Egy híres rabbi éppen egy találkozón ült, amikor kinyílt az ajtó, és az egyik tanítványa bedugta a fejét. „Rabbi! – kiáltott izgatottan. − Óriási hírem van! Jechiél vőlegény!”

„Ó, ragyogó hír! Mazel tov, mazel tov!” – reagált a rabbi − Köszönöm, hogy közölted ezt a jó hírt.”

Pár perccel később, egy másik tanítvány lépett be. „Rabbi, hallottad? Jechiél vőlegény!”

„Mazel tov, köszönöm, hogy elmondtad!” – mondta a rabbi egy nagy mosollyal kísérve.

Néhány pillanattal később egy újabb diák lépett be, és a már ismert hírt közölte a rabbival, aki hasonlóan reagált, mint az első két esetben.

Az egyik jelenlévő nem tudta visszatartani a kíváncsiságát. „Miért nem mondod el nekik, hogy már hallottad a hírt, miért játszod el mindig újra a meglepődöttet?” A rabbi így válaszolt: „Nem látod, mennyire örül min­degyik, amikor azt gondolja, ő a jó hír hozója? Ha azt mondtam volna: már hallottam, az illető csalódott lenne.”

Az emberek nem tudják mit tegyenek, hogy jobban kedveljék őket. Egy jó tanács, amivel lehet kezdeni, ne használjuk a „tudom”, vagy „már hallottam” kifejezéseket. Próbáld ki. A hatása óriási.

Folyó víz

Az egyiptomi Faud király a feleségével sétálgatott a királyi palota kertjében. Mivel nagyon nagy volt a hőség, a felesége kijelentette, hogy most szeretne fürödni egyet a kerten átfolyó patak vizében. A király megtagadta a kérést, de ő mégis csobbant egyet.

Ezzel a királyt komoly dilemma elé állította. Egyrészről, a királyné engedetlennek mutatkozott az előljárók szeme láttára, és ez bizony súlyos büntetést kíván, akár kivégzést is. Másrészről viszont nem akarta megölni a feleségét, de ezt képtelen volt kijelenteni. Összehívta tehát a három fő vallás vezetőit, és megkérdezte tőlük, hogy mit csináljon. Nem volt megelégedve sem a muzulmán, sem a keresztény vezetőkkel.

A harmadik tanácsadó, akit a király megkérdezett, rabbi Ná­chum, Egyiptom rabbija volt. Tudván, hogy egy nem megfelelő válasz sokba kerülne neki, küldött egy levelet Rabbi Jehosua Léb Diszkinnek, hogy mit válaszoljon a királynak. Rabbi Jehosua Léb azt felelte, hogy a Talmudban az áll: ha valaki leborul egy patak előtt, bálványként kezelve azt, azzal nem teszi a patakot tilossá, hiszen a víz, ami előtt leborult, már elfolyt, és ami a patakban most jön, az már nem ugyanaz a víz. Esetünkben ugyanígy, a víz, amiben a királyné fürdött, az már nem ugyanaz a víz volt, mint amit a király megtiltott – tehát nem történt engedetlenség. Faud király nagyon meg volt elégedve a válasszal, és egy magas tisztséggel jutalmazta Rabbi Náchumot.