Interjú

Tanár úr – Mindenki Deutsch bácsija

Szerző: Gádor György és Wéber Ágnes
Megjelent: Forrás – 2010. augusztus

Szerző: Gádor György és Wéber Ágnes
Megjelent: Forrás – 2010. augusztus


Málnaszörppel várt minket világos újlipótvárosi otthonában. Bárhol, bármiről tartson előadást, közönségében derűs figyelmet teremt. Nyugodtan beszélhet halkan. Úgy tanít, mintha (esti mesét) mesélne, és mi nem akarunk elaludni, hogy minél tovább tartson. Törékeny alakját, újságcikkeit, könyveit, tóramagyarázatait az internetről rengetegen ismerik. Róla szerénysége miatt sokkal kevesebbet tudunk. Ő is inkább régi nagy rabbikról, sok jó, rendes, vallásos zsidó emberről mesél, hogy emléküket megőrizzük. Hadd együnk mi is egy újabb kanállal a jiddischkeitből. Hiteles forrás.



Az az igazság, hogy már régóta ismerjük Deutsch bácsit, mert hallottuk előadásait Debrecenben, hallottuk az egyetemen, a Kolelban, de keveset tudunk arról, hogy Deutsch bácsi is volt gyerek. Mikor és hol született?

− 1936. január elsején Pesten születtem. Chéderbe a Dessewffy utcába jártam  Fischer bácsihoz. Első osztályban már tudtam olvasni. Emlékszem, az első hittan órán az anyag a minche ima volt, a többi gyerek is tudott olvasni. A Dob utca 35-be jártam. Speiser Mártonnak hívták a tanítót, aki egyben a Kazinczy utcai templom karmestere is volt. A Kazinczy utcai templomban kb. 12 fiúból és vagy 8 felnőttből álló kórus működött, amelynek volt egy nagy sztárja, Kollmann Hási rabbi. Az elsőt, a másodikat elvégeztem, a harmadikat már nem, mert 1944. március 19-én bejöttek a németek és akkor megszakadt az iskola. A többit csak a háború után lehetett pótolni.

A háború után a szüleim nem jöttek vissza. Anyukámat a házból vitték el novemberben, apámat október 15-én vitték a sörgyárba munkaszolgálatosnak. Később hallottuk a házban, hogy valaki találkozott vele Mauthausenben és látta is, hogy végelgyengülésben halt meg. Az anyám Ravensbrückben halt meg. Ezt onnan tudom, hogy a nővérem kapott hivatalos értesítést. Tehát lényegében ennyit tudok mondani.
A nagymamám és a nagymamám testvére az összeköltözés után nálunk lakott. A nagymamám pont a Vasvári templommal szemben lakott. Aztán a Paulay Ede utcába, a csillagos házba költöztettek minket.

