásem, nem így történt.”
Az anyám akarta, hogy mi kijöjjünk a húgommal Angliába. Ők akkor nem jöttek utánunk, valószínűleg nem tudtak volna, de azt akarták, legalább mi ketten a testvéremmel megmaradhassunk, és megmaradhassunk zsidónak. Amikor azon a bizonyos teherautón ültem, és búcsút intettem anyámnak, azt hittem, soha többé nem fogom már látni őt, de boruch hásem, nem így történt. Végül ők is szerencsésen kijöttek utánunk.
Emlékszem, voltak idősebb emberek, akik örömükben elkezdtek ugrálni. Olyan nagy volt a boldogság, hogy hállélt (dicsérő zsoltárok, az ünnepi, újholdi liturgia része) mondtunk, hogy boruch hásem, kijöttünk! Megírtam a könyvemben, hogy a Tóra azt mondja, az embernek peszách ünnepén nemcsak meg kell köszönnie, hogy kijött Egyiptomból, hanem úgy is kell éreznünk, mintha éppen most jöttünk volna ki Egyiptomból (כאילו הוא עצמו יצא עתה משעבוד מצרים). A Rambam pedig úgy fogalmaz, hogy a jövő összes generációjának úgy kell mutatnia magát, mintha ő maga szabadult volna meg most a rabszolgaság igája alól (בכל דור ודור חייב אדם להראות את עצמו כאילו הוא בעצמו יצא עתה משעבוד) Az átá עתה szó azt jelenti, mint az áchsháv עכשיו, azaz „most”.
Lassan több mint ötvenöt éve, hogy eljöttem Magyarországról, így megszabadultam a kommunizmustól is – melynek összedőlését, ami egy igazi nész (csoda) volt, nem is álmodtuk –, de még mindig köszönöm a kodojs boruch hunak (a szent, áldott ő), hogy megmenekülhettem. Abban a pillanatban, amikor beszéltünk azzal a motorbiciklis férfival, és meghallottuk a német szavait, akkor természetesen sokkal nagyobb volt a hála, amit éreztem, mint amit most érzek. De peszáchkor, a széder estén nem elég, hogy az ember megköszöni, hogy kijött Micrájimból, úgy is kell éreznünk, át kell élnünk, hogy épp ebben a pillanatban jöttünk ki, hiszen akkor jóval nagyobb a hála, amit érzünk.