Hárman vagyunk testvérek: van egy bátyám, aki 1945-ben ment ki Izraelbe és van egy nővérem, aki 1973 óta Amerikában él. Itt Magyarországon a feleségem rokonain kívül nincs senkim. Bár rengeteg Deutsch van, de egyik sem rokonom, mert mi Máramarosszigetről származunk. A harmadik és a negyedik osztályt Pesten fejeztem be. Utána a mezőkovácsházi gyermekotthonba kerültem, mert a nagymamám és a nagynéném nem tudtak három gyereket eltartani. Grossberg Slomó volt az, aki ezt intézte. Ő a Pirké Ávodát Jiszráélnek volt a vezetője. Nagyon rendes emberek között voltam ott, Glauberéknek hívták őket és cipőboksszal foglalkoztak a háború előtt. Ők ajánlották fel a házukat erre a célra, mert pont fordított volt a helyzet vidéken, mint Pesten. Pesten a gyerekek és az idősek viszonylag megmenekültek, a munkaképeseket, középkorúakat vitték el vagy a fiatalabbakat. Vidéken pont fordítva. Vidéken a deportálásban a gyerekeket és az öregeket megsemmisítették. Tehát ott voltak középkorú emberek, akik gyerekeket akartak magukhoz venni. Szépen gondjukat viselték a gyerekeknek vidéken. Csak jót mondhatok róluk, még akkor is, ha azt a házat a patkányok szétették. Volt, hogy beteg voltam, este sötét volt, és jöttek elő a patkányok, a kezemből ették ki a sajtot. Aztán az otthon ott megszűnt és Csornán folytatódott. Csornán egyébként jesiva is volt, ahol Naftali Krausz is tanult. Nagyon kulturált, szép helyen, egy villában voltunk, külön a fiúk, külön a lányok. Onnan kivittek Svájcba, mert belecseppentem a 30 legsoványabb gyerek közé, akiket három hónapra kivittek. Először családoknál voltunk, aztán a Pirké Avodát Jiszráél nagyon szép szállására kerültünk. Közben a gyermekotthon megszűnt és Debrecenbe kerültünk, ott is fejeztem be az általános iskolát, ami nem volt könnyű. Nem volt könnyű, mert – bár nagyon-nagyon hálás vagyok a gyermekotthonnak – ott elsősorban a vallási oktatás volt a fontosabb, a világi oktatás kevésbé volt fontos. Egy-egy tanító tanította a 8 osztályt. És akkor tessék elképzelni, hogy hirtelen bekerültünk egy rendes iskolába, ahol ugye külön tanárok voltak, pl. matematika. Ahol “latinnal” írtak a táblára – vagy milyen nyelven!? Akkor úgy éreztem, hogy elvettek tőlem néhány évet, hogy a chéderben tanultam, pedig most már tudom, hogy bár lettem volna még szorgalmasabb ott és a gyermekotthonban. Aztán egy iparitanuló iskolát végeztem el, az is egy gyorstalpaló volt (egy év), mint annak idején minden. Mindent olyan gyorsan kellett csinálni. Varrógépkezelői papírt kaptam, varrógépgyárban dolgoztam, festőműhelybe kerültem. Az érettségit, a vegyésztechnikusi minősítést, később a Bánkit mind estin végeztem el. Például nem fogják elhinni, hogy kinél vizsgáztam kémiából?

Sommer Lászlónál? (megj. a MAZSIHISZ Oktatási Osztályának vezetője, az OR-ZSE oktatója, kémia szakos tanár)

− Igen, ő vizsgáztatott, akkor még nagyon fiatal volt, kezdő tanár. Üzemeltető vegyészként végeztem a Bánkin. Lényegében azt nem mondhatom, hogy teljesen fizikai munkás voltam, a Műfémből, mint vegyésztechnikus mentem el. Ha az ember megnézi ezt a képet, akkor látja, hogy a hősidőben a varrógépet ecsettel festették, aztán szórópisztollyal, gépekkel, mostanság műanyag porszórással. És az már vegyészt igényelt. Egyébként patyolattiszta volt ott már a műhely, csak én voltam olyan, mint egy molnár, mert én tisztítottam ki a színek után a gépeket, amire nagyon kellett vigyázni, mert, ha egy porszem benne maradt, akkor mákos volt a munka utána, mintha hó lepte volna be.

Korán keltem, fél négykor, öttől már dolgoztam, és sokszor gyalog mentem haza, mert lekéstem az utolsó villamost. 60 évesen mentem nyugdíjba, talán egy kicsit korábban, mert megromlott az egészségi állapotom és a látásom. A nyugdíjba vonulásomat megelőző két-három hónapban   betegállományban voltam, ezalatt sokat gondoltam arra, hogy mi lesz velem ezután. Hívtak kis vállalatokhoz, hogy menjek oda festőnek, de végül nem kellett mennem. Prof. Schőner Alfréd főrabbi rektor úrral és Schweitzer főrabbi úrral találkoztam a Vasváriban – ahol együtt imádkoztunk –, ők  olvasták az írásaimat, tudtak vallási neveltetésemről, ismerték templomi tevékenységemet, és Schőner rektor úr elhívott tanítani az egyetemre.

A Vasváriban 30 évig voltam gábe. Kerekes Béla barátommal vittük Róth bácsit, mint “gólya viszi a fiát”, hogy lejnoljon, de aztán már ő nem bírta és nekem azt mondta, hogy én lejnoljak. Hát, így lett belőlem gábe. Akik ott voltak akkor, nekik tetszett. Már minden írói álmomról lemondtam, amikor nyugdíjba vonultam és akkor véletlen kiderült, hogy mégis írhatok. Ezt egyébként Naftali Krausznak köszönhetem, mert írt egy cikket, ami annyira felháborított, hogy válaszként azt írtam: “Méregtelenítés”. Akkor beszéltem meg Kardos Péter főrabbival, hogy írhatok-e az Új Életbe, és azóta jelennek meg cikkeim. Naftali Krausz egyébként meglepően jól reagált a válaszomra. Naftali Krausz cikke arról szól, hogy Mózes kell ahhoz, hogy az emberekből kivezesse a gálutot, mert az bennünk van. Én erre azt tudtam mondani, hogy két baj van: Az a baj, ha az ember a gálutban úgy viselkedik, mintha Izraelben lenne, és az lenne a másik baj, ha Izraelben úgy viselkedne, mintha a gálutban lenne. Tehát mindenütt úgy kell viselkedni, ahol éppen vagy! Ha a diaszpórában vagy, akkor úgy kell viselkedni, ahogy a diaszpórában. Vagy különben, ha úgy viselkednénk, mintha otthon lennénk, abból baj lesz és fordítva. Egyébként a vita köztünk mindig éppen ebben van. Különben jó barátok vagyunk, de rég nem írtunk egymásnak. Naftali Krausz Ősi Forrás sorozatát nagyon sokra tartom.

Visszatérve a gyerekkorhoz, van-e emléke az ízvilágról?

− Ilyet nem tudok mondani, de a debreceni gyermekotthonnak a konyhavezetője, szakácsnője Kohn néni volt, aki Frőhlich Róbert főrabbi nagymamája volt. Ő nagyon rendes ember volt, és annyira vigyázott a gyerekekre, ha például a gomb leszakadt, azt is megvarrta. Vannak sebek, amik nem gyógyulnak be soha. Valamennyire pótolhatták a szülői házat ezek az emberek, de amikor elindultunk az életbe, akkor ott nem tudták pótolni a családi hátteret. Lehet, hogy ha az életem nem úgy alakul, ahogy alakult… 15 éves koromban bevittek egy gyárba és akkor ott maradtam 60 éves koromig. Ugyanakkor nem bánom, hogy eltöltöttem ott 45 évet, mert ezt a világot is megismertem, nagyon sok rendes emberrel találkoztam. A gyár Kőbányán, a Sörgyár mögött a Kada utcában volt; hosszú, kanyargós út, azért neveztem el Kada körútnak.

Az ott szerzett kollégáiról és barátairól ír a Gyökér, szár, virág c. könyvében.

− Igen, az első könyvem a “Gyökér, szár, virág”, ami arról szól, hogy a gyökerek az őseink, azok megvannak, de sajnos legtöbben már a föld alatt vagy azt se tudjuk, hogy hol. A virágok azok maguk, jönnek és főleg abban az időben, mikor én a rabbiképzőbe jöttem akkor egy osztályban 16-18 ember volt. Divat volt hozzánk járni, nagyon erős felvételik voltak. Az is nagyon jó volt, hogy a harmadikosokat három hónapra kivitték Izraelbe, nagyon jól beszéltek héberül mire visszajöttek. Ha nem is lett belőlük judaisztika tanár, a héber nyelvet megtanulták, el tudtak helyezkedni. A szár az nem volt. A szár: vagy kimentek külföldre, vagy beilleszkedtek a társadalmi rendszerbe; középkorúakat nem lehetett látni a zsinagógákban. Úgyhogy erről szól a Gyökér, szár, virág, ami önéletrajzi ihletésű könyv.

A második az “Ajtónyitás”, ami éppen azt mondja el, hogyan lehet az ajtót kinyitni. Nagy viharba kerül egy kiránduló család, és végre-végre találnak egy menedékházat, de a ház kapuja zárva van. Valahogy a gyerek befér rajta, fel is mászik, bemegy a házba, és ő nyitja ki a szüleinek az ajtót. Tehát egészen addig az volt, hogy a felnőttek viszik el a gyereket a templomba, most fordítva, most a gyerekek viszik el a szüleiket a zsinagógákba. Ez az ajtónyitás arről szólt, hogy azért is kinyitjuk az ajtót, hogy megmutassuk magunkat.

Van jó ötlete Deutsch bácsinak, hogy hogyan tudjuk a zsinagógákba “lecsábítani” az összes pesti zsidót?

Azt hiszem lehetetlen, sajnos lehetetlen, mert ezt már mindenki megpróbálta. A Dob u. 35-ben volt jesiva is, Herczog László, Schőner Alfréd, Deutsch Róbert, Deutsch Mendu, Ráv Weiszberger testvérek jártak oda, meg olyanok, akik nem lettek rabbik, de hagyományhű emberek maradtak. Hát, szóval én nem nagyon tudok újabb ötletet mondani… Jó ötlet ez a Lativ, a Király utca 16, és amit csinálnak a Ráv Weiszbergerék, és jó dolog, amit nálunk csinálnak. Jó dolog az OR-ZSÉ-n a közösségszervező szak. Ott tudom, hogy honnan indulnak el és hová jutnak el a hallgatók, mivel végig én tanítom őket.

Hogyan találkozott a feleségével?

− Meglehetősen sokat dolgoztam. Volt két idős néni, a nagymamám és a nagymamám testvére, akiket ugyan nem kellett eltartani, bár nyugdíjuk nem volt; kaptak támogatást és Amerikából is érkeztek csomagok, de azért a fizetésemet hazaadtam. A Balatonon akkor voltam életemben először, amikor már megismertem a feleségemet. Amíg a nagymamám és a testvére éltek, addig szó sem lehetett volna arról, hogy én oda még hozzak valakit. A Paulay Ede utca 15-ben laktunk. Ahányszor nekem bemutattak volna valakit, a nagynéném annyiszor volt beteg. Aztán a nővérem és a férje Nyíregyházán üdültek, ahol feleségemmel, Editkével megismerkedtek. Felhozták bibliaversenyre Editkét és az unokaöccsét, akkor ismerkedtünk meg. Editke Alter lány volt. Az apja nagyon rendes munkácsi családból való volt, maceszt sütöttek, kósert vágtak titokban. Leveleztünk és a második találkozásunk alkalmával, 1972  augusztusában megtartottuk a polgári esküvőt, mert be kellett adni a papírokat Munkácson, hogy át tudjon jönni. A rendes – zsidó – esküvőnk december végén volt Munkácson. Egy fáspincében, mert akkor rendes templom nem lehetett. Az ellenség félrevezetése volt. Volt fa is. Nem tudták a górék, hogy ott mit csinálunk? Dehogynem tudták! Csak nem kellett jelenteni. Van templom? Nincsen! Hogy 20-25 ember egy fáspincébe? Kit izgat? Templom nem volt, de kile sem volt. A szojvai sakter adott össze minket. Utána én áthoztam fél Munkácsot Pestre, jött Editke testvére, annak felesége, annak a testvére, annak a gyerekei… Következő év márciusában Editke is át tudott jönni.

Egyedül akarok tanulni, hogy okosabb legyek és járatosabb a zsidó vallásban, hagyományban. Mi az, ami feltétlenül szükséges és egyedül is meg tudom tanulni?

− Én azt mondom, hogy elsősorban a Chümest kell, a Tórát kell tanulni. Magunk próbáljuk fordítani vagy nagyon jó fordítások vannak, több fordítást is lehet találni, és ez az első nekifutás. Lehet hozzá tartozó magyarázatokat is elolvasni, abból is van sokfajta. Kommentárokat.   Végeredményben a Tóra egy olyan dolog, amiben minden benne van,   ezért lehet  ezt annyira magyarázni. Hány év telt el, és még mindig magyarázzuk és újakat találunk benne. És éppen azért, mert örökbecsű. És még egy dolog, hogy aktualitást talál benne az ember. Tehát a mához szól. Vegyük csak a szombatot! A szombat az egy pihenőnap. Még most, a 21. században vita van a világban a szombati pihenőnapról, és nálunk (a Tórában) ezt már biztosították. Nem is biztosították, sőt kötelezővé tették! Én azt mondom, hogy aki most akar kezdeni, az kezdjen a Tórával, a Prófétákkal, a Gemárával pedig később.

Meddig szeretne tanítani? Kiknek örülne, ha az egyetemen tanulnának?

− Addig, ameddig olyan emberek vannak az OR-ZSÉ-n, akik minőségében és létszámában is jók. Azért csinálom szívesen, mert tudom, hogy honnan meddig jutnak a tanulók; láthatom azt, hogy hogyan fejlődnek. Akkor éreztem magam jól, amikor sokan voltak és látszott az eredmény. Hogy meddig bírom, az az egészségemtől is függ. Azért nem lenne jó abbahagyni, mert esetleg az ember még jobban megöregedne, főleg szellemileg. Mert ha a lába rossz az embernek, az még hagyján, ha a feje rossz, akkor nagy baj van. Én remélem, hogy van az OR-ZSÉ-nak jövője. Azt gondolom, hogy egy rabbi tudjon angolul vagy németül, héberül és jiddisül.

vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás